4. Fejezet

Ciao Bionda!

4. Fejezet

Ha most egy filmben lettem volna, ahol aláfestő zene van a jelentekre, akkor bizonyára a képernyőn az én tágra nyílt kék szemeim, és ’o’ alakra formálódott ajkaim látszódnának, miközben a Blank Space című szám szólalna meg, Taylor Swifttől.  Ugyanis amint ránéztem a fiúra, ugyanazt gondoltam, mint ami a dalszövegben is van. Hogy ez az arc bizony nagyon úgy néz ki, mint a következő ballépésem. Magas volt. Izmos. Úgy értem nagyon izmos. Ami mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy Spedizionén van. Néhány szőke hajtincs a szemébe lógott miközben egy hatalmas kartondobozt cipelt. Igen, szőke. Itt vagyok a pasi ideálom őshazájában, és mindenhol szőkék vonják el a figyelmemet.

- Hé, te meg… te miért vágsz ilyen fejet? – Lesett rám Gitta, és nem értette miért nem megyünk tovább a konyha felé.

- Ő hívott el titeket kévézni?

- Ahha.

- Hát, ő iszonyat helyes.

- Jah, bár most amúgy levan vágva a haja. Múlthéten jobban nézett ki. –  Hű! Még ennél is jobban?

- És ti nemet mondatatok neki? – hüledeztem.

- Hát, nem volt más választásunk. Nem voltunk szüneten, a Mama észrevette volna. – Csak megcsóváltam a fejem, sóhajtottam egy nagyot és követtem Gittát a konyha felé. Leültem a szokásos asztalunkhoz és lecsavartam a kulacsomról a kupakot, hogy igyak pár korty vizet.

- Képzeljétek láttuk a kávés fiút.  – Mondta Eliza, amikor egyszerre zöttyentek le az asztalunkhoz Ritával.

- Igen, meg is mutattam Lorának. – Bólogatott Gitta.

- De most le van vágva a haja nem? Múlthéten hosszabb volt. Az szerintem jobban állt neki.

- Hát nekem nagyon tetszik. – néztem rá Elizára.

- Amúgy szerintem is nagyon helyes. – értett egyet velem Rita.

- Nem azt mondom, hogy nem helyes, mert írtóra az. Csak nem tudom… az a múltkori haj, olyan…

- Pontosan! – mutatott rá Gitta. – Azzal a hosszabb hajjal fúúú hát, nagyon ott volt.

- Hát nekem most is nagyon ott van. – Válaszoltam és már szinte alig bírtam megülni a helyemen. Nem szeretném elkezdeni a melót, de ha bekell csekkolni a munkába, az azt jelenti, hogy még kétszer elmehetek a Spedizione előtt, vagyis még kétszer vehetem szemügyre a srácot. A konyhában nem volt óra, ami most még jobban idegesített, mint máskor.

- Mikor kell menni csekkolni? – kérdeztem a többiektől.

- Te jó ég, Lora. Minek akarsz te menni csekkolni? Nyolc keserves óra vár ránk. – húzta el a száját Rita.

- Ohhh tutiii a kávés fiú miatt akarsz! – Esett le rögtön Gittának. Hát igen. Ő túl jól ismer.

- Milyen kávés fiú? – Fordult hozzánk Ági, az a harminc körüli, csinos nő, aki a pasijával jött a munkába, és aki sokkal jófejebb, fiatalosabb és vagányabb, mint azt először gondoltam volna.

- Meghívott minket kávézni egy srác. – Magyarázta Gitta.

- Igeeen? – Terült el az ezer wattos mosoly, Ági arcán.

- Ahha, de nem tudtunk menni, mert nem voltunk szüneten. – folytatta Eliza.

- És Lorának bejön. – Fejezte be végül Rita, erre pedig Ági egyből rám nézett.

- Én szerelmes vagyok. – Sóhajtottam egy nagyot és ráadásként még drámaian felpislogtam a levegőbe, mintha látnám megjelenni a srác arcát, miközben rám mosolyog. Mind felnevettünk, aztán kiderült, hogy tényleg annyi idő van, hogy kell menni a csekkoló géphez. Általában nem érdekel, hogy munkában hogy nézek ki. Mindenki a legbénább cuccaiban szokott lenni, smink nélkül, összefogott hajjal. Mármint a lányok. Nyílván a fiúk mindig smink nélkül vannak, a hajukat meg nem tudják összefogni. Hál’isten. Szóval nem a legjobb formánkat hoztuk munkába. De most mégis vetettem egy gyors pillantást a falon lévő tükörbe, mikor kimentünk az ajtón, és szorosan meghúztam a copfomat. Azt hittem, hogy majd lazán elsétálok a spedis fiúk mellett, miközben eleresztek egy csábos mosolyt és egy érzéki pillantást válok a sráccal. Csakhogy amint megláttam, amikor a fiúk – köztük a kávés srác is – csoportba verődve beszélgetnek a csekkolótól nem messze, berezeltem. Nem mertem rájuk nézni. Csak lesütöttem a szemem, és inkább azt a ronda munka cipőt bámultam, amit kötelező volt hordanunk, és ami körülbelül háromszor nagyobb volt mint a lábam. A csekkolónál azonban sor állt, így miközben beálltam a sorba, megengedtem magamnak, hogy vessek fölfelé, a spedizionéra egy pillantást. Épp azt a pillanatot kaptam el, amikor három srác – köztük a kávés is – kiléptek a hosszú fém szekrény mögül, és rám néztek. Beszéltek és mosolyogtak, majd újra eltűntek a fém szekrény mögött, dobozokkal a kezükben. Ezt nem szabad rögtön jó jelnek vennem. Lehet, hogy nem is engem néztek. Csak idenéztek miközben elmentek a szekrény mellett és kész.

- Hú. Ezek aztán jól megnéztek téged. – mondta Gitta, ezzel megerősítve félénk gondolatomat.

- Engem? – tetettem, mintha nem tudnám miről beszél.

- Ahha, három srác itt ment el az előbb. Rendesen megbámultak. – Nem válaszoltam. Hiszen, ebben igazság szerint nem volt semmi. Itt Olaszországban minden hím nemű megbámul minket, mert feltűnőek vagyunk. Ez van. Ez még nem jelent semmit. Mi voltunk Gittával az utolsóak, akik becsekkoltak, így együtt indultunk el visszafelé, a Mamához. Mi általában mindenhol képesek vagyunk énekelni. Munkában, buszmegállóban, fürdés közben, a vécén, mindenhol. Így amikor elmentünk Spedizione mellett, természetesen nem tudtunk csöndben végigvonulni.

- Hola, hola. – kezdte Gitta.

- We dem boyz. – Folytattam, mintha csak megbeszéltük volna. Már éppen rátértük volna a következő versszakra, amikor meghallottam oldalról egy mély férfi hangot.

- Hola, hola. We dem boyz. – Énekelte utánunk. A hang irányába fordultam, és megláttam a kávés fiút, aki egy rakodó gépnek támaszkodott, közben pedig féloldalas mosollyal nézett ránk. Ijedtemben elkaptam a tekintetem.

- Ez meg ki volt? – kérdezte Gitta.

- A kávés fiú.

- Tényleg? – csodálkozott, aztán elnevette magát. – Tök jó fej.

- Ahha, az. – válaszoltam, de én csak arra az imádnivaló félmosolyra tudtam gondolni.

***

Folyamatosan az órát néztem, hogy mikor mehetek már ebédszünetre. Amikor a mutató az egyes számhoz ért, villámgyorsan letettem a kezemben lévő hatalmas olasz matek tankönyvet, és futólépésben tettem meg az utat a két épület között. Félúton aztán Gitta mellém csapódott.

- Veled lesz ebédszünetem.

- Na hogy hogy? – Mosolyogtam rá.

- Nem tudom, Lilla valami olyasmit mondott, hogy valami olasz csaj lesz a helyemen egytől.

- Ahha. – Válaszoltam, de már nem rá figyeltem. A pillantásom ide-oda cikázott miközben elmentünk a spedizione mellett, a konyha felé, de kávés fiúnak se híre, se hamva nem volt. Csalódottan ültem le az asztalhoz a szokásos helyemre Zsoltival szembe.

- Nocsak, Gitta, ma te is velünk ebédelsz? – Kérdezte Zsolti.

- Ahha. Megnézem milyen veletek az egy órás szünet.

- Hangos. – Válaszolta, mire Gitta is és én is kérdőn néztünk rá.

- Lora miatt. – Mutatott rám a késével, amivel éppen rántott húst szeletelt fel egy műanyag tányérban. – De gondolom ezt már tudod.

- Miért hangos? – Ült le mellénk Ádám, Ági párja, aki újabban szintén velünk töltötte az ebéd szünetét.

- Hát figyeljetek. – Kezdte Zsolti a magyarázást. – Mielőtt megjöttetek, az ebédszünetek tök nyugiban teltek. Amióta viszont Lora velünk ebédel, egy percre sincsen csönd.

- Na köszi szépen. – grimaszoltam.

- Nem, ez jó. Komolyan ha te nem lennél tök unalmasan telne az idő. – Szemforgatva beleharaptam a crossiantba, amit Gittával a konyhában lévő automatából vettünk.

- Komolyan az az ebédetek? – Kérdezte Ádám és fintorogva mutatott a kezünkben lévő zacskós croissantra.

- Ahha, miért? – vontam fel egyik szemöldököm.

- Hát… hogy a fenébe laktok ezzel jól? – Erre csak megvontam a vállamat, Gitta meg szerintem nem is hallotta Ádit, annyira elvolt foglalva a málna lekváros péksüteménnyel. Zsoltinak azonban természetesen erre is volt mit mondania.

- Hallod, ez még a jobbik eset. Eddig még ennyit sem ettek. Első nap, amikor Lora leült hozzánk,  elővett egy körülbelül tenyérnyi műanyag dobozt, amiben két szendvics volt, de tudod, olyan toast kenyérből, ami ilyen rohadt vékony – mutatta hüvelyk és mutató ujjával Ádámnak, a kenyér vastagságát -…amiben volt egy vékony szelet sonka, meg egy darab sajt. Kérdeztem tőle, hogy most komolyan azt mind ebédre hozta? Erre közli, hogy nem, mert a másik Gittáé. – Fejezte be végül a sztorit, Ádi pedig hangosan felnevetett. Már megszoktam hogy a csapatunkban az összes magyar srác a nemlétező főzőtudományunkon, és étkezési szokásainkon nevet, úgyhogy nem vettem magamra a poénkodásukat. Annál is inkább, mert az eszem nem a toast kenyereken és zacskós croissantok körül forgott. Hanem egy bizonyos magas srácon aki, igen sajnos be kell valljam, hogy szőke, és aki valamilyen oknál fogva eltűnt spedizionéról.

