8. Fejezet

8. Fejezet

Persze, tegnap nagyon sok minden történt. És igen, még mindig levoltunk sokkolva attól, amit Eliza mondott. Próbáltunk rájönni ki lehetett az, aki képes volt ezt művelni, de sötétben tapogatóztunk. Fáradtak voltunk, és nem mentünk el Velencébe, csak zacskós húslevest ettünk és otthon maradtunk. De mindennek ellenére, nekem folyton csak egyetlen egy dolgon járt az eszem. És mint kiderült, Gittának is.

- Vajon motorral jön majd érted? – kérdezte, mielőtt egy újabb adag tésztás levest tett volna a szájába.

- Nem tudom. Csak azt mondta, hogy eljön értem nyolcra.

- Lehet biciklivel jön. – mondta, erre Rita majdnem kiköpte a levesét.

- Na, az aztán szép lenne. – mondta nevetve.

- Kizárt hogy biciklivel jön…. ugye? – bizonytalanodtam el.

- Hát… végülis itt mindenki biciklivel járkál.

- Meg motorral. –mutattam rá.

- Igaz. Akkor biztos motorral jön.

- Miért, a kocsi miért nem jöhet szóba? – vonta fel egyik szemöldökét Rita.

- Ohh tényleg. Ezt a lehetőséget el is felejtettem.

- Azért csak jöjjön motorral. Akkor kénytelen lennél belékapaszkodni. – emelte fel a mutató ujját Gitta.

- Jogos. – bólintottam. Persze nem csak Gittáék tudtak a mai randimról. Az egész magyar csoport tudott róla, és előszeretettel hozták fel, mindig amikor megláttak. A lányokkal még ez rendben is volt, ők csak azt kérték, mutassam majd meg magam, mielőtt elindulok. Sőt, Lilla egyenesen kijelentette, hogy el ne merjek menni mielőtt, ő ellenőrzi hogy hogyan is nézek ki. Ám a fiúkkal már voltak problémák. De szerencsére nem Tomival. Neki ugyanis épp az volt a problémája, hogy engem elkerüljön.

- Nem emlékezett semmire amikor reggel fölkelt. – mondta Zsolti ebédnél, amikor ős és Ati leültek az asztalhoz.

- Hogy értitek hogy semmire?

- Hát, semmire. Semmi nem rémlik neki a tegnap estéből. Mi mondtuk el neki.

- És mit reagált?

- Nem hitte el. – Röhögött Ati.

- Ja, aztán meg amikor meg leesett neki, akkor fél óráig csak azt hajtogatta, hogy mekkora hülye.

- Hát az, is. Otthon várja a barátnője… - csóváltam a fejem.

- Najó, de már kanos szegény gyerek.

- Én nem értem. Két hete ment el a barátnője. Ha ennyit nem bír ki, akkor nagy bajok vannak. – fölálltam és kivettem a telepakolt hűtőből a gyümölcslevet, amit még tegnap vettünk Gittával a boltban.

- Hat vannak is. – nevetett fel Zsolti. – De mindegy. Mi van a gyerekkel? Ma mentek?

- Ahha, este nyolcra értem jön. – bólintottam.

- Ohh tényleg, neked ma randid van. Hogy is hívják? – hajolt hozzám közelebb Ati.

- Valerio.

- Az ki? Hol szokott lenni?

- Spedin.

- Igen? Nem rémlik…

- Te, tudod hogy néz ki? – fordult felé Zsolti – mint egy németkatona, akiket Hitler akart kitenyészteni.

- Hát te hülye vagy. – ráztam a fejem.

