7. Fejezet

7. Fejezet

Péntek lévén, teljesen felvoltunk pörögve. Énekelve csekkoltunk ki és énekelve öltöztünk át. Még egy két olasz nő is bekapcsolódott hozzánk, amikor az I wanna dance with somebodyt énekeltünk torkunk szakadtából. A fáradság szokás szerint elég érdekesen mutatkozott meg rajtunk. Csak még hangosabbak, még bolondabbak lettünk és még többet nevettünk. Nem zavartattuk magunkat akkor sem, amikor a buszmegálló felé sétáltunk Gittával. A dudálásokhoz, meg a beszólásokhoz és a ránk meresztett hatalmas szemekhez már úgy is kezdtünk hozzá szokni. Úgyhogy nyugodtan énekeltünk és táncoltunk, amíg vártuk a buszt. Annál amikor a férfiak nézik kidülledt szemmel az ember hosszú szőke haját és fehér bőrét már csak az a szórakoztatóbb, amikor magyarul beszélünk fennhangon és a körülötted lévő emberek csodálkozva kapkodják köztetek a fejüket, majd pár perc elteltével kénytelen megkérdezni, hogy mégis milyen nyelven beszélünk. Amikor aztán közöljük velük, hogy magyarul, hiszen Magyarországról érkeztünk, vagy nem értik, hogy akkor most mégis ki éhes és miért, vagy mint akik épp megvilágosodtak, megjegyzik hogy: Ááááá, Hungária! Budapest, beautiful women! És igen, ennyiben ki is merült a tudásuk Magyarországról. Mielőtt felmentünk volna a szállásra, még bementünk gyorsan az utcán lévő élelmiszerboltba, hogy megvegyük a szokásos adag tortellininket, és egy zacskó toast kenyeret, aztán már siettünk is, hiszen mire mind a négyen elkészülünk, az esti bulira, ahhoz bizony kell némi idő. Persze Eliza és Rita már otthon voltak, és Eliza mér a fürdőben volt, úgyhogy pont időben voltunk.

- Akkor megint Villa Barbieribe megyünk? – kérdezte Gitta az ágyán feküdve, egy zacskónyi Oreo kekszben turkálva.

- Ahha. Vagyis… nekem nincs jobb ötletem. Múltkor jó volt nem?

- De, persze menjünk oda. Legalább oda tudjuk az utat.

- Ajj, akkor nekem megint fel kell ülnöm a biciklid hátuljára? – húztam el a számat, mert emlékszem még milyen volt Gitta mögött utazni a biciklin. Borzasztó.

- Én tuti nem sétálok. Múltkor majdnem meghaltunk. Emlékezz csak vissza.  – és igaza volt. Bármennyire kényelmetlen volt az apró rácson utazni Gitta mögött, még soha életemben nem fáj annyira a lábam és nem voltam annyira fáradt, mint mikor az első hétvégénken gyalog kellett megtennünk az utat a buli után. Körülbelül másfél órával később, még mindig egy szál törölközőben állva tanakodtam, hogy mit vegyek föl. Elég sok ruhát hoztam magammal, úgyhogy volt választékom. Végül amellett a testhez simuló szürke, rózsamintás ruha mellett döntöttem, ami megvolt már vagy egy éve, de még egyetlen egyszer sem volt rajtam. A hajamat begöndörítettem, és a szokásos vérpirost rúzst tettem fel a teljes hatásért. A lányokat sem kellett ugyan félteni. Mindannyian nagyon jól néztünk ki, de ahogy végignéztem magunkon, arra gondoltam, hogy mindenkiben benne van az, hogy végülis egy idegen országban vagyunk, olyan emberekkel, akiket még soha életünkben nem láttunk és nem is fogunk soha többet. Ezért mertünk úgy kinézni, ahogy. A gondolatomat Gitta erősítette meg, amikor megkérdezte:

- Amúgy Lora, te mernél ebben a ruhában menni bulizni? Mert ne érts félre, eszméletlenül dögös, csak…

- Nem. Szerinted miért nem volt még soha rajtam? – válaszoltam én is lenézve csupasz lábaimra. A ruhát örököltem, az egyik nagynénimtől. Tényleg szép volt, csak hát a fenekemet éppen hogy takarta, a dekoltázsánál pedig egy leheletnyit nagyobb volt a kivágás mint azt megszoktam. Hogy hogy fogok benne táncolni anélkül, hogy közszemlére tenném az alsó fertájamat, az számomra még rejtély. Két kopogás hallatszott az ajtón, és a következő pillanatban belépett Zsolti meg egy ismeretlen magas, fekete hajú fiú. Vagyis nem teljesen ismeretlen. Láttam már többször is a gyárban, de beszélni még nem hallottam, ezért feltételeztem, hogy biztos olasz.