***

Kaptunk bicikliket. És bár majdnem két hetet kellett rá várnunk, hiszen már első munkanapra ígérték, azért örültünk nekik. Annak ellenére, hogy a „bicikli” nevet azért nagy jóindulattal lehet rájuk adni. Inkább csak olyan két kereken guruló roncsok voltak. A festék már réges régen lekopott róluk, a lámpájuk, a dinamójuk és a fényvisszaverőjük nem működött, illetve letört, váltót és csengőt pedig életükben nem láttak.

- Hát… legalább nem kell két órával előbb kelnünk, hogy odaérjünk reggel munkába. – Mondta Rita, és ebben végülis igaza volt. Most hat óra helyett, elég lesz csupán nyolckor fölkelnünk és nem kell két buszra is felszállnunk.

- Figyeljetek… ha már van biciklink nem megyünk ma ki este a városba? – Néztem rájuk, mert nagyon megjött a kedvem egy kis esti városnézéshez.

- Uhh…de szerintem menjünk. – Bólogatott Gitta.

- Tényleg, úgy is terveztük, hogy megyünk majd egyszer étterembe nem? Mehetnénk ma. – Vonta meg a vállát Eliza. És el is dőlt. Alig vártam, hogy vissza érjünk a szállásra. Én negyedikként fürödtem és mire mind megcsináltuk a hajunkat, feltettünk egy kis sminket és fölöltöztünk, már valóban teljesen besötétedett. Egy lila koktélruhát vettem föl, ami a nyakánál félkörívben üvegkövekkel volt kirakva, mintha nyaklánc volna. Hozzá pedig egy magassarkú szandált vettem föl. Szerencsére a lányok is hasonlóan kiöltöztek, úgyhogy nem éreztem magam kényelmetlenül a szerelésemben.

- Ejha! Ti pasizni mentek? – Lépett ki a szobája ajtaján Balázs, csapatunk egyik tagja, akinek egyébként itt volt a barátnője is, ám ez nem gátolta meg abban, hogy tetőtől talpig végignézzen rajtunk. Ami persze valószínűleg annak is volt köszönhető, hogy zavart tekintete, piros arca és nehézkes beszéde arról árulkodott, hogy kissé fölöntött a garatra.

- Nem, csak pizzázni megyünk egyet a városba. – csóváltam a fejem.

- Nah persze. – fújtatott hitetlenül. – Ekkora magassarkúban? – Nézett végig a lábamon.

- Ahha. Miért ne? – Vontam vállat, azzal megfordultam és otthagytam, a többiek pedig a nevetést visszafojtva követtek.

- Jesszusom. Ennek keresztbe álltak a szemei. – csóválta a fejét Liza. Nevetve mentünk le a lépcsőházban az udvarra. Hogy milyen koktélruhában és magassarkúban biciklizni? Borzasztó. Egyrészt iszonyú kényelmetlen. Másrészt nagyon kínos, tekintve, hogy minden egyes tekerésnél fölcsúszik az ember szoknyája. Harmadszor pedig ijesztő. Ugyanis az összes kocsi ránk dudált, vagy kikiabáltak belőle az ablakon, amitől persze minden egyes alkalommal frászt kaptam és ugrottam egy nagyot az ülésen. Végül a Pratonál kötöttük ki a bicikliket, és kerestünk egy jó kis éttermet. Ami kívülről elég puccosnak tűnt és a többiek először nem is akartak beülni.

- Itt még szerintem a szalvétáért is fizetnünk kéne. – csóválta a fejét Rita.

- De tényleg, szerintem még egy pohár vizet sem tudnánk kifizetni itt. – grimaszolt Gitta is. Elizára néztem.

- Liza? Mit gondolsz?

- Nem is tudom… tényleg elég burzsujnak tűnik, de megnézhetjük azért hogy milyenek az árak. És természetesen – mint általában – ezúttal is igazam lett. Az árak teljesen normális éttermi szinten voltak. És természetesen kötelező volt ennem egy igazi olasz étteremben egy igazi olasz pizzat, ezért rögtön rendeltem is egy prosciuttosat. Ami több volt mint csodálatos. Valódi élmény volt enni azt a pizzat. Érezni az intenzív ízeket, a fűszeres paradicsomszószt, a hihetetlenül vékony, ropogós tésztát.

- Hú lányok. Tudom, hogy azt mondtuk, hogy csak egyszer együnk étteremben, mert spórolnunk kell, de én nem bírom ki hogy ezt ne érezzem még egyszer mielőtt elmegyünk.

- Ahha, egyetértek. – Bólogatott Gitta. És bár megtanultuk, hogy az asztalra előre kitett kenyérkéből nem szabad enni, ugyanis borsos áron fölszámolják a kis ravaszak, de ennek ellenére is elégedetten távoztunk az étteremből. Jóllakottan mentünk is vissza a biciklihez, hogy haza induljunk. Aztán ledermedtem. Néztem jobbra balra, hátha rosszul látok, de nem. Valóban nem volt ott.

- Ööö… lányok. Nekem ellopták a biciklim.

- Hogy mi van?! – kérdezték mindhárman egyszerre. Kétszer is megfordultam a tengelyem körül, mint egy kutya aki a saját farkát kergeti, de nem. Nem láttam sehol. Egyszerűen eltűnt.

- Ellopták. – ismételtem.

- De mégis hogy a fenébe? – hüledezett Rita.

- Passz.

- De biztos, hogy kikötötted? – kérdezte Gitta, mire megajándékoztam egy olyan pillantással, mintha azt mondanám, hogy: „Most komolyan ennyire hülyének nézel?” Aztán rámutattam az oszlopra ahova kikötöttem a biciklit, amin még mindig ott volt a rikító zöld kerékpár bilincs.

- De… ha nem vágták le a bilincset, akkor mégis hogyan tudták ellopni? – csóválta a fejét Liza.

- Azt hiszem a küllőre kötöttem rá. Szerintem egyszerűen letörték a küllőt, és vitték a bringát.

- Basszus. – Szólt Gitta.

- Ahha. Valahogy úgy. – bólintottam.

- Most mi lesz?

- Fogalmam sincs. Hazasétálok. Ti menjetek, tudom merre kell hazamenni.

- Nah persze. Szó sem lehet róla. – Rázta a fejét Rita.

- Bizony. Kizárt, hogy egyedül hazagyalogolsz. Majd megyek veled, Ritáék meg haza bicikliznek. Vagy… figyu, mi lenne, ha felülnél mögém?

- Mármint arra? – mutattam Gitta biciklijének a hátsó kerekén lévő rácsra, ahova szükség esetén bizonyos nagyságú cuccokat csiptethet az ember.

- Tényleg, ez jó ötlet. – Bólogatott helyeslően Liza.

- Hát jó. Próbáljuk ki. – mondtam és fölültem Gitta mögé. Gitta pedig elindult. Körülbelül két és fél másodperccel később, pedig a bicikli eldőlt. Velünk együtt. – Jólvan, semmi gond.  – pattant fel Gitta. – Csak próbáljuk meg mégegyszer. – További három próbálkozás kellett hozzá, hogy Gitta egyenesben tudja tartani a biciklit. Én meg úgy éreztem, mint valami moncsicsi Gitta hátán. A nagy izgalomba meg annyira nem figyeltünk, hogy totál eltévedtük.

- Most komolyan lányok. Hol vagyunk? –Nézett ránk Rita.

- Fogalmam sincs. Nekem egyáltalán nem ismerős ez a hely.

- Az a baj, hogy vak sötétbe nekem semmi sem ismerős ebben a városban.

- Najó, menjünk vissza a Pratora, onnan tudom az utat. – Jelentette ki Gitta, aztán további háromnegyed óra kellett hozzá, hogy visszataláljunk a térre, onnan pedig újabb negyed óra, hogy hazajussunk. Az út alatt pedig Gitta és én körülbelül kétszer elestünk a biciklivel, egyszer pedig beakadt a küllőbe a szandálom, és széjjel roncsolta a szélét. Ennél a pontnál pedig nem bírtam tovább. Nevetve sírtam magamon, és a nyomorúságomon és azon, hogy természetesen ez is velem történt meg, kivel mással? Folytak a könnyeim, miközben megállás nélkül nevettem, és abba sem hagytam addig, ameddig haza nem értünk.

- Najó, azzal csak holnap foglalkozok, hogy ki kell e fizetnem a cégnek, vagy nem. Most nincs erőm. – Zuhantam be az ágyba.

- De Lillának hogy fogod elmondani? – Húzta el a száját Gitta.

- Fogalmam sincs. – Ráztam a fejem. Tényleg fogalmam sincs. – Ismételtem, és amint átöltöztem pizsamába, lehunytam a szemem és aludtam.

***

Reggel, Gitta szolidaritást vállalva velem, fölkelt hatkor. Felajánlottam neki hogy mehet munkába ő is biciklivel ahogy Ritáék és a többiek, de ő erősködött, hogy velem jön. Amiért természetesen nagyon hálás voltam. Főleg azért, mert reszketve mentem be munkába, nemtudva, hogy Lilla mit fog mondani a hír hallatára. Még a csekkolónál is reszkető kézzel álltam, és a reszketésem csak akkor szűnt meg, amikor bekanyarodott a spedizione felöli folyosóról egy magas, izmos, szőke hajú fiú. El is felejtettem róla, hogy mennyire helyes. Amint meglátott, a szája sarka elragadóan édes félmosolyra húzódott, az én buta szívem pedig össze vissza kezdett el zakatolni.

- Ciao Girls! – Mosolygott ránk, ahogy elment mellettünk.

- Szia. – sóhajtottam egy nagyot, majd magamhoz tértem. – öö…úgy értem ciao! – Javítottam ki magamat hebegve habogva. Fölnevetett, majd megállt mellettünk háttal, egy állvány előtt, és egy sor dobozt kezdett el sorszámozni.

- Istenem, de édes vagy. – Mondtam neki, abban a megnyugtató tudatban, hogy egy szót sem ért abból amit mondok. – De most komolyan, nézz rá! – Mondtam Gittának. – Hogy nézhet ki valaki ennyire jól?

-  Nemtudom. – Nevetett fel Gitta. – Viszont lehet, hogy nem érti amit mondasz, de az feltünő lehet neki, hogy már vagy öt perce becsekkoltál, mégis itt bámulod közben pedig nagyokat sóhajtva folyamatosan beszélsz.

- Igaz. – Bólintottam beismerően.

- Amúgy ez tök jó. Először mosolygott, aztán bekapcsolódott az éneklésünkbe, most meg egyenesen ránk köszönt. Ha ez így megy tovább még az is lehet, hogy elhív randira. – bökött cinkosan oldalba, én pedig felnevettem. Ám nem tartottam viccesnek. Ami az én össze-vissza kalimpáló romantikus lányszívemet illeti, erre a mondatra egyből lepergett a szemem előtt egy film, aminek főszereplője én vagyok, meg a kávés fiú. Aztán megráztam a fejemet, hogy etűntessem a fejemből romantikus képzelgéseimet. Túl szép lenne, hogy igaz legyen.