- De, komolyan. Magas, izmos, szőke hajú… - csak megforgattam a fejem a hülyeségeiken. Ám amikor Ati megint előállt a szex témával, ismét kezdtem kellemetlenül érezni magam. Mert az egy dolog, hogy egyszer rákérdez, van e ilyen tervem, de az hogy csak és kizárólag erre kíváncsi, és amikor találkozunk ezt megkérdezi, az már több a soknál. Főleg úgy, hogy hiába hiszi valamilyen oknál fogva, hogy már x mennyiségű pasival voltam, közel sincs igaza. Szóval itt be is rekesztettem a beszélgetést és visszamentem inkább a szobámba. Annak ellenére, hogy Balázs és Patrikék is benéztek egyszer kétszer, és mind érdeklődtek a randim iránt. Már úgy éreztem magam, mintha az Éjjel nappal Budapest padovai verziójában lennék. És mielőtt kimentek a szobából, lefényképezték az egész helyiséget, mert nem hitték el, hogy lány létünkre tudunk ekkora rendetlenségbe élni. Ami igaz az igaz, tényleg nagy volt a kupi, de minket nem különösebben zavart. Mindennek meg volt a „helye’ mindig mindenről tudtam, hogy hol van. Hiszen… a zseni átlátja a káoszt nem igaz? A fotóknak persze híre ment, és mindenki rájárt a szobánkra megcsodálni, még Lilla is körbe fotózta a helyet, ám a random kabóca pontjainkra, már senki sem tudott mit mondani. Balázs csak annyit jegyzett meg, hogy Valeriot ne hozzam fel a szobába, mert akkor vége a „lámorénak”.

- És amúgy hova fogtok menni? – kérdezte Gitta az ágyán feküdve.

- Őszíntén szólva fogalmam sincs. – válaszoltam.

- Mit fogsz felvenni?

- Nem tudom.

- Milyen lesz a hajad?

- Passz.

- Smink?

- Minimális.

- Te aztán felkészült vagy. – vetett rám egy megjátszott elismerő pillantást.

- Most épp gondolkozom, hogy miben menjek.

- És nem akarsz gyorsabban gondolkodni? Csak mert kicsit több és egy óra múlva itt van. – nézett rá a telefonja kijelzőjére.

- Hogy mi? – ültem fel az ágyon és én is ránéztem a telefonomra. – Megyek fürdeni. – pattantam fel, felkaptam a papucsomat a törülközőmet, aztán átmentem Ritáék szobáján keresztül a fürdőbe. Dupla adag tusfürdőt nyomtam a kezembe és körülbelül hatszoros nyomatékkal mosakodtam, fogat mostam, aztán magam köré csavartam a törölközőt, hogy a szekrény előtt állva nézegessem a ruháimat, hogy vajon mibe menjek.

- De ruhába menjek nem? Vagy szoknyába?

- Ruhába! Mindenképp.

- Ajj de melyikbe.

- Lora. Az isten áldjon meg annyi ruhád van, csak tudsz egyet választani.

- Hát pont ez a baj, hogy nemtudok.

- Mutasd a lehetőségeket.

- Oké. Itt van egyszer ez… - mutattam fel a mélyen dekoltált kék ruhát, aminek az alja fehér volt, ezzel matrózos hatást adva neki.

- Ez túl strandolós.

- Aakkor… ez.. – vettem le az állványról azt a tűzpiros ruhát, ami a szülinapomkor, és múlthéten az első bulin volt rajtam.

- Hát, ebbe végülis eddig mindig szerencséd volt. Leszámítva a múlt hetet. Csak… nemtudom, ez olyan túl bulis.

- Ez? – vettem le egy fehér, fekete csíkos ruhát.

- Ez meg túl városba járós. Semmi extra.

- Ajj. – fújtam ki hosszan a levegőt, amikor megakadt a szemem egy ruhán. – Na és ez? Ehhez mit szólsz?

- Uhh! Ez jó! Ne is keress tovább, ez lesz az. – Mutatott a kezemben lévő ujjatlan darabra, ami fölül fehér volt, alul pedig piros, hátul hosszabb, elől rövidebb szoknyában végződött.

- És milyen cipőt vegyek fel hozzá? – Erre a kérdésre már Gitta is hosszasan fújta ki a levegőt, majd felkelt az ágyáról, és mellém állt, hogy egymás után mutassa fel a cipőket. Végül az arany szandálom lett a győztes, majd egy csillogó, fehér nyakláncot is kiválasztottunk. A sminkemet is megcsináltam, Gitta adott egy apró válltáskát, amibe betehetem a telefonom, meg a kulcsokat, majd a hajamat éppen csak annyira csináltam meg a hajvasalóval, hogy egy kis formát kapjon, ne legyen full egyenes, tehát csak enyhén hullámos.

- Huhh azt hiszem kész vagy.

- Pénzt vigyek?