- Figyeljetek lányok, nincs kedvetek… - Zsolti félbehagyta a mondatot, végignézett rajtunk, a tekintete pedig rajtam állapodott meg. – Basszus. – A tekintete mindent elárult. Igen, bevallom a munkai megjelenésünkhöz képest ez most tényleg nagy váltás. – Nagyon jól néztek ki lányok. Tényleg mindenki, de… basszus Lora. Ez durva. Te teljesen máshogy nézel ki. – mondta, és újra és újra végig futtatta rajtam a tekintetét. Kezdtem zavarba jönni. Ráadásul nem is értettem, mert ami a sminket illeti, rúzs volt rajtam, szempillaspirál, meg némi pirosító. És ennyiben ki is merült.

- Tényleg. Nagyon jól néztek ki csajok. – szólalt meg az ismeretlen fekete hajú fiú. Magyarul. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, egyszerűen csak kibukott belőlem:

- Te magyar vagy?! – erre Zsoltiból kitört a nevetés.

- Ezt most komolyan kérdezted? Lora, már két hete itt vagytok.

- Hát… én eddig mindig csak munkába láttam, ott meg még egy szót nem hallottam tőle.

- Igen, ami azt illeti én is azt hittem, hogy olasz. – szólalt meg mellettem Gitta. Rita és Eliza pedig nevetve bólogattak, és azt hajtogatták, hogy ők még csak nem is látták.

- Tomi vagyok. – intett mindannyiunknak. Nos, Tomi barátunkon látszott, hogy már van benne egy adott mennyiségű alkohol. Zsolti még mindig nevetve megrázta a fejét, majd újra felénk fordult.

- Nah mindegy, szóval csak azt akartuk kérdezni, hogy nem e jöttök ki a teraszra, kicsit iszogatni. Kint van mindenki. De látom készültök valahova…

- Ahha, megyünk Villa Barbieribe. – bólintott Eliza.

- De előtte még kimehetünk kicsit iszogatni. Nem lányok? – fordult körbe Zita. – Alapozni.

- De persze. – bólintottam. – mindjárt megyünk.

- Most komolyan. Ez a Tomi eddig is itt volt? – Kérdezte Gitta, amint becsukódott az ajtó a fiúk után.

- Én se tudtam. – rázta a fejét Liza. Csak nevetni tudtam azon, hogy itt volt velünk egy folyosón két hétig egy magyar fiú, akiről egészen eddig azt hittük, hogy olasz. Később mikor kimentünk a teraszra hasonló reakciókat kaptunk,mint ahogy Zsoltiék reagáltak. Balázs például egyenesen megkérdőjelezte, hogy ugyanazok a személyek állnak e előtte, mint munkában. És persze már mindenkiben volt pia, és végülis a fiúk voltak többségben, úgyhogy nem csodálkoztam rajta annyira, hogy ők is kissé éhes tekintettel néznek ránk, ám Tomi egy igazi meglepetés volt. Ahhoz képest, hogy két hét alatt nem hallottam beszélni, ez alatt az este alatt, aztán nem fogta vissza magát.

- Lora, Lora… - csóválta a fejét, mintha valami rosszat tettem volna.

- Mi az?

- Az a helyzet… - hajolt hozzám közelebb, hogy a fülembe suttoghasson – hogy kicseszett gyönyörű  vagy.

- Öhmm… köszönöm. – préseltem ki magamból. Körbe néztem, hogy valaki a segítségemre tud e sietni. Ritával találkozott a pillantásom.

- Rita, kijössz velem a konyhába? Behozzuk azt az üveg rosét, ami még a múltkori buliból maradt?

- Ööö… ahha, persze. – mondta aztán felállt, és jött velem.

- Azta. Mi van a Tomival? Teljesen rád kattant.