3. fejezet

Ciao Bionda!

3. Fejezet

Olaszországban nem lehet bulizni. Pontosabban, lehet, csak oldd meg, hogy hogyan jutsz el a helyszínre. Ugyanis nem járnak buszok. Míg Magyarországon akár egész éjjel megtudod oldani a közlekedést, hiszen Pesten például vannak direkt ezért éjszakai járatok, és Pécsen is vagy a legkésőbbivel, vagy éppen a legkorábbi busszal mész haza, addig Olaszországban a legkésőbbi busz este nyolckor megy, a legkorábbi pedig reggel hétkor. Vagyis buli szakaszon kívül. Biciklink nem volt, habár azt ígérték az állásinterjún, hogy fogunk kapni. Taxira nem volt pénzünk, ugyanis nagyon bekellett osztani az eurót, amit magunkkal hoztunk. Tehát maradt a lábbusz. Vagyis hogy sétáljunk a buliig. A szállásunk a város szélén helyezkedett el, a legközelebbi disco amit találtunk, az is egy órányi sétára volt tőlünk. De már annyira bulizni akartunk, hogy nem érdekelt. Végtére is, már egy hete itt vagyunk megszámlálhatatlan mennyiségű jó pasi között, és még nem is volt alkalmunk kihasználni. Egész héten csupán egyszer mentünk ki Gittával a városba. A Prato nevű főtérre, este. Ettünk egy fagyit és leültünk a szökőkút mellé. És megláttuk életünk eddigi legjobb szőke hajú pasiját.  Ismétlem: szőke. Kifejezetten nem jönnek be a szőkék. De ez a fiú… sport biciklin ült, és megkerülte néhányszor a padunkat amíg olaszul – majd miután rájött, hogy külföldiek vagyunk, angolul – dobálta nekünk egyik bókot a másik után. A lényeg, hogy most már tényleg ki kell mozdulnunk. Fél literes flakonokba spriteal kevert rosé bort öntöttünk, azt ittuk az út alatt. Mondanom sem kell, hogy a nagy melegbe, nem kellett sok hozzá, hogy az ital megtegye a hatását. A vérem pezsgett, melegem volt, a lábaim azonban táncért sajgottak.

- I wanna dance with somebooodyy! – Énekeltem, egyik kezemben pedig a spriteos rosét lóbáltam, miközben táncoló léptekkel haladtam a kavicsos úton.

- I wanna feel the hit with somebodyyy! – Fejezte be mára ikonikussá váló közös számunkat Gitta. Ugyanis folyamatosan ezt énekeltük. Mindig és mindenhol. Munkában, a buszon, az utcán. Természetesen az Aviici Waiting for Love-javal egyetemben.

- Hát én inkább mást csinálnék most. – szólt közbe Eliza. – Bocsi lányok, de én nagyon kancás vagyok.

Mindannyian ránéztünk. Először is. Ki használ olyan szót, hogy kancás? Én még nem hallottam. Kanos, azt igen. Na de kancás?

- Ami azt illeti én is. – értett egyet Rita. – Kár, hogy van barátom. – Ja, igen! Rita állandóan a barátjáról beszél, aki igazából a vőlegénye, hiszen jövőre lesz az esküvőjük. Igen. Esküvő. Rita csak két évvel idősebb nálam, de jövőre lesz az esküvője. Nekem meg még igazság szerint barátom sem volt.

- Nem szívesen mondom Rita, de az a hely ahová megyünk, tele lesz überhelyes olasz fiúval.

- Igen, tudom. – bólintott. – De tudjátok mit lányok? Ami Padovában történik,…

- Az Padovában is marad. – Fejezte be a mondatot Eliza. Ez innentől kezdve a csatakiáltásunkká vált, és sajnos túlságosan igaznak bizonyult. Persze ebbe akkor még nem gondoltam bele.

- Amúgy… ti csináltátok már nyilvános helyen? – Kérdezte Eliza, akiről mostanra egy egészen új képem alakult ki.

- Igen, én egyszer. – Bólintott Rita. Mi Gittával, csak nemet intettünk a fejünkkel.

- Hát, halljátok. Annál izgibb dolog nincs. És én már ki vagyok. De tényleg. Majdnem fél éve volt, hogy utoljára… - Nem fejezte be a mondatot, helyette egy újabb adagot kortyolt a roséból.

- Hát, nekem meg egy hete. – Vigyorgott győztes mosollyal Rita. Mindketten ránk néztek. Gittával összenéztünk. Patt helyzet. Konkrétan esélyt sem adtak nekünk, hogy bevalljuk: Még egyikünk sem jutott el odáig egy fiúval sem. Biztosra vették, hogy már több pasink is volt. Hát hogy legyen így őszinte az ember?

- Még nyár elején. – Hazudtam. Megint eszembe jutott Domonkos. Vele majdnem megtörtént. Majdnem.

- Nekem már… régen. – Grimaszolt egyet Gitta, majd még egy pillantást lövellt felém. Tudtam, hogy mire gondol, ezzel a pillantással mindent megbeszéltünk.

Ahogy egyre közelebb értünk a bulihoz, én egyre rosszabbul lettem. Tudtam, hogy nem szabad többet innom, éreztem, hogy baj lesz. Ám Gitta résen volt.

- Látom ám, hogy nem fogy abból az üvegből semmi. – mutatott a kezemben lévő műanyag üvegre.

- De, iszom, csak akarok hagyni későbbre is. – füllentettem.

- Nem kell hagynod későbbre. Majd veszünk, ott.

- Jól van. – Bólintottam, és a számhoz emeltem az üveget, hogy egy aprót kortyoljak belőle. Ha megmondanám Gittának, hogy rosszul vagyok, akkor fújhatnánk a bulit. Másodpercenként kérdezgetné, hogy: „Forduljunk vissza? Hánynod kell? Le akarsz ülni? Most komolyan, ne menjünk haza?” És én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy ma jól érezzük magunkat. Ha kisétálom, és nem iszok többet, akkor minden rendben lesz. Már láttuk a buliról kiszűrődő fényeket, és a zene dübörgését, amikor egy mellettünk elbicikliző srác olaszul kezdett hozzánk beszélni.

- Nem beszélünk olaszul, nem értem amit mondasz. – Mondtam neki angolul, és megcsóváltam a fejem.

- Ohh. Honnan jöttök?

- Magyarországról.

- Magyar lányok vagytok? Értem. – Vigyorodott el kajánul. – Táncolni mentek?

- Igen, szeretnénk.

- Akkor gyere! – Mondta, azzal lepattant a biciklijéről, és karon ragadott. Próbált velem latinosan mozogni a zene ritmusára, ám én ezt a fajta táncot nem tudom. A discoban tudok táncolni bármeddig, de a latin tánc, és a lassúzás egyáltalán nem az én terepem.

- Nem tudok táncolni. – Ráztam a fejem.

- Rendben. – Nevetett fel, aztán elengedett, és Ritát ragadta meg. Gitta folyamatosan nevetett, és amíg Ritáékat nézte, addig én észrevétlenül kiöntöttem az üvegemből a piát. Rita egész sokáig bírta a táncot, ám utána azzal a kijelentéssel, hogy: ne haragudj, barátom van! , átirányította a csávót Elizának. Eliza versenyszerűen hastáncol, és több évig társastáncolt. Ez meg is látszott rendesen a mozgásán, amit a srác is észrevett. A táncuk kezdett egyre hevesebb lenni. Őszintén szólva nem akartam kint állni az utcán és nézni Eliza erotikus táncát egy ismeretlen sráccal, azért közelebb mentem és felemeltem a hangomat.

- Eliza! Andiamo! – Andiamo, olaszul indulást jelent. Ma még készülődés közben találtuk ki, hogy „andiamo” lesz a titkos szavunk arra az esetre, ha valamelyikünk mindenképpen el akarna menni, vagy az egyikőnk gáz csávóval lenne. De Eliza vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte. Aztán a következő pillanatban már az ismeretlennel smárolt, az utca közepén.

- Hékás! Andiamo van, Eliza! – Kiáltotta Rita is. Még további három andiamo kellett hozzá, hogy Eliza utánunk jöjjön. Az arca döbbent volt és azt hajtogatta, hogy menjünk, menjünk!

- Ezt nem hiszem el. Lányok, ez halál komolyan elővette nekem a farkát! – Mondta lesokkolt arccal.

- Hogy mi van? – Kerekedtek ki a szemeim.

- Komolyan mondom. Én nem értem… mégis mit gondolt?! – Nem akartam elhinni, hogy ilyen egyáltalán létezik, és nem is akartam elképzelni, ami azt illeti. Inkább csak még gyorsabban szedtem a lábamat, hogy minél előbb érjünk oda a buliba. A kapunál biztonsági őrök állták el az utunkat. Valamit mondtak nekünk olaszul, mire közöltük velük, hogy csak angolul beszélünk. Természetesen a következő kérdés az volt, hogy honnan jöttünk, mi pedig válaszoltunk, hogy Magyarországról. Meglepett pillantásokat kaptunk válaszul.

- Mutassátok a személyiteket. – Mondta aztán angolul. Kinyitottam a táskámat, de rossz előérzetem volt. Aztán csak kerestem, kerestem de nem találtam.

- Lányok… én nem hoztam személyit.

- Mi az hogy nem hoztál? – Nézett rám Gitta.

- Hát az, hogy nincs itt.

- Te eljöttél személyi nélkül? – Kerekedtek ki Eliza szemei. Elhúztam a számat, és bólintottam.

- Nincs nálad valami más? Diák, vagy ilyesmi? – Kérdezte Rita. Kutatni kezdtem a pénztárcámban. A Padova Passomon kívül, semmit nem találtam. A Padova Pass, igazából buszbérlet. Egy kártya, amin az érvényességi időn, a nevemen és egy rólam készült fényképen kívül, semmi nincs. Vagyis a kártyával semmit nem tudok igazolni. De mivel nem volt más választásom, nagy kiskutya szemekkel a biztonsági őrre néztem.

- Elfelejtettem elhozni a személyimet, és csak ez van nálam. – Az őr elvette tőlem a kártyát, majd körülbelül öt percig méregetett. Valamit beszélt a társával, ez alatt az idő alatt pedig a szívem a torkomban dobogott. Az nem lehet, hogy egész héten erre vártam, elsétáltunk idáig, és egy centire a bulitól hazaküldenek. Az őr ismét rám nézett, majd visszaadta a kártyát.

- Bemehetsz. – Intett aztán, én meg egy hatalmas vigyorral megköszöntem, és azonnal besiettünk a kapun, mielőtt meggondolják magukat. A hely fantasztikus volt. Nagyon elitnek látszott, és az egész terület egy csodás kertben volt elhelyezve. De hatalmas volt. Nem is tudtuk hova menjünk először.