- Háááát. Ahha. Biztos, ami biztos. Bár tuti ő fizet. – Eltettem a pénzt a táskámba, és ránéztem az órámra. És elkezdtem izgulni. Rita és Eliza már azon nevettek, hogy föl s alá járkálok a szobában, hogy legyen már nyolc óra. Ezen Lilla sem segített, aki becsörtetett a szobánkba és tetőtől talpig végigmért,megkért hogy forduljak körbe és arról kérdezgetett, hogy izgulok e.

- Ugyanmár Lora. Ez csak egy randi, ne legyél ideges. – mondta Rita.

- Nem, ez nem csak egy randi. Ez A Randi. Olaszországban. Egy olasz fiúval.

- De hát ő félig mold… - kezdte Lilla, de leintetem.

- Részletkérdés.  – Amikor már csak öt perc volt vissza, Gitta felállt az ágyról, és az ajtóhoz ment.

- Najó, menjünk le. Nem bírom nézni, ahogy össze vissza járkálsz.

- Jólvan. – vettem egy nagy levegőt. – menjünk. – azonban Gitta olyan mulatságosnak találta az idegeskedésemet, hogy rögtön bekapcsolta a telefonján a kameráját, és kommentálta ami történik, mert elmondása szerint: „ez egy jelentőségteljes része a videónaplónknak, és majd húsz év múlva meg fogom neki köszönni”. Én persze annyira nem találtam szórakoztatónak. Tényleg fogalmam sem volt, hogy miért izgulok ennyire. Nem vagyok az a randizós típus. Hívtak már egy párszor, de mindig lekoptattam az illetőt. Most mit mondjak? Válogatós vagyok. Az utolsó, és egyben –eddig- első randim, majd’ egy éve volt. Borzasztóan sikerült. Talán ezért is izgultam annyira. Meg talán azért, mert az egész… olyan lehetetlennek tűnt. Olyan, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék. De nem ébredtem. Tördeltem a kezem és rágtam az ajkam.

- De Lora, ha meglátjuk, hogy jön, akkor én elfutok.

- Mi? Miért?

- Hát mert… milyen már, hogy lekísért a barátnőd? Mintha az anyukád lennék.

- Ez egyáltalán nem olyan. És egyébként meg honnan tudod, hogy jönni fog, mikor azt se tudjuk, hogy milyen járművel jön?

- Igaz. – bólintott. – Hú, lehet, hogy ő az! – pattant fel hirtelen, majd villámgyorsan a kerítés mögé lapult. Az autó azonban elhúzott mellettünk. Az alatt az öt perc alatt, még további hétszer játszotta ezt el Gitta, amikor is megláttuk még egy kocsi fényszóróit.

- Nah, ez lehet tényleg ő. Vagy nem. Vagy ooh, de lehet mégis. Most lelassít. Igen, szerintem ez ő. – aztán a kocsi lefékezett előttünk és megállt.

- Igen, ez ő. – mondtuk egyszerre. Nagy levegőt vettem, majd elindultam a kocsi irányába.

- Sok sikert! – kiabálta utánam Gitta. nem válaszoltam neki, mert elvoltam foglalva azzal, hogy a mellettem ülő csodálatos férfipéldányra mosolyogjak, amikor leültem az ülésre.

- Szia!

- Ciao, szöszi.

- De tényleg. Csak ügyesen! – Kiabállt még mindig Gitta, majd dobott felénk egy csókot. Felnevettem, majd bocsánatkérően Valerio felé fordultam.

- A barátnőd? – intett fejével Gitta felé.

- Igen. Ő… néha felpörög kicsit. – még egy utolsót intettem Gittának, amikor Valerio felbőgette a motort és elindultunk. Végignéztem rajta. Sötét farmer. Világoskék ing, aminek az ujja a könyökéig fel volt tűrve. A fölső gomb kigombolva. Bődületesen finom menta illat terjengett a levegőben. Az ajkamat kezdtem harapdálni.

- Szóval? Hogy tetszik Padova? – óó nagyon is. Egyre jobban ami azt illeti. Főleg amikor sebességet vált és megfeszülnek a karizmai.