- Nekem mondod? – vettem ki a félig teli boros üveget a hűtőből. Amint megfordultam és kiakartunk menni az ajtón, kénytelen voltam megtorpanni. Ugyanis Tomi elállta az utamat. A termetével a teljes ajtókeretet kitöltötte, két kezével nekitámaszkodott, és ragadozó tekintettel nézett rám.

- Tomi… elállnál az útból? 

- Persze. De előbb válaszolj egy kérdésre.

- Mire? – sóhajtottam türelmetlenül.

- Mond…miért csinálod ezt velem? – nyúlt ki mindkét kezével felém, és megfogta a derekamat, hogy közelebb húzzon magához.

- Ööö…mármint mit?

- Hát ezt. Hogy te… ebben a ruhában. Pfff. – csóválta a fejét. Nem igazán értettem a mondandóját, de megpróbáltam úgy mozdulni, hogy kikerüljek a konyhából Tomi mellett.

- Figyelj Tomi. Nézd,hoztunk bort, gyere menjünk vissza a teraszra jó?

- Jólvan. – egyezett bele, és követett. Rita meg közben próbálta visszatartani a nevetést. Ám hiába gondoltam, hogy ura vagyok a helyzetnek, nem voltam. Mind ez akkor tudatosult bennem, amikor Tomi egyre közelebb jött, én pedig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Két ujja közé csippentette, egyik tincsemet és egyre lejjebb hajtotta a fejét, ahogy közeledett felém. Elfordítottam az arcomat, amikor az ajka az enyémet érte volna, de többet nem tudtam tenni. Olyan magas volt, hogy az én apró termettel teljességgel kelepcébe kerültem tőle.

- Na, na Tomi állj le. – Jött oda Zsolti, és próbálta észhez téríteni. De süket fülekre talált. Megjelent Nóri is, amint észrevette, hogy Tomi a szó szoros értelmében letámadott, és nem tudok menekülni. Nóri volt az a lány, akivel még nagyon keveset beszéltem, de teljesen szimpatikus volt. Főleg most, hogy azonnal a segítségemre sietett.

- Tamás! – kiabált rá. – Most akkor szépen jusson eszedbe a Zsófi és hagyd békén szegény Lorát. Hallod amit mondok? – Tomi ismét nem válaszolt. – Tomi! A Zsófi lebegjen a szemed előtt rendben?

- Ki az a Zsófi? – kukucskáltam ki Tomi egyik, falnak kitámasztott karja alatt.

- A barátnője. Az előző turnussal ment haza. – magyarázta Nóri.

- Na. – meredtem Tomi szemeire. – akkor engedj szépen el Tomi.

- Jó elengedlek. Ha jössz velem táncolni. – biccentett a fejével a mögöttünk lévő üres szobára, amit a mai este mindenki táncparkettnek használt.

- Nem, Tomi. Van egy barátnőd, rémlik?

- Ahha. – válaszolta, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy fogalma sincs mit mondtam neki.

- Na elég volt ebből nagyfiú. – mondta Zsolti, azzal erővel lehúzta rólam Tomit.

- Köszi. – pislogtam Zsoltira, majd a lányokra néztem. – Megyünk? Lefogjuk késni a bulit.

- Ahha, persze. Menjünk. – állt fel Gitta, majd mielőtt Tomi újra utánam eredt volna, gyorsan elhúztuk a csíkot.

- Nem semmi ez a Tomi. – mondta Eliza, miközben fölültünk a biciklikre.

- Ráadásul van barátnője.

- Igen, nekem is mondták. Mindenki a műsorotokat nézte. – Nézett rám Gitta.

- Igen? Na az király.

- Hát figyelj… csak neki lesz másnap szar. Neki lesz bűntudata. Te tényleg nem tehetsz semmiről. – pillantott rám Rita, én pedig bólintottam. Végülis igaza van. Azt se tudtam hogy van barátnője. Ráadásul szó szerint nem lehetett rólam levakarni. Mikor odaértünk a buli helyszínére, a következő feladat volt, hogy kitaláljuk hova tegyük a bicikliket.

- Tegyük oda fel a bozótba. Ott tuti nem találja meg senki. Meg nem is keresi. – mutatott fel a bokrok közé egy, az út mellett végighúzódó emelkedőre Gitta. Az ötlet jó volt. Csak hogy az az alkohol amit még a szálláson bevittünk a szervezetünkbe megtette a hatását, és sokkal nehezebb feladatnak bizonyult feljutni a biciklikkel az emelkedőre, mint azt gondoltuk. Eliza, amint megpróbálta, az lett a vége, hogy visszagurult az aszfaltra, aztán a biciklivel együtt oldalra dőlt.