- Szerintem elsőnek menjünk, nézzük meg a discót. – Javasolta Rita, mi meg egyetértettünk. A disco területén rengetegen voltak. A zene hangos dübörgését a hasamban éreztem. A tömeg két oldalán körbe, amolyan állvány húzódott végig. Pont olyan, amire fellehet állni táncolni. Ám senki nem táncolt. Fura. Magyarországon az ilyen táncolós állványokért, harc szokott lenni.

- Szerintetek nem szabad arra felállni, vagy miért nem táncol ott senki? – Kiabáltam Gittáéknak.

- Nemtudom. Szerintem álljunk fel. – Kiabálta vissza Gitta.

- De ott egy biztonsági őr. –Mutatott fel az állványra Eliza. És valóban ott állt a szélén egy biztonsági őr.

- Szerintem nem szabad felmenni. – Rázta a fejét Rita. Elgondolkoztam, aztán megvontam a vállam.

- Én felmegyek. – Gitta azonnal követett. Felálltam és a biztonsági őrre néztem, aki nem szólt semmit. Ezek szerinte nem járok tilosban. Eliza is feljött, végül nagy nehezen Rita is követett minket. És elkezdtünk táncolni. Nem vagyunk könnyűvérű lányok, de ha buliról van szó, a táncba mindent beleadunk. Akárcsak bármelyik magyar lány. A teremben minden egyes szempár ránk szegeződött. Míg a nők olyan pillantással méregettek minket, mint akik azon gondolkodnak, vajon hogyan és hányféleképpen rángassanak le minket a „színpadról”, addig a férfiak leesett állal, csorgó nyállal és olyan tekintettel követték minden egyes mozdulatunkat, mintha szomjazók lennének a Góbi sivatagban, mi pedig egy kancsó jéghideg víz lennénk. A példánkat mások is követték, és páran felálltak a szemközti állványra. Ám a figyelem középpontjában továbbra is mi voltunk. A DJ valamit kiáltott olaszul, majd egyenesen ránk mutatott. Egy percre rá pedig megjelent a hely hivatalos fotósa, és perceken keresztül minket fényképezett. Bizony. Ilyen ha a magyar lányok, bevetik magukat.

- Menjünk, nézzük meg a többi termet! – Kiáltotta Rita. Lementünk a „ piedesztálunkról” és a külső termek felé vettük az irányt.

- Várjatok, először menjünk el mosdóba. – Kértem a lányoktól, mire megkerestük a mosdót. Amint egy nő meghallotta, hogy magyarul beszélünk, odasietett hozzánk.

- Nahát! Sziasztok! – Köszönt nekünk.  

- Szia! – Örültünk meg a hirtelen jött magyar beszéd hallatán.

- Ez nagyon furcsa, képzeljétek, láttam amikor bejöttetek a disco részlegbe, pont azt gondoltam, hogy: Ez igen, ők akár magyarok is lehetnének! – Mosolygott ránk, mi pedig mind a négyen felnevettünk. Körülbelül öt percig beszélgettünk a fiatal nővel, amikor ajánlotta nekünk a salsa termet, ezért úgy döntöttük, hogy megnézzük. Ám én egyre rosszabbul lettem. Muszáj volt leülnöm.

- Rosszul vagy? – kérdezte aggodalmasan Gitta.

- Ahha. – bólogattam. Körülbelül fél óra fel-le sétálgatás, és egy liter víz megívása kellett ahhoz, hogy kijöjjön a szervezetemből, aminek ki kell jönnie, aztán végre jól lettem. De vagy fél óráig öblítettem a számat hideg vízzel, és Gitta a táskájából egy rágót is adott. Hátha rám talál ma még a „szerelem”. Az este további részében megnéztük a salsa termet, meg a táncoktatást, ahol két modell kinézetű pasi tanított tánckoreográfiát Pitbulltól az El taxira. Hihetetlenül élveztük. Aztán végül visszamentünk a disco részlegre. Mögöttünk egy fiú társaság táncolt, és én kiszemeltem magamnak egy srácot. Ám igaznak bizonyult a pletyka, amit a többiek az olasz fiúkról mondtak. Hogy iszonyú lassan lépnek egy lánynál. Vagy fél óráig táncoltam a srác előtt, mire végre magához húzott. És további fél óra kellett, míg megtörtént a csók. Semmi különös nem volt a csókjában. Tipikus, részeg, buli csók volt. Ám most egy olasszal.

- Menjünk el valahova. – Súgta a fülembe angolul, miután elmondtam, hogy nem beszélek olaszul. Bólintottam, ő pedig megfogta a kezem és magával húzott. A mosdók fele mentünk, én pedig megijedtem. Ha ez most a vécébe visz, az nem lesz jó. Abba nem vagyok benne. De szerencsére nem oda vitt, hanem a salsa terem mellett egy padra.

- Gondoltam itt jobban tudunk majd beszélgetni. – Mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. Ám alig beszéltünk. Iszonyú kínos volt. Mint egy ciki első randin. Közben Gitták is odajöttek hozzánk, majd az ő haverjai is. Ám a srác – aki az Alessandro névre hallgatott – nem volt túl szószátyár. Nagyon kínosan éreztem magam, és visszaakartam menni a lányokhoz.

- Szerintem a barátaink már keresnek minket. Mi lenne ha visszamennénk a táncparkettre, aztán ott még úgyis találkozunk, meg táncolhatunk.

- Oké, rendben. Azért megadod a számod?