- Nagyon szép. – mosolyogtam rá. Az autó út fura volt. Persze tudtam, hogy eleinte nem kerülhetjük el a kínos beszélgetési témák közti vergődést, ám olyan… lazán vette az egészet. Plusz teljesen más érzés volt, mint amikor a munkában látjuk egymást. Sokkal jobb, sokkal… izgalmasabb. Valerio a Pratonál parkolt le. A levegő kellemesen meleg volt, az éjszakát a téren kiállított lámpák és a szökőkút fénye világította meg. A parkolót a tértől egy hosszú vas kordon választotta el. Valerio lazán átlépett rajta, én azonban szoknyában voltam. Átléphettem volna ugyan rajta, csak hát amilyen alacsony vagyok, olyan magasra kellett volna felemelnem a lábam, hogy esetleges…. belátást érnék el vele. Pár másodperc gondolkodás után, azonban úgy döntöttem, hogy átmászom rajta.

- Hagyd csak. – lépett a kordon elé Valerio, átnyúlt hogy mindkét kezével megfoghassa a derekamat, aztán egyetlen egy mozdulattal, mintha súlytalan lennék, átemelt a kordonon, majd lerakott maga mellé.

- Ohh..öhm.. köszi. – igaza volt Gittának. Már most zavarba jöttem. Egyetlenegy mozdulattól. Megköszörültem a torkomat, majd felnéztem rá. – Szóval? Hová megyünk?

- Ittál már spritzet?  - spritz? az meg mi? Úgy hangzik mint valami szobakutya.

- Nem. – csóváltam a fejem.

- Akkor most majd fogsz. – villantott rám egy lehengerlő féloldalas mosolyt és egy kis vendéglőhöz vezetett. Kint választottunk helyet, hogy nézhessük a kivilágított utcákat. Az asztalon olasz vendéglőhöz méltóan, egy tál csipsz állt. Valerio kinyúlt és egy darab csipszet a szájához emelt. Ajkai közé csippentette, majd leharapott egy darabot. Nagyot nyeltem.

- Szóval nincs? – felnéztem rá. Mi nincs?

- Tessék?

- Van otthon fiú az életedben? – hoogy mi? oké, annyira elvoltam foglalva azzal, hogy csipszet eszik, hogy lemaradtam róla, amikor megkérdezte hogy van e pasim?

- Nincs. – ráztam a fejem, de olyan arcot vágott, mint aki nem hisz nekem. – Szerinted itt lennék most veled, hogy ha lenne? – tettem fel a költői kérdést, amire azonban nem válaszolt, csak halkan felnevetve megrázta a fejét, majd megnyalta az ajkát. Biztosan csak a csipszről leesett sót nyalta le róla. Egészen biztosan nem engem akar kínozni vele. A pincér megjött, hogy fölvegye a rendelésünket.

- Milyen ízűt kérsz?

- Öhm… nemtudom. Válassz te.

- Rendben. – bólintott, aztán megadta a rendelést a pincérnek. A spritz igazán finom volt. Édes, gyümölcsös koktél szerű szénsavas ital, egy kis alkohollal vegyítve. Valerio elővette a pénztárcáját, hogy fizessen, egy pillanat múlva pedig lefagyott. Nagyokat pislogott a pénztárcájába, majd körbe nézett, az asztal körül, le a földre.

- Mi a baj?

- Azt hiszem elveszett ötven euróm.

- Hogy mi? – lepődtem meg, és én is körbe néztem a földön, de nem láttam papírpénzt. Valerio egy igen hosszú olasz mondatot mormogott nem igazán kedves arckifejezéssel, ami gyanítom káromkodás lehetett.

- Figyelj, biztos a kocsiban esett ki. Majd megnézzük ha visszamentünk, most meg majd én fizetek. – hiába ellenkezett, végül belátta, hogy ez az egyetlen lehetőség, így elővettem a táskám és odanyújtottam a pénzt a pincérnek, aki bizonyára értette a szituációt, ugyanis mondott valamit nekem olaszul, amiből ugyan semmit nem értettem, ám Valerio felnevetett, az arcán pedig halvány tűzrózsák kezdtek megmutatkozni.

- Felajánlhatok egy vacsorát cserébe. – mondta féloldalasan elmosolyodva.

- Hát ha nem is vacsorát, de még egy randira el kell vinned. – mondtam határozottan.

- Megegyeztünk. – mondta. Bár nagyon kínosan érezte magát azért továbbra is megmaradt az a Valerio, akire emlékeztem. Pár pillanat múlva nyoma sem volt a zavarnak, újra magabiztosság és erő sugárzott belőle. És ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Pontosan akkor, amikor a motorozásról kezdett beszélni.