- Áu! Basszus ez rohadtul fájt.

- Oké, keressünk egy másik helyet. – mondta Rita, miközben felsegítette Elizát. Végül a parkoló mögötti részt választottuk ki a kerítés mellett, ami a sötétben egyáltalán nem látszott. Az egyik biciklit hozzákötöttük a kerítéshez, a másik kettőt pedig egymáshoz.

- Na. Így ha valaki elakarja lopni, csak hármasával tudja megtenni. – tette csípőre a kezét Gitta.

- Nem hiszem, hogy bárki ellopná. – ráztam a fejem. – nem is lehet észrevenni őket.

- Szerintem sem. – Nah. Andiamo! – adta ki a „parancsot” Rita, majd megindultunk a bejárat felé. Ezúttal volt nálam személyi, de a biztonsági őrök, így is emlékeztek ránk, amikor elnevették magukat, az egyik felém mutatott.

- Hungária. Ugye? – válaszul csak bólogattam, kényszeredetten elmosolyodva, majd sietősen elléptem mellette, be, a buli felé. Ám amint bementem és körülnéztem, éreztem, hogy ez nem olyan lesz mint ahogy elterveztük.

- Lányok… -kezdtem

- itt öregek vannak. – fejezte be Gitta a gondolatmenetemet. Jó azért az túlzás, hogy öregek, de az átlagkorosztály tényleg harminc, harmincöt év volt.

- Basszus. Tényleg. – húzta el a száját Eliza. Ám ennek ellenére ugyanúgy megpróbáltuk jól érezni magunkat, és táncoltunk. És tényleg, mindent elkövettem, hogy jól érezzem magam, de nem ment. A zene rossz volt, alig voltak velünk egykorúak, és elment már az egésztől a kedvem. Gittával kimentünk a táncparkettról, és leültünk ez asztalhoz.

- Én mindjárt elalszom.

- Én is. – értettem vele egyet.

- Hallod, én nem bírom ki hajnali négyig.

- Én sem. Menjünk haza. – így tehát Ritáék keresésére indultunk, hogy megmondjuk nekik: mi nem bírjuk tovább, hazamegyünk. Rita szerencsére egy állásponton volt velünk, Eliza azonban maradni akart. Ennek pedig az is volt az oka, hogy megint találkozott azzal a sráccal, akivel a múltkori buliban. Akivel alig tudott kommunikálni, ugyanis nem beszélnek egy nyelvet.

- De nyugodtan itt maradhatsz. Csak mi tényleg nem bírjuk már. Mindjárt elalszom. – mondtam neki.

- Hát egyedül én sem maradok itt. Akkor menjünk.

- Akkor végülis miben maradtatok? – kérdezte kifele menet Rita.

- Hát még beszélünk facebookon. De… konkrétan közölte, hogy megakar dugni.

- Ez most komoly? – nézett rá hirtelen Gitta. – Csak így?

- Ahha. De ami azt illeti… annyira pasi hiányom van, hogy még lehet, hogy bele is mennék. – húzta el a száját. Erre nem mondtam semmit. Ő tudja. De azért ez nekem kicsit sok.

- Amúgy látjátok… itt látszik a különbség. Lorát elhívják randizni. Téged meg megakar dugni.

- Igen, de szerintem ez azért van mert a Valerio félig moldáv. – emelte fel a mutató ujját.

- Nem, szerintem azért van mert az a srác egy seggfej. – nézett rá Rita.

- Igen, igazad lehet. – válszolta szomorkásan, miközben kikötöttük a bicikliket. Ám amint a lányok ráültek, szinte egyszerre fagytak le.

- Bakker. ennek kilyukasztották a kerekét. – Mondta hirtelen elsápadva Rita.

- Nekem is. Még a lámpáját is lelopták róla. – nézett le a biciklire Eliza.

- Najó. Én konkrétan nem tudok menni rajta. –esett el majdnem Gitta a biciklivel. Ezután egy igen hosszú káromkodást halhattunk Rita részéről.

- Most mi legyen?