- Persze. – Válaszoltam, és beírtam a számomat. Maximum majd nem veszem fel ha hív. Visszamentem táncolni a lányokhoz, akik nem nagyon értették hogy hagyhattam magára Alessandrót. Az este folyamán azonban annyi nyomi pasi vett célba, hogy alig bírtam őket lerázni és mindegyiknek azt mondtam, hogy Alessandro a barátom, ezért nem táncolhatok velük. Ez a többségnél be is jött. Kivéve egynél. Aki nem hitte el, hogy Alessandro a pasim, ezért bizonyításképp odamentem Alessandróhoz, és egyszerűen lesmároltam. Szegény nem nagyon értette, hogy mi van, de szerencsére visszacsókolt. Elmagyaráztam neki, hogy ne haragudjon, csak egy pasit próbáltam lerázni, majd visszamentem a lányokhoz. Akik azonban azonnal visszaküldtek Alessandróhoz. Ami nem volt túl jó ötlet. Ugyanis drága Alessandro barátunk öt perc tánc után közölte, hogy egy kicsit hadjam magára a barátaival. Aztán egyszerűen felszívódott. Lelépett. Lekoptatott. Elég rossz érzés volt, de annyira végülis nem hatott meg a dolog. Így legalább tudtam táncolni a lányokkal. Zárásig maradtunk. És bár zárásig azért voltak természetesen pasiproblémáink. Leginkább Elizának. Aki összegabalyodott egy sráccal, aki előtte engem próbált felszedni, csak nekem nem jött be. Elizának viszont annál inkább. Nekem a srác haverja tetszett, azonban közülük senki nem tudott angolul. Nem is értem Eliza hogyan kommunikált vele. Aztán végre valahára hazaindultunk. Azonban fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk. A hazaút ugyanis halálos volt. Esküszöm fogalmam sincs, hogy hogyan bírtam ki. A lábamba nyilalló fájdalmat, minden egyes lépésnél, nem is tudom leírni. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire álmos, fáradt és szomjas voltam. A cipőnket néha levettük, néha felvettük, de sehogy sem volt jobb. Sírni akartam volna. A vak sötétben aztán egyszercsak észrevettünk egy kutat. Mint a szomjazó állatok, úgy vetettük oda magunkat. A hideg vizet, isteni ajándéknak éreztem. Ám a lábamon ez sem segített. Tovább kellett mennünk. Esküszöm, ha csak öt perccel tovább tart az út, én lefekszem egy árokba és ott alszom el. Reggel hatra sikerült hazagyalogolnunk. Otthon éppen csak annyi erőm volt, hogy levegyem magamról a ruhámat, aztán beestem az ágyba és fél másodperc alatt elaludtam.

~~~

Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtónk. Kinyitottam a szemem, és az ajtóban Laci – aki első nap segített hozni a csomagjaimat – állt.

- Hazaértetek? Akkor jó. – Mondta, azzal fogta magát és kiment.

- Ez a Laci volt? – Kérdezte álmosan pislogva Gitta.

- Ahha.

- És mit akart?

- Hogy hazaértünk e. – Mondtam furcsálló arckifejezéssel. Látszott, hogy Gitta sem érti, de annyira nem izgatta magát, egyszerűen visszahajtotta a fejét a párnára és tovább aludt. A hétvégénk nagyszerűen telt. Először is elmentünk Jesolora, a tengerpartra. Fehér, fekete csíkos topot vettem föl, ami a hasamat szabadon hagyta, és a tengerkék és fehér színű, chiffon anyagból készül hosszú tengerparti szoknyát, ami olyan volt minden egyes lépésemnél, mintha a tenger habos hullámai kísérnének. A hajam tengerparti hullámokban omlott a hátamra, napszemüveget tettem föl, és már készen is álltam az indulásra. Azt már megszoktam, hogy itt Olaszországban mindenki megbámul minket. De az, amikor szembejött velünk egy nő, és amikor ránk nézett kitágultak a szemei, majd vetett ránk egy keresztet, azért durva volt. Én nem tudom mit gondolt, hogy mik vagyunk és hova megyünk, de konkrétan semmi különös nem volt bennünk, egyszerűen sima nyári ruhába voltunk. Az út azonban, amíg eljutottunk Jesolo Beachre, elég nehézkes volt. Senki nem tud angolul beszélni. Senki. Így a nehezen vett vonatjegyet sem tudták nekünk elmagyarázni. Ezért nem csekkoltuk be, erről csak később tájékoztatott minket egy biztonsági őr. Aztán összesen négy vonatról szállítottak le minket, ugyanis több ugyanolyan vonat indult ugyanoda, ám nem ugyanazon az áron. Mire végre fölszálltunk egy vonatra, lekéstük a csatlakozást egy kisvárosban. A busz az orrunk előtt ment el, ezért a következővel kellett mennünk. Aztán rossz helyen szálltunk le, és egy hajszál választott el attól, hogy elmenjen a busz nélkülünk, amikor is észrevettük, hogy ez bizony még nem Jesolo. Ezért amikor végre valahára megpillantottuk a tengerpartot, úgy rohantunk be, mint az őrültek. Én extrán őrült üzemmódban, ugyanis én hosszú hetek óta, most először mehettem vízbe, mert már a tetkóm meggyógyult annyira, hogy fürödhessek. A sós víz lágyan simogatta a testemet, a nap melegen sütötte a bőrömet, a homok pedig csiklandozta a lábujjaimat. Csodálatos volt. Ezért, bár már azt hittem nem is érünk oda és eléggé lement a hangulatom az odaút miatt, boldogan fejeztem be a napot. Vasárnap este is kiültünk a Pratora, sétálni és fagyizni. Újult erővel kezdhettük meg a mindenki által gyűlölt hétfőt.

***

Bár az égvilágon semmi kedvem nem volt dolgozni, azért mint minden reggelben, most is volt valami jó. Spedizione. Alig vártam, hogy megint elmenjünk a spedis fiúk előtt. Szerencsére Alessandro a buliból nem hívott, és őszintén szólva elegem van az egyszeri, ittas éjszakába nyúló kalandokból. Amikor biztos lett, hogy Olaszországban fogok dolgozni, mindig egy olyan Római ikervakáció féle sztorit képzeltem el. Motorozunk a naplementében és hasonlók. Épp ezen gondolkoztam, miközben Gittával mentünk át a konyha felé, a spedis fiúk mellett.

- Nah igen, és ugye most hétvégén lesz Ferragosto, úgyhogy elmehenénk, a… ohh nézd! Ő hívott meg minket kávézni. – Intett a fejével előre, én pedig ránéztem arra a bizonyos „kávés fiúra”. És a szívem kihagyott egy ütemet.

2. Fejezet

Ciao Bionda!

2. Fejezet

Az előbb még totál álmos voltam. Ám amint leszálltunk Padovában, egy csettintésre felélénkültem. Ami nem is ártott, ugyanis minden csepp erőmet össze kellett szednem, hogy elbírjam a csomagjaimat és még képes is legyek velük közlekedni. Kis csapatunk egy pontban gyűlt össze, addig amíg meg nem láttuk a csoportvezetőnket, Lillát. Én már találkoztam Lillával az állásinterjún Budapesten, ezért ismertem fel. Habár eleinte nem volt kifejezetten szimpatikus. Vállig érő, vékonyszálú, festett fekete haja volt, barna bőre, kékeszöldre tetovált szemöldöke, vékony ajkai és talán még az enyémnél és Gittáénál is kékebb szemei. Tudom én, hogy nem szabad első látásra ítélkezni. De véleményem szerint, az, aki azt mondja nem alkot véleményt egy emberről már rögtön amikor ránéz, valószínűleg hazudik. Persze előfordult már velem is nem egyszer, hogy rosszul ítéltem meg valakit, de hát akkora bűn az? Lilla egy csapat fiatallal jött, akik mind magyarul beszéltek, és már mentek is tovább egy másik buszmegállóba. Később kiderült, hogy ők a magyar csapatunk néhány tagja, akik már nyár eleje óta kint vannak és most épp túlórázni mennek a gyárba.

- Busszal megyünk a Casa a Coloriig. Egy kicsit kell még sétálnunk a buszmegállóig, úgyhogy kapjátok össze magatokat. – Nézett ránk Lilla, mi pedig engedelmesen tettük amit mond. A megtett szakasz a buszmegállóig, egyáltalán nem volt hosszú. Vagyis nem lett volna hosszú, hogyha nem lett volna több cucc nálam mint egy málhás szamárnak. Arról nem is beszélve, hogy a buszról leszállva még többet kellett sétálnunk a szállásig. Úgy éreztem az összes izmom elvan sorvadva és én nem bírom tovább. Megálltam. Képes lettem volna leülni és megvárni az estét, aztán majd valahogy egyenként elviszem a holmimat a szállásig, de hogy én tovább nem megyek, az tuti!

- Nem bírom. – csóváltam a fejemet Gittának, aki kipirult, fáradt arccal csak nevetett. Szerintem kínjába, ugyanis neki is kifejezetten nehéz volt a két hatalmas bőröndje. Ám a velünk egykorú srácok amint észrevették tehetetlenségem, odajöttek és elvették egy-egy csomagom. Bár eleinte nem voltak szimpatikusak, most egyből nagyot nőttek a szememben, ugyanis így már képes voltam valahogy elvonszolni magamat a szállásig. Ahol amint Lilla elsietett az adminisztrációs ügyeinket intézni, Gitta és én szinte egyszerre rogytunk le a csomagjaink közé a folyosó hideg csempéjére. És bár még csak reggel hat óra volt, - akarom mondani, az én időszámításomban hajnalai hat – az emeleten lévő magyar csapat többi tagja kezdett álmosan kitántorogni a szobájukból. Egy szemüveges lány azonnal a velünk érkezett testvérpár fiú tagjának a nyakába ugrott. Nádszál vékony volt, és rövidgatyának nem nevezhető, szinte francia bugyi méretű ruhadarabjából kilátszott a fél hátsója. Két – három fiú, illetve férfi, egy szál alsógatyában lépett ki a folyosóra. Nem, nem egyikük sem nézett ki jól. De nem keseredtem el, ugyanis ebben a hónapban egyáltalán nem a magyar fiúkra vagyok kíváncsi.

- A folyosó végén van egy szoba, amibe négy lány beköltözhet. – Mondta Lilla, amint visszaért. Azonnal Gittára néztem, majd a két másik szőke lányra, akikről egy bemutatkozás alkalmával kiderült, hogy Elizának és Ritának hívják őket. Rita volt a teltebb, molett alkatú, Elizát pedig akkor még amolyan jókislánynak néztem.

- Akkor menjünk. – Mondta Rita, aki ezek szerint ugyanarra gondolt mint mi.

- Szerencsések vagytok. – Kísért be minket a szobába Lilla. – Csak ebben az egy szobához tartozik saját fürdő. A többiek mind a közöset használják.

Ácsi! Közös fürdő? Erről nem volt szó. Ha most nem lett volna akkora mázlink, hogy saját fürdővel ellátott szobát kapunk, valószínűleg dührohamot kaptam volna. A szobánk három részre nyílt. Két külön álló helyiség, ami egy nem működő ajtóval volt elválasztva egymástól, majd a mosdó. Fehér falak, egy egy ablak, fémkeretes ágyak, egy egy ruha állvány, és egy – azaz egy darab- ruhásszekrény. Amit nagyon kreatív módon kénytelenek voltunk beosztani egymás közt. Szombat reggel volt, Padovában szombatonként van a piac. Rita és Eliza el is mentek, de mi túl fáradtak voltunk Gittával. Elvégre alig aludtunk egy órácskát a buszon, ráadásul minden cuccot ki kellett pakolnunk. De egy kis szunyókálás után úgy döntöttünk, mi is járunk egyet. Felöltöztünk csinos, nyári ruhába, még egy kis sminket is tettünk, az olaszok tiszteletére és cél nélkül mentünk ki a Casa a Colori kapuján. Gitta és én külön külön is híresek vagyunk a szerencsétlenségünkről. Ám együtt, kész sorscsapás vagyunk. Ezért szinte nem is lepődtünk meg, hogy amint kimentünk az utcára, elkezdett szakadni a nyári zápor. Befutottunk a legközelebbi buszmegálló alá, és elázott hajjal tudósítottunk egy újabb részt a videónaplóba. Ám olyan elkötelezettek voltunk, hogy nem fordultunk vissza a szállásra. Megvártuk míg eláll az eső, és folytattuk utunkat. A kezdő hétvégénk nagyon jól telt. Persze azon kívül, hogy az első városnézéskor ugyebár eláztunk. És azon kívül, hogy Gittával három napig a földön étkeztünk, az első nap vett műanyag tányérokon, műanyag evőeszközökkel. Ami úgy kezdődött, hogy Eliza és Rita kimentek ebédet csinálni. Amitől eszembe jutott, hogy én is tudnék már enni valamit.