- Volt már pár balesetem. Kisebbek és nagyobbak is. Egy motort meg már sikerült összetörnöm.

- Komolyan mondod? – nyíltak tágra a szemeim.

- Ahha. Minden nap hiányzik. – tette drámaian a szívére a kezét, majd felpislogott az égre, mintha a motorja szelleme lenne fent a menyben.

- Nem sérültél meg nagyon?

- De, ami azt illeti. Van ami még most is érződik. Például… - és akkor megállt az utca közepén. Én is megálltam. Még két gombot kigombolt az ingjén, így már nem csak a nyaka maradt szabadon, de a mellizmának egy részét is HD-ben láthattam. Két ujját az inge alá, a bőréhez nyomta, mintha valamit keresne.

- Ahha, megvan. – mondta. – add a kezed. – a kezemért nyúlt, és az inge alá vezette a kezemet, az ujjaimat pedig meleg bőréhez nyomta. Levegő után kaptam. – na itt annyira nem lehet érezni, de itt volt egy sebem amit össze kellett varrni.

- Ahha. – nyögtem. mit is mondott?

- De itt azonban… - folytatta és a kezemet átvezette a mellkasa másik felére, épp a szíve fölé. Éreztem, ahogy a kezem alatt, ütemesen ver a szíve. – Itt már érezd ugye?

- Ahha. – nyögtem ismét. Naná hogy érzem! Érzek én per pillanat nagyon sok mindent, de seb nem tartozik közéjük.

- Nah mindegy. – szólalt meg, én meg gyorsan elkaptam a kezem a mellkasától. Hatszorosára gyorsult pulzussal követtem a macskaköves utcán. Azonban innentől kezdve egy másodpercre sem volt kínos csönd. Sétálgattunk a gyönyörűen kivilágított, hangulatos olasz utcákon és mindig volt miről beszélnünk. Kérdeztem a moldáv mivoltáról, mire teljesen meglepődött, hogy ezt honnan tudom, így hát kénytelen voltam bevallani, hogy Lilláék és az egész magyar csapat annyira ráálltak a témára, hogy már amit csak lehet kiderítettek nekem róla. Felnevetett és megrázta a fejét.

- Tudod… amikor meséltem a srácoknak rólad, néhány magyar srác úgy nézett rám, mint akik megakarnak ölni.

- Hogy micsoda? – lepődtem meg.

- Ahha. Mondtam a fiúknak, hogy „Nézzétek Lorát, édes kis csaj nem? „ és ott volt pár magyar srác. Hát látnod kellett volna azokat a tekinteteket amiket kaptam. – nevetett tovább.

- Hülyéskedsz?

- Nem. Komolyan így történt. Szerintem az egyik fiú szerelmes beléd.

- Mégis ki? – nyitottam tágra a szememet, ám hiába kérdeztem, Valerio nem tudta a neveket, és barna sötét hajú fiúból meg elég sok van a csoportban. Elhesegettem a gondolatot a fejemből. Nem érdekel per pillanat egy magyar fiú sem.

- Szóval… hogy hívták a legutóbbi barátod?

- Ööö… - gyorsan találj ki valamit! Bármit.  – Domonkos. – füllentettem. Nem akartam bevallani neki, hogy még soha nem volt igazi barátom. Magamban szitkozódtam egyet amiért megint eszembe jut. Lelkiismeret furdalásból írtam neki a Valerioval való randim előtt. A beszélgetésünk lényege az volt, hogy ő nem szeret interneten kommunikálni. Arra már nem volt erőm, hogy kifejtsem neki, hogy az interneten való kommunikálás is több a semminél. Lehet, ez a katonák egyik tulajdonsága. Én nemtudom, de úgy érzem, mindent megtettem az ügy érdekében. És ezzel le is zártam a témát.

- Domonkos? – nevetett föl. – nincsenek normális magyar nevek?

- Normális? Az én nevem talán nem normális? – színleltem sértődést.

- Úgy értem, hogy nem szokványos. De nekem tetszik a neved. Egy Lora ismerősöm sincs. Tényleg szép név.

- Köszönöm. – bólintottam elégedetten. Az utcából kifordulva egy még kisebb, sötét, szűk utcába értünk. Egy lélek sem volt sehol.