- Fogalmam sincs. Figyi. Ti hazatustok tekerni rajta? Csak mert mi tuti nem, de ha ti igen… - néztem rájuk.

- Szerintem még annyit talán ki bír.

- Igen, hazáig szerintem ez is kibírja. – bólintott Eliza. Így alakult tehát, hogy Gittával, hajnalban, egy kilyukasztott kerekű biciklivel hazáig gyalogoltunk a vak sötétben, álmosan és nagyon idegesen. Aztán már csak nevetni tudtam, hogy ez is csak velünk történhet meg. Az ágyba aztán úgy zuhantam bele, mint egy zsák krumpli.

***

Másnap reggel kimentünk a piacra. Vettünk hihetetlenül cuki hátizsákokat, amiket majd munkában tudunk hordani. És vettünk új ruhákat az esti bulira. Merthogy ma van Ferragostoooo. Tüzijáték, meg minden. Valerioval facebookon szinte minden nap beszéltünk, megbeszéltük, hogy vasárnap értem jön este nyolcra. Ami azért jó, mert vasárnap Velencébe akarunk menni a lányokkal, szóval nyolcra pont visszaérek. Én egy fehér mini ruhát vettem, ami a dekoltázsánál zipzáras. Gitta ugyanilyet vett, csak sötétkékben. A szálláson mindenki kiröhögött minket amint megtudták, hogy ismét sikerült alakítanunk, mert hogy kilyukasztották a lányok bicikli kerekét. Utána pedig az esti buliról beszéltek. Christiano bulijáról. Minket is meghívott, de egyrészt én annyira nem szimpatizálok vele, amióta beszólt, hogy ne táncoljak, másrészt min egyetértettünk abban, hogy inkább megyünk Ferragostóra, mint egy néger… úgy értem kosaras buliba. A terv akkor változott  csak meg, amikor zuhogni kezdett az eső. A Ferragostónkat teljes mértékben elmosta az idő. Csak hogy már fölvoltunk öltözve, megvolt csinálva a hajunk és már beleéltük magunkat a buliba.

- Mi legyen lányok? – fordult körbe Eliza, miután kikémlelt az ablakon.

- Én már itt nem maradok. – rázta a fejét Gitta.

- Én sem. Menjünk el a Christiano bulijába. – mondtam határozottan. Bár Rita és Eliza annyira nem volt biztos a dologban. azért csak meggyőztük őket. Az a helyzet, hogy annak, hogy nem akartak eljönni a buliba, csupán egy oka volt. Hogy kosaras buli. Rengeteg néger… úgy értem kosaras lesz ott – ezt még meg kell szoknom hogy nem szabad kimondani a néger szór nyilvánosan – lesz a buliban. Tény, hogy sokkal nyitottabbak. Tény, hogy sokkal rámenősebbek. De ez nem azt jelenti, hogy félnünk kellene tőlük. Ugyanis Rita és Eliza mér egészen odáig fűzték a saját paranoiájukat, hogy majd biztos megfognak minket erőszakolni.  

-Dehogyis! Ne hülyéskedjetek már. Amúgy meg ott lesznek Zsoltiék. Ők majd vigyáznak ránk. – nyugtattam. Egy gyors telefonbeszélgetés az egyik lánnyal, Fruzsival, aki ott volt a buliban és elmondta, hogy melyik busszal kell mennünk, aztán már indultunk is. Hideg volt. Esett az eső. A lányok már teljesen kivoltak. Amihez nem segített hozzá, hogy betalált minket egy részeg fazon, aki egyszerűen nem hagyott minket békén. Két kosaras fiú pedig tőlünk egy karnyújtásnyira állt és végignézte, ahogy próbáljuk lerázni a részeg embert. Sikertelnül. Akkor telt be a pohár, amikor tőlünk pár centire kijött belőle az imént lenyelt sörmennyiség. Felálltam és magammal húztam a lányokat, hogy a mekiben várakozzunk addig, amíg jön a busz. Ettünk egy sajtburger menüt, aztán kimentünk, hogy  visszamenjünk a buszmegállóba, amikor megállított minket egy fiú. Már meg sem lepődtem azon hogy milyen helyes. Végtére is… Olaszországban vagyunk. Mondott is nekünk valamit olaszul, mire reflexből angolra váltottam:

- Nem beszélünk olaszul.