- Te nem vagy…

- Éhes? – Nézett rám Gitta. Válaszul bólintottam. – Nézzük miből élünk. – Mondta, azzal elővettünk minden kaját amit hoztunk magunkkal. Az ágyat elborították a konzervek, zacskós levesek, dobozos paradicsomszószok, és tészták. Meg csipszes és kekszes zacskók.

- Öhm… hát ezeket megkellene melegíteni. – Emeltem fel egy babkonzervet. – Ezt meg megkellene főzni. – Mutattam a tésztára. – De… nem is tudom Gitta. A nemlétező főzőtudományomat nem akarom mutogatni idegenek előtt.

- Én nem fogok főzni! – Rázta azonnal a fejét. – Együnk itt.

- Hol? – Vontam fel a szemöldököm, és néztem körül a szinte bútorozatlan szobában. Végül mindkettőnk pillantása a földre esett. Így alakult tehát, hogy ahányszor „étkeztünk” Eliza és Rita azt látták, hogy mi a földön ülve, tonhalas, hideg babfőzeléket eszünk paradicsomszósszal. És ez még a legételszerűbb volt amit összehoztunk. Az első normális étkezésünk másnap este volt. Merthogy vasárnap reggel, Eliza elhívott minket a tengerpartra, mert a nagybátyja itt van a városban, és elvisz minket Sotto Marinára. Tudtam, hogy ez egy nagyon jó ötlet, mert bár én nem mehetek még be a vízbe ( a tetoválásom még gyógyulás alatt van) de ez egy remek alkalom, hogy összemelegedjünk Elizával és Ritával. Ez sikerült is. Egy kis kocsiba karaokezés, közös selfie lövés, és három tál csirkeszárny elfogyasztása után, már az egész hónapi programjainkat elterveztük. Bulik, olasz nemzeti ünnepi, ami ugye a Ferragosto, Verona, Velence, és esetleg Firezne. Hihetetlenül izgalmas hónapnak nézünk elébe. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mennyire.

***

Nem fer, hogy kilenckor kezdődik a munka, de hatkor kell kelni, hogy busszal odaérjünk. A buszút hosszú volt, és egyszer át is kellett szállnunk. Ám még a buszon is volt látnivaló. Az első pozitív dolog amit Olaszországban észrevettem, hogy annyi a jópasi, hogy a lányokkal azt sem tudtuk, hogy merre nézzünk. Aztán egyszer csak Gitta elkezdte ütögetni a karomat.

- Aztaaa! Lora nézd! Katonááák. – Sikíotta. Jobbra néztem, ahol egy csapatba verődve katonák álltak. Nah de nem ám akármilyenek. Vérbeli olasz katonák. Szerintem életemben nem láttam annyi jópasit, mint amennyit ez alatt a reggeli busz út alatt.

- Kell egy katona nekem. – sóhajtottam.

- Pff! Neked van. Nekem kell. – Mondta Gitta. Katonák. Terepminta. Domonkos. A szülinapom. Meg is feledkeztem róla. Körülbelül egy éve beszélgetünk. A szülinapomkor totális véletlennek köszönhetően találkoztunk. Eléggé egymásba gabalyodtunk. Finoman szólva. Bár nagyon bevoltam rúgva már az este vége felé. De tudom, hogy nem az alkohol hatása volt. És hiányzott. Az ajkamba haraptam. Vajon lesz ebből bármi is? Ő azt mondta lesz. De nem is tudom. Egy évig csak beszélgettünk, mert folyamatosan máshol szolgált. Amerikában például. És annyi mindent mondott már. Annyi mindent ígért… Megráztam a fejem. Itt vagyok Olaszországban. Egy gyönyörű helyen. Nem járja, hogy ő még ide is követ engem. A gyárba beérve tartottak nekünk egy tájékoztatót, majd fölkísértek minket az öltözőbe a szekrényünkhöz. Aztán kezdődhetett a munka. Mindenkit egy magyarhoz osztottak be, aki segített neki betanulni. Mindenkit, kivéve engem. Engem egy olasz csajhoz, aki nagy jó indulattal éppenhogy csak nyökögte az angolt. Átmentünk a gyár épületén, egyenesen egy másikba. Egy raktárba. Ügyetlenül elmagyarázta, hogy milyen könyveket hova kell pakolnom. Ám valamit rosszul magyarázott, ugyanis kiderült, hogy körülbelül ötven darab könyvet egy teljesen más helyre pakoltam, ezzel egy igen kellemetlen délutánt okozva az olaszoknak. Szépen lassan a többi munkát is megismertem. Először is ott volt a listázás. A carello nevű kocsival mész a raktárban, és mindenféle számot, meg kódokat, meg betűket nézve lepakolsz a polcról egy adott mennyiségű könyvet, majd egy nagy dobozba teszed. Itt lehetett sokat lógni a munkából, mert nem nagyon voltak felügyelők, ezért ezt viszonylag szerettem. Aztán ott volt a copertine. Vagyis fóliázás. Avagy az unalom hét stádiuma. A harmadik az M-ezés. Amivel első nap kezdtem az olasz lánnyal. Én eleinte csak lábgyilkosnak hívtam. Végül a kedvencem, a szorter. Egy gép előtt állsz és teszed be az apró kocsikba a könyveket. Ez volt a legjobb. Itt nem voltam szem előtt és táncolhattam meg énekelhettem kedvemre. Vagyis csak azt hittem, hogy nem vagyok szem előtt. Ugyanis pár nap múlva az egész gyár arról jegyzett meg, hogy én vagyok a „dancing girl”. Pontosabban én is Gitta. Merthogy ő is ugyanezt csinálta, amiben csak az volt a vicces, hogy szinte egész nap nem is találkoztunk, mert sosem voltunk együtt beosztva. Ezért is találtam viccesnek, amikor már a harmadik nap panasz érkezett ránk Lillának, hogy én és Gitta sokat beszélgetünk egymással…

Az első napok borzalmasak voltak a gyárban. Este hatra, a lábam már használhatatlan lett. Annyira fájt, hogy még csak állni sem tudtam rajta. Ám voltak jó pillanatai is a melónak. Egy szó: Spedizione.

A legjobb hely a gyárban. A spedizionén vannak a legizmosabb, legjobb pasik. Az volt a napi öröm, hogy elmehettünk a spedizionés fiúk előtt. Persze az érzés kölcsönös volt, hiszen, elég nagy feltűnést keltettünk. Rita és Eliza platina szőkére festett hajjal, én aranyszőke hajjal, hófehér bőrrel és kék szemmel, Gitta pedig hatalmas, barna, természetes loknikkal, szintúgy hófehér bőrrel és óriási kék szemekkel. Amit egy hónap alatt megtanultam, hogy akinek önbizalomhiánya van, az menjen ki Olaszországba. Úgy néztek ránk, mintha görög istennők lennénk. De inkább ők hasonlítottak istenekre. Először is ott volt Emanuel, állnevén: Emilio. Egy dominikai srác, aki úgy nézett ki mint egy vérbeli szörfös. Fekete, raszta haja hátrafogva, a testére simuló fekete ujjatlan felső láttatni engedte minden egyes izmot a felsőtestén. Puhának látszó ajkai sajnos sosem mosolyogtak, ám a szeme mindig csillogott. A másik nagyágyú: A gyönyörű. Ezt az egy állnevet tudtuk neki adni, mert egyszerűen nem lehetett rá mást mondani. Lilla elárulta nekünk, hogy már három éve szerelmes belé. Aminek hangot is adott. Természetesen magyarul, hogy kedves barátunk, akit egyébként Ezionak hívnak, ne hallja meg.

- Ez képtelenség! – fújtatott Lilla, egyik nap M-ezés közben.

- Mi a képtelenség? – néztem fel rá a könyvek között.

- Hát ő. –lövellt egy pillantást Ezio felé. – Ilyen körülmények között nem lehet dolgozni! – Csapta le idegesen a kezében lévő matektankönyvet, majd megfordult és olyanokat mormogva az orra alatt hogy: „nem értem, hogy nézhet ki valaki így. És még elvárják, hogy rendesen dolgozzak, miközben őt kell néznem…” egy újabb köteg könyvet vett magához. Aztán ott volt még Roberto. A dobozolós fiú, ám róla mindössze ennyit tudok. Copertinén is volt kit néznünk. Először is Nicolát. Aki Lilla második szerelme. Aztán Carlost. Akit én neveztem el, az egyik kedvenc könyvem egyik főszereplője után. Merthogy a srác kiköpött hasonmása volt Carlos Fuentesnek. De komolyan. Majdnem odamentem hozzá autogrammot kérni. Tehát volt kit néznünk a gyárban. Vagyis annak ellenére, hogy Gittával, még az egy órás ebédszünetünk sem volt együtt, azért elvoltam magamban. Először azt hittem, hogy magányosan fogom mindig eltölteni az ebédszüneteket. Nem így lett. Első nap volt, az apró ebédlőben kerestem egy üres asztalt és leültem. Láttam ugyan, hogy a hátsó asztalnál két magyar ül, de nem mentem oda. Ha az emberek nyitnak felém, nagyon könnyen barátkozom. Ám ha nem… hát én biztos, hogy nem fogok előbb nyitni.

- Hé! Nem ülsz ide hozzánk? – Szólított meg egy férfi hang. A hátsó asztal felé néztem. A vörös hajú nő, és egy férfi ült mellette, akinek ha jól hallottam Zsolti a neve. Zsolti sokkal idősebbnek tűnt huszonöt événél, és sajnos az a fajta pasi volt, akin még az sem segítene túl sokat, ha ki lenne gyúrva. A fején csak két oldalt volt némi haj, a bőre sápadt, egy deka izmot nem láttam a testén, a szemei pedig enyhén kidülledtek. Viszont nagyon jó dumája volt, mindig megtudta nevettetni az embert, és jószívű volt. Persze ezt akkor még nem tudtam. Ezért is kissé félénken álltam fel a helyemről és indultam meg feléjük.

- Én igazából Ritát várom… - Mondtam, mert hogy valóban Ritára vártam, akivel együtt volt ebédszünetünk.

- Hát, mindketten ide ülhettek. – Mondta, aztán egy újabb adagot tett a szájába a bolognai spagettiből, majd elfintorodott.  – Elegem van már ebből a sok hülye olasz kajából. – Meglepődtem. Ez meg hogyan lehetséges?

- Mielőtt kijöttem, - folytatta, mintha csak hallotta volna a gondolataim – imádtam az olasz ételeket. A spagetti meg a lasagna volt a kedvencem. Most ki nem állhatom őket. – Csóválta a fejét. Jajj ne. Nem akarok én is erre a sorsa jutni.

- Te nem ebédelsz? – Kérdezte tőlem.

- Jah, nem, nem vagyok éhes. Egy bácsi bent M-ezésnél hozott egy tál péksüteményt és megkínálta a dolgozókat.

- Komolyan? Hol? – Kerekedtek ki amúgy is kerek szemei.

- Kint abban a másik épületben. De elég hamar elfogyott.

- Én mindig lemaradok az ilyenekről. – Csóválta meg a fejét. Meglepődtem hogy az ebédszünet milyen kellemesen telt. Zsoltival és a vörös hajú nővel Ágival, meglepően jól kijöttem. Csak úgy mint Rita, aki nem sokkal később megérkezett és mint kiderült a késésnek az oka Emanuel, akarom mondani Emilio volt, aki szembe jött vele a kicsekkoló pultnál. És ugyan ennél többet nem tett, de ennyi elég volt Ritának, hogy lelassuljon a folyamatban. És az első hét nagyjából összes napja ilyen volt. Munka, munka, Emilio, munka, munka, ohh itt a Nicola, munka munka, istenem Ezio már megint milyen jól nézel ki?! Ám volt amiről én maradtam le. Például második nap, amikor összefutottam Gittával és Elizával ebéd után.