- Ööö… azért hoztál ide, hogy megölj?

- Hát persze. Miért mit gondoltál? – ment bele a játékba.- Csak még nem döntöttem el, hogy milyen módszerrel. – nézett rám gyilkosan szexi tekintettel. És igen. Sosem gondoltam volna, hogy a halál lehet szexi is. De bizony, Valerio az élő példa rá, hogy nagyon is lehet.

- Sikítani fogok.

- Nyugodtan. Senki nem fog meghallani. Itt most nincs senki. – lépett közelebb, majd a fülembe suttogott. – csak te meg én.- A szívem akkorát dobbant, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy ő is meghallotta.

- Nem hiszek neked. – feleltem lassan, a szememet lenem véve, az engem vizslató méreg zöld szempárról. Ravaszul fölvonta egyik szemöldökét, azzal egyik kezét a szájához emelte, mint amikor valami nagyon hangos mondandója van az embernek. És így is volt. A csendes estét Valerio mély hangja szakította félbe.

- Figyelem, figyelem! Egy gyönyörű magyar lány épp áldozatul fog esni, egy olasz fiúnak. Kérjük hagyják el a gyilkosság helyszínét!  - kiabálta. nevetve tettem a tenyerem a szájára, hogy csöndbe maradjon.

- Nem fogsz megölni. – vigyorogtam rá.

- Nem. Ha jó leszel. – kacsintott rám. Egy újabb térre értünk. Szintén nem láttunk magunkon kívül senkit. Egy templom állt a tér közepén, előtte egy nagy kőfal. Fölmásztunk rá, és leültünk. A levegőben lógattuk a lábunkat. Felnéztem az égre.

- Nincs csillag.

- Hm?

- Amióta olasz országban vagyok nem láttam csillagot az égen.

- Magyarországon nincsenek csillagok? – kérdezte viccből.

- De igen. Csak… mindenhol másnak érzem a csillagos eget. Olyan… inspiráló tudod?

- Inspiráló, hm? – létezik, hogy ez a srác minden szót úgy mond ki, minthogyha flörtölne?

- Igen. – válaszoltam. - Tudod, van az vers… nem ismered?

- Micsodát?

- Kételd a napot hogy forgandó, kételd csillagtűz ragyog. – kezdtem, aztán az égről a pillantásomat Valerio mélyzöld szemeire emeltem. – A valót hogy igazmondó, csak ne azt hogy hű vagyok. – fejeztem be.

- Nem ismertem. Mi ez, Shakespeare?

- Talált. – bólintottam elismerően. – Hamlet.

- Na és van más szenvedélyed is az irodalmon és a csillagokon kívül?

- Könyvek, Filmek, sorozatok. – bólintottam. – Krónikus filmmániában szenvedek. Nagyon súlyos.

- Azt mondod? – nevetett fel. – mi a kedvenced?

- Nincs kedvencem. Mármint nincs egyetlen kedvencem. Sok kedvencem van. Például… a csillagok háborúja. – nevettem fel. Valerio elmélyítette a hangját, majd olyan hangokat adott ki beszéd közben mint maga Darth Vader, és mondott valamit olaszul, ami gondolom az ikonikus „ Én vagyok az apád” lehetett. Megpróbáltam utánozni, ám én magyarul mondtam el.

- Ez ugyanez volt magyarul? – kérdezte, mire bólintottam, ő pedig megismételte. Embert nem hallottam még ilyen szexi akcentussal megszólalni magyarul. Érdekesnek találta a magyar nyelvet. Kérdezett a szokásainkról, a hagyományainkról, az ételeinkről.

- Szóval a magyar lányok… durván buliznak? – kérdezte, mire bólintottam.  – durván táncolnak? – újabb bólintás. – isznak? – ennél a kérdésnél elgondolkodtam, de végülis kinek akarok hazudni? újabbat bólintottam. – mi mást csinálnak még durván? – nézett rám, én pedig nem tudtam válaszolni, csak nagyokat pislogtam rá.

- Durván csókolnak? – kérdezte pimaszul elvigyorodva. A szívem újfent hatalmasakat kezdett verni, a gyomromban pillangók ezrei verdesték vadul a szárnyaikat.