- Oh értem. Én meg angolul nem beszélek. – mondta mindezt angolul… - Sajnálom, ez esetben ne haragudjatok, az én hibám. További szép estét. – folytatta, majd köszönt el szintén angolul, aztán lelépett. Összenéztünk a lányokkal, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Egyszerűen értelmetlen volt ez a szituáció, nem tudtuk hova tenni. De elraktároztam a történetet úgy, hogy Padovában csupa értelmetlen dolog történik. Negyed óra busz út, további negyed óra sötét buszmegállóban ácsorgás múlva jöttek értünk Christianoék két kocsival, hogy elvigyenek a buliba. Ami kiderült, hogy inkább csak egy összejevetel volt, ugyanis mi kis magyar csapatunkon kívül ami jelen esetben tíz főt jelentett, csak öt, hat kosaras volt ott. Ám én nem úszhattam meg a napi kínos helyzetet, ugyanis amint Balázsék észrevettek, szóltak, hogy üljek le hozzájuk egy kicsit beszélni. Mivel hárman ültek ott, a Balázs, a barátnője és Tomi, sejtettem, hogy mire megy ki a játék. Viszont nem volt értelmes magyarázatom hogy miért ne menjek oda hozzájuk, ezért leültem velük szemben egy székre.

- Lora nyugtasd meg légyszi a Tomit, hogy nem volt gáz a tegnap. – kérte Balázs, én pedig kénytelen voltam Tomi szemébe nézni.

- Nem volt gáz. Tényleg. – mosolyogtam rá.

- Azért csak szeretnék bocsánatot kérni.

- Semmigond, tényleg.

- Szegény gyerek teljesen kikészült, hiába mondtuk neki, hogy biztos nem haragszol.

- Én nem haragszom. Esküszöm még vicces is volt. – próbáltam megnyugtatni. – semmigond. – Erre csak mosolyogva bólintott.

- Hozzak neked valamit inni?

- Én… nem köszi.

- Na ne csináld már. – szólt Balázs is.

- Nézd, ez nem tudom mi, amit én iszok, de nagyon finom. – mutatott Gabi, Balász barátnője a saját poharára.

- Jólvan, akkor… az jó lesz.

- Hozok neked egyet. – állt fel Tomi, majd alig egy perc múlva visszajött, és a kezembe nyomott egy poharat. Szükségem is volt rá, ugyanis annyira kellemetlenül éreztem magamat, hogy muszáj volt feloldódnom. Ami sikerült is. Pont akkor, amikor kimentünk a házból, valami térre, hangszórókkal együtt, és a tér közepén táncoltunk. Nah most ezek a kosarasok vagy nem láttak még lányt táncolni, vagy kénytelen vagyok elhinni, amit mondanak a srácok, hogy az olasz nők tényleg hihetetlenül zárkózottak.

- Az összes magyar lány így táncol? – kérdezte az egyikük Zsoltitól, miközben minket néztek.

- Hát… többnyire igen. De azért… ez nekem is újdonság. – úgy tettem mintha nem hallottam volna amit mondanak. Jó, otthon így tényleg nem táncolnék, de ha hazamegyünk soha többet nem fogom őket látni. Amúgy meg…jelen pillanatban túl sok alkohol van bennem, hogy érdekeljen, hogy mit gondolnak. A helyzet csak akkor kezdett eldurvulni, amikor az egyik kosaras odajött hozzám, hogy Gratuláljon. Szó szerint kezet fogott velem és Gratulált, hogy én aztán nem vagyok szégyenlős. Gittára ráakaszkodott egy Buba nevezetű tag, és úgy általánosságban mind a négyünket folyamatosan betámadta valaki. Én nem győztem menekülni egy nagydarab kosarastól, és akármennyire is ellenemre volt, kénytelen voltam Tomit segítségül hívnom, aki persze ezer örömmel segített rajtam, annak köszönhetően, hogy ismét nem volt józanságában. Ahányszor csak tudtam próbáltam hárítani a csóktámadásait. Persze az nem segített a helyzetemen, hogy Balázs ezt nagyon mulatságosnak tartotta és buzdította a Tomit. Megkönnyebbültem amikor hazaindultunk. Csak hogy Tomi hajthatatlan volt, mindenképpen velünk egy kocsiban akart hazajönni. Elizának nem jutott hely. És bár halálra volt rémülve és mi is féltünk, hogy mi lesz ennek a vége, megbeszéltük Zsoltival, hogy ő itt marad Elizára vigyázni, amíg a kijelölt sofőrünk haza nem visz minket, aztán vissza nem jön érte. Ám a szálláson nem oldóttak meg a gondok Tomival kapcsolatban. Egész úton a kocsiban azt hallgattam, ahogy Ritának mondogatja, hogy ő szereti a barátnőjét, csak hát itt vagyok én és egyszerűen nem tudja rólam levenni a szemét, bla bal bla.