- Képzeld Lora! – Futott oda hozzám Gitta. – Egy cuki fiú elhívott minket kávézni. – Mondta csillogó szemekkel.

- Komolyan? Ki?

- Ööö… - nézett körbe, egyesével végigmérve a spedizonén lévő fiúkat. – Most nem látom.

- Spedizionés? – vigyorodtam el.

- Ahha. De most nincs itt. De majd megmutatom. Iszonyú helyes.

- És elmentetek vele kávézni?

- Nem sajnos. – szólalt meg Eliza. – Már lejárt az ebédszünetünk amikor megkérdezte, és amúgy is a közelben volt a Mama. – Fintorodott el. Jah igen! A Mama. Egy olasz fejes. Egy nagy darab nő, aki beoszt minket, hogy ki hol dolgozik. Mindenki utálja. Najó, nem mindenki, csak mi. Mert nem nagyon szívlel engem meg Gittát, valamilyen oknál fogva.

- Igen. Pedig tényleg annyiiiiira helyes. Majd holnap megmutatjuk. – Bólogatott Gitta.

- Jólvan. – Mosolyodtam el. – Mennem kell csekkolni. – Húztam elő a farzsebemből a kártyámat, és elindultam a csekkoló pult felé, mert lejárt az ebédszünetem. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy ki lehetett ez a titokzatos kávés fiú.

***

Pénteken hulla fáradtak voltunk. Ritát, Gittát és engem egész délután M-ezni osztottak be. Halál volt. De tényleg. Azt hittem kiszakad a helyéről a lábam.

- Én nem bírom. – Lihegtem, és egy újabb könyvet tettem a hatszáznyolcvanötös polcra.

- Szerintem én már meghaltam. És most csupán a szellemem cipeli a könyveket. – Kontrázott Gitta. Azt nem tudom, hogy Rita mit válaszolt, mert csak valami morgás félét értettem belőle, de gyanítom ő is hasonlóan érzett mint mi. Percenként néztünk az órára, de az idő csak nem akart gyorsabban telni. Aztán amikor végre valahára lejárt a munka időnk, csiga lassú tempóban tudtunk csupán haladni. Aminek következtében lekéstük a buszt, ezért háromnegyed órát kellett várnunk a buszmegállóban a következőre.

- Lányok, én hullafáradt vagyok, de nem érdekel. Én biztos hogy fogok menni bulizni.

- Én is. Az tuti. – Vágta rá Gitta. Rita és Eliza is hevesen bólogattak. És bár tényleg iszonyú fáradt voltam, egész héten erre a bulira vártunk. Nem tántoríthat el senki és semmi. Mint kiderült a fáradság mindegyikünkre elég érdekesen hat, ugyanis egész hazaúton énekeltünk, megállás nélkül röhögtünk meg visítoztunk. Áááá csak egy kicsit néztek minket hülyének az olaszok. Csak egy egészen kicsit. Hazaérve elosztottuk a sorrendet, hogy ki hányadiknak mehet fürdeni. Én lettem az utolsó, ezért addig kiválasztottam hogy mibe megyek. Az egyik piros koktélruhámat választottam. Az volt rajtam a szülinapomon is. Újra eszembe jutott a Domonkos. Fog írni még egyáltalán? Vagy csak azért nem ír, mert nem akar zavarni amíg Olaszországban vagyok? Nem ez hülyeség. Vagy mégsem? Az ágyra dobtam a ruhámat. Én következtem a fürdéssel. Bíztam benne, hogy a víz majd kitisztítja a fejem. Ma bulizni fogok. Jól fogom érezni magam a csajokkal. És egy csomó olasz pasival. Igen, most rájuk koncentrálok. Ha nem fog írni, az az ő baja, nem az enyém. Én jól fogom magam érezni akkor is. A hajamat begöndörítettem. Vérvörös rúzst tettem föl. Csillogó, fehér nyakláncot húztam. Aranyszandált.

- Jesszus Lora! Én nem mutatkozok melletted. – Mért végig Gitta. Csak a szememet forgattam. Gitta testképzavarát és súlyos önbizalomhiányát már megszoktam, ezért erre a megjegyzésére nem mondtam inkább semmit. Én is végigmértem. Felismertem a fekete bőrszoknyát, és az apró fekete topot.

- Jé! Te is abba a szettbe vagy mint szülinapomon. – Mosolyodtam el. 

- Ahha. - Bólogatott. Hamar elkészült  Eliza is, aki az én ruhámmal megegyező szabású fehér alapon vörös rózsás szoknyát húzott, majd Rita, aki egy fekete, szürke csíkos maxi ruhában volt.

- Azta lányok. Az olaszok köpni nyelni nem fognak tudni. – Nézett rajtunk végig Eliza.

- Kész vagyunk? – Kérdezte Rita mosolyogva, mire mindannyian bólintottunk.

- Mutassuk meg ezeknek az olaszoknak hogy buliznak a magyar lányok! – Mondtam vigyorogva és felkaptam a fehér borítéktáskámat, indulásra készen. 

1. Fejezet

Ciao bionda!

Avagy egy Olasz nyár igaz története

Egy pizza volt az első dolog, amit egy igazi olasz étteremben ettem azon a nyáron. Más volt, más mint bármelyik pizza amit valaha fogyasztottam. Bár már voltam korábban Rómában, ahol szintén az igazi Olasz ízvilággal telt pizzát ehettem. De ez teljesen más volt. A bazsalikomos paradicsomszósz, amiről érződött, hogy a legminőségibb zöldségekből és fűszerekből készítették el, a sonka, ami ugyebár itt Olaszországban csak prosciutto, a fekete olíva bogyó és az isteni sajton kívül, minden egyes szeletben, amit betettem a számba érződött a szabadság íze. Az önállóságé. Az izgalomé. De itt még nem tartunk. Először el kell kezdődnie.

Tizenkét nappal korábban.

Még soha nem voltam ilyen sokáig távol otthonról. Pláne, nem egy idegen országban.  Egy hónapig. Ami így első hallásra nem is tűnik soknak. Csakhogy az, hogy egy hónapig teljesen önálló leszek, az igenis nagy dolog. Bár már így is ideje belerázódnom az önállóságba. Hiszen amint visszajövök Olaszországból, már költözhetek is Budapestre egy nappal később. Szerintem ki sem fogok pakolni a bőröndömből. Amibe egyébként jelen pillanatban is pakolnom kellene, ahelyett hogy törökülésben ülök a földön a körülöttem heverő ruhakupacok között, és mosolyogva meredek magam elé. Én szerveztem meg a nyári munkát. Én találtam, ugyanúgy, ahogy a tavalyi nyáron. És ugyan úgy, ahogy a tavalyi nyáron, most is a barátnőmmel Gittával vágunk neki ennek a kalandnak. Csakhogy ez más lesz mint tavaly. Tavaly a Balaton partján dolgoztunk, és bár az is majdhogynem egy hónap volt, ez mégis csak izgalmasabb. Mindig is odavoltam az olasz konyháért. Az olasz nyelvért. Az olasz városokért. És természetesen az olasz fiúkért. Ki ne hallott volna az olasz férfiak szenvedélyes temperamentumáról, sötétbarna bőrükről, dús hajukról? Nem mondom, hogy csak az olasz fiúk miatt várom már ezt az egy hónapot, de hát nem fogok hazudni, bizony ők is közre játszanak. Egymás után pakoltam bele a bőröndbe a ruháimat. De nem, ez így nem lesz jó. Biztos, hogy nem fogok elférni. Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy inkább először összehajtogatok, és kipakolok a földre mindent, amit vinni akarok magammal. Hogy lássam, hogy mennyi cuccom van. Ennek persze az lett a vége, hogy anyám felhúzott szemöldökkel és csípőre tett kézzel állt a szobám ajtajában, rosszalló tekintettel végigmérve az eredményt.

- Remélem nem gondolod komolyan, hogy kilenc pár cipőt fogsz vinni magaddal? – szólalt meg végül.

- Dehogynem. Anya. Nem tudom előre, hogy milyen idő lesz, és nem ugorhatok majd csak úgy haza, hogy felvegyem ami épp eszembe jut.

- Lehet, de akkor sem vihetsz kilenc pár cipőt. – nyomta meg a „kilenc” szót. – Nem is férne be. Arról nem is beszélve, hogy a ruhákkal is elvetetted a sulykot. – Emelte fel az egyik apró, piros koktél ruhámat.

- Nem. – ráztam a fejem. – Ruhákból nem teszek vissza. Kizárt. – Mondtam, és dühösen kiválasztottam három pár cipőt, amit visszatettem a polcomra.

- Jobb. – Bólintott anya. Hosszasan kifújtam a levegőt és nekiálltam bepakolni a bőröndömbe a ruhákat.

- Lora, ha így pakolsz, biztosan nem fog beférni minden holmid. Had segítsek. – Nézett le rám, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy felőlem segíthet ha akar, de az se baj, ha hagyja, hogy egyedül pakoljak be. Azt azonban soha nem vallanám be neki, hogy szükségem volt a segítségére, mert egyedül aztán tényleg nem tudtam volna bepakolni minden holmimat. Persze mire kész lettünk, összesen két bőrönd, két nagyobb táska, és egy kézi poggyász várakozott a szoba közepén arra várva, hogy Olaszországba vigyem őket. A kisebbik bőrönd kifejezetten jól nézett ki a többi között. Egy régi típusú, amolyan vintage kézi bőrönd volt, amilyet a dédnagymamáink hordtak magukkal. Szó szerint, merthogy előző nap találtam az alagsorban, és mint kiderült, a dédié volt. Bár kicsit felturbóztam. Kifestettem, és gyönyörű, levendula mintás, és régies stílusú csomagolópapírt, meg képeslapokat ragasztottam rá. Így pedig úgy nézett ki, mintha egy vadiúj, csak éppen régies stílusú, szerény véleményen szerint nagyon is menő, bőrönd állna a szobám közepén.                                        

                A laptopom sarkában lévő órára néztem. Nemsokára indul a vonatom Pestre. Egy éjszakát töltök a keresztszüleimnél, akik másnap visznek a buszállomásra. Leültem az ágyamra és az ujjaimmal doboltam az ágyneműn. Kinyújtottam meztelen lábfejemet, és a bal lábfejem belső részén lévő, alig két hetes tetoválásomat néztem. Egy tekeredő fekete kígyót ábrázolt, ami sokak szerint egy violin kulcshoz hasonlított. Szülinapomra csináltattam, és úgy imádtam, ahogy van. Annak ellenére, hogy a nagymamám, mindent megpróbált ami emberileg lehetséges, hogy lebeszéljen róla. De természetesen nem sikerült elbizonytalanítania a tetkómmal kapcsolatban. Amikor ránézek a lábamon lévő kígyóra, az jut eszembe, hogy hiába tesz be neked az élet, néha annyira, hogy szinte elviselhetetlen, mindig jönnek jobb napok. A kígyó az újjászületést jelképezi. Ezért választottam. Meg azért is, mert a kígyó az egyik kedvenc állatom. És mert számomra ez azt jelenti, hogy képes voltam túltenni magam mind azon, amit apám okozott. Jobb is, hogy évek óta nem tartjuk a kapcsolatot. Sokkal jobb. Megráztam a fejem. Nem akarok apára gondolni. Nem, amikor ilyen izgalmas kaland előtt állok. Percenként az órára néztem, hogy indulhassak már. Olyan volt, mintha az idő szándékosan szórakozna velem. Egyszerűen nem akart gyorsabban eltelni. Amikor aztán végre valahára elérkezett az idő, hatalmas vigyorral az arcomon kezdtem el lehordani a csomagjaimat a lépcsőn, a nappaliba. A vonaton kiválasztottam egy szimpatikus helyet, ami természetesen egy négyes ülésből álló rész volt az ablak mellett, de hát a csomagjaim tényleg nem fértek el máshogy. Elővettem a telefonomat, felvettem a neon rózsaszín fejhallgatómat, amit előző nap leértékelve vettem, és próbáltam olyan pörgős számokat keresni, amiktől ráhangolódhatok az előttem álló olasz kalandra. Szokásos módon bámultam ki az ablakon, a bőröndöm tetejére pakolt, keresztbe tett lábakkal, és váltogattam a zeneszámokat. Egészen addig, amíg a vonat be nem érkezett a Déli pályaudvarra, Budapestre. Nagy nehezen felvettem minden csomagomat, és leszálltam a vonatról, egy padot keresve, ahol aztán lepakoltam, és a telefonom kijelzőn lévő órára lestem. Öt perc is eltelt, mire megláttam a keresztapukámat, aki amint észrevett, mosolyogva intett egyet és felém sietett.