- Ezt még nem tudjuk. – válaszoltam. bár célzás volt, és oly’ sokéig néztünk farkasszemet, amit bírnom kellett volna, végül mégis megfutamodtam és elfordítottam a fejemet.

- Na menjünk tovább. – mondta aztán, majd leugrott a kőfalról, és engem is lesegített. Egy fagyizóba mentünk, ahol Valerio unszolására életem legfinomabb fagylaltját ettem. Biscotto Della Nonna. Ez volt a fagylalt neve. Elmeséltem milyen őrültségeket szoktunk csinálni Gittával, ő pedig elmesélte milyen őrültségeket szoktak művelni a haverjaival.

- Néha azt csináljuk, hogy beülünk egy pizzázóba, és miután megettük a kaját…egyszerűen elfutunk. – Nevetett föl.

- Ez komoly? Fizetés nélkül?

- Ahha. Errefelé sok fiatal csinálja ezt.

- De hát… miért?

- Adrenalint ad. – vonta meg a vállát.

- Na ez szép. – csóváltam a fejem. – szóval te ilyen rossz fiú vagy?

- Az attól függ. – hajtotta oldalra a fejét és ragadozó tekintettel nézett rám.

- Mitől?

- Szereted a rosszfiúkat? – a szája sarka pimasz mosolyra húzódott. Szegény lepkéim nyomban szörnyedt haltak.

- Igen. – feleltem halkan, elpirulva, majd magyarul, hogy ne érthesse, hozzátettem: Sajnos. Visszasétáltunk a térre, közben megálltunk egy kisboltban, hogy Valerio vegyen egy üveg vizet, hogy az a csekély mennyiségű alkohol is felszívódjon a szervezetéből ami a spritzben volt, aztán kiültünk a térre egy padra a szökőkút mellé.

- Nagyon szép ez a szökőkút. Szinte kedvem lenne megfürdeni benne.

- Na na. Azt nem szabad. – csóválta a fejét.

- Tudom, tudom. Nem is mennék bele. Túl sokan vannak itt. – néztem körbe a téren, ahol azonban nem voltak kifejezetten sokan, viszont ahhoz, hogy bemásszak egy szökőkútba, vagy nagyon részegnek kellene lennem, vagy az kellene, hogy rajtunk kívül senki ne legyen ott.

- És ez vissza tartana?

- Hát…-vontam meg a vállam.

- Na gyere. – mondta azzal fölállt a padról.

- Hova? Mit csinálunk?

- Olyasmit amit nem szabad. – kacsintott rám. És ennyi nekem elég is volt, hogy kövessem akár a pokolba is. De azért gondoltam, hogy nem csinálunk semmi olyasmit, amiért majd a Padovai börtönben fogok kikötni. Így is lett. Valerio átmászott a szökőkút körül lévő fém korláton, levette mindkét cipőjét és zokniját, azzal leült a szökőkút szélére, a lábát belelógatva a vízbe. Levettem én is a szandálomat, és úgy tettem ahogy ő. A hűvös víz selymesen simogatta a lábomat.

- Az egy tetkó? – mutatott a lábfejemen lévő kígyó tetoválásra.

- Ahha.

- Igazi?

- Igen. Anyukám rajzolta. – bólintottam,

- Tényleg? Az én anyám hallani sem akar tetkóról. – nevetett föl, majd újra a fekete tetoválásomra nézett.

- Szexi. – mondta én pedig újfent elvörösödtem.

- Köszi. – épp azon gondolkodtam, hogy hogy lehetnék még ennél jobban is zavarban, amikor megéreztem a combomon valami hűvös folyadékot. Odakaptam a fejem, és miután reflexből följebb húztam a lábamon a szoknyámat, még pont láttam, ahogy Valerio elveszi az üveg vizét a combom fölött, majd huncutul mosolyogva iszik az üvegből egy kortyot.

- Ezt miért csináltad?

- Egy trükk volt, hogy följebb húzd a szoknyád. – mondta, aztán megvonta a vállát. – Bejött. – Hoogy az a… egyik kezemmel belenyúltam a szökőkút vizébe, majd az arcába fröcsköltem egy adag vizet.