- De most komolyan Tomi. Nem érdekel, hogy otthon vár a barátnőd? – kérdeztem tőle a szállásunkon lévő teraszon, amikor ismét kelepcébe zárt a hatalmas termetével előttem.

- Hmm…  - válaszolta, és újfent az egyik hajtincsemmel kezdett el játszani.

- Nem hiszem el, hogy nincs bűntudatod. – ráztam a fejem.

- De van. Csak most nincs. – ahha, köszi az értelmes választ. Bár egy full részeg embertől lehet nem is várhatnám el, hogy A: értelmesen beszéljen és B: bűntudattal rendelkezzen.

- Olyan szép kék szemed van. – nézett le rám.

- Tomi, ezt most azonnal fejezd… - és akkor megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Aztán eltoltam magamtól.

- Tomi megőrültél?

- A legkevésbé sem őrültem meg. – rázta a fejét. Hangosan felsóhajtottam. Ha nem izgulnék Elizáért, akkor szólnék a lányoknak hogy mennyünk be aludni. És bár a két srác, akik még ott voltak velünk az erkélyen, Patrik és Laci, néha próbáltak segíteni és elvonni Tomi figyelmét rólam, de nem jártak sikerrel. Aztán pár óra elteltével nem bírtam tovább. És Lillát is felébresztettük, aki visszaparancsolta Tomit a szobájába aludni, úgyhogy én és Gitta is bementünk a saját szobánkba. Rita és Eliza még kint maradtak, de mi mér nem bírtuk tovább. Bedőltünk az ágyba.

***

Arra ébredtem, hogy Eliza bejött a szobába.

- Liza! Basszus te most értél csak haza? – kérdeztem álmosan. Gitta és Rita is ébredeztek és csodálkozva bámultak Elizára.

- Halljátok lányok…. nekem szerintem beadtak valamit a bulin.

- Hogy mi van?! – ültem fel hirtelen az ágyban.

- Soha nem hánytam még piától, meg úgy általánosságban soha nem szoktam hányni. De most megállás nélkül. Komolyan mondom egész éjjel a vécé mellett görnyedtem. Úgyhogy bocsi lányok, de én tutira nem tudok ma Velencébe menni. – mondta fal fehér arccal.

- Basszus.

- De ez még nem is minden. – mondta és kicsit mintha remegett volna. Körülnézett, megbizonyosodva arról, hogy bevan zárva az ajtó. – engem majdnem megerőszakoltak.

Síri. csend. Még levegőt sem vettem. Csak pislogtam rá, épp ahogyan Gitta és Rita tette. Aztán Gitta volt képes először megszólalni.

- Tessék?!

- Igen. Fogalmam sincs melyikük, de az egyik kosaras. Csak azt tudom, hogy ott térdeltem a vécé előtt, még mozogni se tudtam, amikor valaki mögém lépett, és elkezdte felhúzni a ruhámat. Nem tudtam semmit csinálni, hiába akartam, mondani hogy hagyja abba, egyszerűen képtelen voltam rá. – csak hallgattuk, zakatoló szívvel, ahogyan tovább mesél. – és közben azt hajtogatta, hogy: Nyugodj meg, minden rendben lesz, nyugi. És éreztem hogy… hogy próbálja..  – a hangja elcsuklott, de aztán fojtatta. – de akkor valaki bejött és akkor abbahagyta. Többre tényleg nem emlékszem. Ez is olyan zavaros, de majdnem…. majdnem sikerült neki. – Nem akartuk elhinni. Találgattunk, hogy vajon melyikük lehetett az. Vajon ki képes ilyesmire? És bár majdnem elsírtam magam, ahogy Elizára néztem, a telefonom rezgett, hogy üzenetem jött egy bizonyos félig olasz félig moldáv szőke hajú fiútól, jelezve, hogy rám ma még vár egy kaland.