- Hé! Lora… - nemtudom mit akart mondani, mert újabb adagot fröcsköltem rá. – Na elég. –Mondta, mire úgy döntöttem megkegyelmezek neki. Hiba volt, ugyanis amint elfordítottam a fejem, ő is lefröcskölt. Ennyi. Tudtam, hogy mit kell tennem. Beleakartam lökni a szökőkútba. Most azonnal. Minden erőmet összeszedtem, ám akkora volt a lendületem és Valerio hozzám képest olyan nagy darab, hogy a tervem visszafelé sült él, és ahelyett, hogy belelöktem volna a vízbe, én magam estem bele. Ott álltam a szökőkútban, derékig érő vízben, a piros szoknyám körülöttem fátyolként lebegett. A szám tátva maradt a meglepettségtől, majd szikrákat szóró szemekkel Valeriora néztem, aki nem tudtam abbahagyni a nevetést.

- Öhmm.. bocsi ez…nem is olyan vicces. – Köszörülte meg a torkát és próbálta visszafojtani a nevetést, majd kisegített a szökőkútból. Ott álltam előtte csurom vizesen.

- Milyen kár. Igazán tetszett ez a ruha. – Mondta oldalra hajtva a fejét.

- Igen és te elrontottad – tettem csípőre a kezemet.

- Én? – nevetett újra fel.

- Igenis te. És most barátom… fair play következik.

- Fair play?

- Bizony ám. Nyomás be a vízbe. – Intettem a fejemmel a szökőkút felé.

- Na ne viccelj.

- Úgy nézek ki mint aki viccel? – álltam a tekintetét.

- Jól van szöszi. – adta meg magát, majd föltűrte a nadrágját és bement a vízbe. Így se volt teljesen igazságos, ugyanis neki fele addig ért fel a víz mint nekem, azonban így már elégtételnek éreztem. – Most jó? – tárta szét mindkét karját. –Kijöhetek? – hosszas gondolkodást imitáltam, majd bólintottam.

- Rendben, kijöhetsz.

- Köszönöm. – Nevetett fel, majd kimászott a szökőkútból. Beültünk a kocsiba, a vizes szoknyám pedig hozzátapadt a bőrömhöz.

- Basszus. Tényleg tiszta víz vagyok. – Valerio a szoknyámra, a vizes lábamra, majd rám nézett, a szeme pedig huncutul csillogott miközben azt mondta:

- Legalább elmesélheted a barátnőidnek, hogy miattam nedves lettél. – kacsintott. Ha most egy rajzfilmben lennénk, akkor az állam egészen a kocsi aljáig esett volna. Megmukkanni sem tudtam. Csak megforgattam a szemem, majd elkaptam a pillantásomat. Az egész autó út alatt dobogott a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy ha egész este nem történt meg az a bizonyos csók,amit már ezer és ezer féle képpen elképzelte, akkor bizonyára majd most fog. Megálltunk a Casa  Colori előtt, Valerio kinyitotta előttem az ajtót és kiszálltam. Ez még egy lapáttal rátett az „Gentleman” modorára, ugyanis perce pontosan éjfélre hozott haza.

- Akkor találkozunk holnapmunkában. Jó éjszakát szöszi. – mosolyodott el, majd közelebb hajolt hozzám. Közelebb és közelebb, aztán… aztán az ajkait az arcomon éreztem meg. Egy puszit adott. Egy puszit. Egy jóéjt puszit. Aztán megkerülte a kocsit. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam irányítani a szavakat amik kibuktak a számon:

- Ez komoly? Ennyi? – Néztem rá, az ő keze pedig megállt, miközben nyitotta ki a kocsi ajtaját.

- Hogy érted? – mosolygott, ám látszott rajta, hogy nem érti miért kaptam fel a vizet. Már visszafelé mentem, így kiabálnom kellett neki a választ.

- Tudod… egy jóéjt csókban reménykedtem. – Mondtam, mire fölnevetett.

- Csak egy kis jóéjt csókban? – kérdezte a hüvelyk és mutató ujját résnyire kinyitva.

- Csak egy egészen ici piciben. – válaszoltam, és én is résnyire nyitottam az ujjaim. – Nevetve megrázta a fejét, majd beült a kocsijába. Én meg miközben a sötét lépcsőházban mentem fölfele, azon gondolkoztam, hogy vajon oka van e annak, hogy nem csókolt meg, vagy az olasz fiúk szimplán mások, mint az otthoniak?