- Hogy utaztál? – kérdezte, miután puszival üdvözöltük egymást.

- Jól. Semmi extra. Elvoltam a zenémmel. – mutattam fel a telefonomat.

- Igen azt elhiszem. – mosolyodott el. – Hányra is kell vinni holnap a pályaudvarra? – kérdezte, miután beültünk a kocsiba és elindultunk.

- Fél nyolckor van a gyülekező, a nemzetközi pénztárnál.

- Menetrend szerinti járat lesz, vagy különbusszal mentek?

- Azt nemtudom. – Húztam el a számat. Ami azt illeti nem sok mindent tudok a nyári munkával kapcsolatban. Azt tudom, hogy Padovában lesz. Amiről még nem nagyon hallottam, és amit én így most amolyan kisvárosnak tudok elképzelni. Viszont azt nem tudom, hogy hol lesz a szállásunk. Vagy a munkahelyünk. A munkánkról is csak annyit tudok, hogy „könyvek disztribúciója” lesz a feladatunk. Amiről a budapesti állásinterjún csak annyit mondtak, hogy könyveket kell majd pakolnunk különböző helyekre. Annyira nem lehet nehéz. Elvégre könnyű fizikai diákmunka néven lett meghirdetve.
Mivel a keresztszüleim este elmentek egy étterembe, ezért én vigyáztam otthon a három unokatestvéremre. Ami azért annyira nem volt könnyű feladat. Vacsora, fürdetés, esti mese olvasás, és végül alvás. Másnap pedig szintén én voltam velük, merthogy ugyebár munkanap volt, tehát ugyanazt elkellett játszani. Ebéd, játék, játék, uzsonna, stb, stb. Percenkét az órámat lestem, hogy legyen már annyi idő, hogy indulni kelljen. Gitta viszont másodpercenként hívott fel, merthogy ő még csak most pakolt be a bőröndjébe. Mármint bőröndjeibe. Merthogy csak kettőbe fértek bele a cuccai. Kettő hatalmasba. A combom mellett, a telefonom ismét rezegni kezdett, jelezve, hogy Gitta valószínűleg nem tudja, hány szoknyát hozzon magával.

- Figyi, te hány cipőt viszel? – Jött a kérdés. Cipő. Nah majdnem eltaláltam.

- Kezdetben kilencet szedtem elő, de anyám lecsökkentette hatra.

- Hatra?? Én nem fogom tudni lecsökkenteni hatra.

- Akkor csökkents a ruhákból.

- A-a. Azt már nem.

- Smink?

- Kizárt.

- Ékszerek?

- Viccelsz?

- Najó. – sóhajtottam. – Akkor marad a cipő. – Adtam ki az ítéletet, mire nyöszörgő hangot hallatott.

- Rendben. Kiszedtem hármat.

- Helyes.

- Folytatom a pakolást, majd még lehet, hogy hívlak. – Tette le. Alig hogy fölálltam azzal a szándékkal, hogy igyak egy kis gyümölcslevet, a telefonom újfent rezgésbe kezdett. Természetesen Gitta nevét írta ki.

- Te hozod a hajgöndörítődet? – szólt bele.

- Ahha.

- Akkor jó. Mert akkor én nem hozom. Nah, majd beszélünk.

- Rendben. – feleltem kuncogva. Ezt még körülbelül ezerszer játszottuk el, mire sikerült bepakolnia. Csigalassúsággal, de végül csak eljött az este, amikor is indulni kellett az állomásra.

- Itt vagytok? – Kérdeztem a telefonban Gittától, az állomáson állva, ide oda nézelődve, hátha meglátom őket.

- Ahha, most jövünk be a bejáraton, szemben a… ohh látlak. – Mondta, azzal kinyomott. Pár másodperc múlva én is megláttam, amint az anyukájával, és két óriási bőrönddel jön felénk. Hullámos, barna haja szétszórt kontyba volt fogva, az arca kipirosodott, és körülbelül olyan fáradtnak tűnt, mint aki most ért vissza egy hegymászó túráról.

- Szi..aszt..ok. – Lihegte és megtörölte a kézfejével a homlokát. A felnőttek bemutatkoztak egymásnak, aztán azon kezdtünk el tanakodni, hogy vajon hol lesz a gyülekező. Merthogy sehol nem láttuk a nemzetközi jegypénztárt. Hosszas tanakodás után aztán arra jutottunk, hogy biztos az alsó szinten van. Igazunk is lett, csakhogy rajtunk kívül, senki nem volt ott. Eltelt két perc, aztán öt és tíz.

- Biztos hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem elhúzott szájjal.

- Biztos. – Bólintott keresztapukám, jelentőségteljes pillantást vetve, a hatalmas betűkkel kiírt „Nemzetközi jegypénztár” feliratra.

- Akkor lehet, hogy átvertek minket. – vonta meg a vállát Gitta. – Amiben az a jó, hogy legalább tuti nem visznek minket prostituáltaknak. – Mondta a szokásos „Gittás” arckifejezésével. Amióta felvettek minket az olaszországi munkára, a szüleink teljes pánikba vannak, és természetesen mindennek utánanéztek, ami a hellyel, a céggel, a vezetőkkel, és bármivel, ami a munkával kapcsolatos. Gittával jót nevetünk rajtuk, és néha még rá is raktunk egy lapáttal. Például amikor olyan célzásokat tettünk nekik, hogy azért nem árt, ha megnézik az összes Taken filmet, mielőtt elmegyünk Olaszországba. Ők annyira nem találták viccesnek. Ide oda járkáltam a pénztár előtt, nézelődve nem e jön valaki. De senki nem jött, és már komolyan kezdtem aggódni, hogy talán mégis csak rossz helyre jöttünk, vagy esetleg átvertek minket.

- Ti is a Padovai nyári munkára mentek? – Hallottam meg Gitta anyukájának hangját. Fölkaptam a fejem, és láttam, hogy két szőke lánnyal beszélget, akik hasonlóan sok táskával és bőrönddel állnak, az arcukon megkönnyebbült mosollyal néznek ránk.

- Igen. Ti is? – Válaszul vigyorogva bólogattunk. – Hál’ istennek, már azt hittük rossz helyre jöttünk. – Mondta a hosszú, szőke hajú, kissé teltebb, molett alkatú lány. Egy nagy kő leesett a szívemről, hogy akkor most legalább biztos, hogy jó helyen vagyunk. Ami be is bizonyosodott pár perc múlva, amikor is megérkeztek a többiek, és a munka magyarországi vezetője, Laci, elmondta az új információt, miszerint a buszunk már beállt, és felmehetünk bepakolni a csomagokat. Amire ugyan nem került azonnal sor, mert nagyon sokan voltunk – mint utóbb kiderült menetrendszerinti járaton – ráadásul a jegyünket is át kellett venni a jegyirodában. Több órának tűnt, mire végre bepakolhattuk a csomagjainkat a buszba és felszállhattunk rá. A csoporttársainkat megnézve, a két szőke hajú lányon kívül, senki nem volt annyira szimpatikus. Volt két velünk egyidős srác, akik első ránézésre nem voltak túl bizalomgerjesztőek. Ráadásul egyetlen egy kisméretű bőrönd, meg egy váll sporttáska volt náluk! Amit fogalmam sincs hogy csináltak, tekintve, hogy a jelenlévő összes lánynál minimum két darab bőrönd és két darab táska volt. Ismétlem: Minimum! Az egyik fiú amolyan duci, kopasz gyerek volt, a másik barna bőrű, ronda fullcap-el a fején, és lógó nadrággal a derekán. Volt egy idősebb pár, egy fura, vörös hajú lány, aki mér így, hogy egy szót sem szólt, sem tűnt teljesen százasnak, meg egy mi korunkbeli testvérpár, egy srác és egy lány.

- Na? Akkor megcsináljuk az első bejegyzést a video naplóba? – Nézett rám csillogó szemekkel Gitta. Még a nyár közepén, Balatonon találtuk ki, hogy az egész Olaszországban töltött hónapról fogunk vezetni videónaplót, amit majd jó lesz visszanézni, ha idősebbek leszünk. Elővette azt a telefonját, amit direkt Olaszország miatt hozott. A HTC-jét, csak zene hallgatásra hozta, azt féltette Padova utcáin ide oda vinni. Megnyomta a videó felvételt, és előrenyújtotta a karját, hogy mind a ketten benne legyünk a képben.

- Sziasztok! – mosolygott bele a kamerába. – Ez az első bejegyzésünk. Most ültünk fel a buszra, szóval útban vagyunk Padovába.

- Igen, igen. Kezdődik az Olasz meló. – Szóltam közbe, egy filmes poént elsütve. Még elmondtuk mennyire várjuk, hogy odaérjünk, meg hogy majd még jelentkezünk, aztán elköszöntünk. Ahogy az általában lenni szokott, én öt perccel később neki is láttam megenni az egyik szendvicsemet, amit keresztanyukám csomagolt. Közben zenét hallgattam, és próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Aki kitalálta a „kibírhatatlanul kényelmetlen” szókombinációt, valószínűleg valami ilyesmi szituációban vehetett részt. Ugyanis azt, hogy mi Gittával milyen pozitúrákban voltunk képesek elaludni az ülésen, kezünk, lábunk összegabalyodva, megkellett volna örökíteni. Amikor megállt a busz egy benzinkútnál, végre kinyújtóztathattuk a lábunkat, és mindkettőnknek sietős dolga lett volna a női mosdóba, így hát lementünk a buszról. Csakhogy a női mosdó előtt akkora sor állt, hogy mire helyünk lett volna a WC-ben, a busz talán beér Padovába.

- Most mit csináljunk? – fordultam Gittához.

- Nemtudom. Keressünk egy bokrot. – Mondta, én pedig egyik szemöldökömet felhúzva néztem körbe a benzinkúton. Sehol egy bokor. – Na gyere menjünk. – Intette a fejével, és el is indult előre fele. A sötét éjszakát csak a benzinkút fényei világították be valamelyest, azonban ebben a sötétségben is észrevettük a kamionokat, nem messze előttünk. Gitta úgy döntött, ezt e jelenetet meg kell örökítenünk, és gyorsan elhadarta, hogy pisi akcióban vagyunk. Én meg bégetést hallottam.

- Te is hallod? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy még mindig megy a videófelvétel.

- Mit? – hagyta abba Gitta a beszédet, és fülelt.

- Ezt a bégetést. – Válaszoltam furán. A bégetés egyre hangosabb lett. A hang irányába mentünk, és rájöttünk, hogy a két kamion tele van bárányokkal. Akik megállás nélkül bégetnek az éjszaka közepén. Annyira vicces volt, hogy a végén már a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Amitől persze a sürgős dolgunk, egyből még sürgősebb lett. A kamionok egy építkezés előtt voltak. Mi pedig bemásztunk a hatalmas homokhegyek és sárbuckák közé, hogy elvégezzük a dolgunkat. Mint kiderült, Gitta egy mackónadrágot is hozott magával a pisi akcióra, azzal a céllal, hogy áthúzza, hogy a buszon kényelmesebb legyen. Ez a művelet pedig kifejezetten vicces látványt nyújtott, ahogy fél lábon a sárban ugrálva próbálta felvenni a mackónadrágot.

- Oh oh. – mondtam

- Milyen oh oh? Miért oh ohzol? – kérdezte kétségbeesetten.

- Az a két fura srác erre tart. – Néztem a csoportunk két tagjára, ahogy egyre közelebb jönnek. Gitta mint egy őrült, kezdte felvenni a nadrágját, lopakodó üzemmódban kisiettünk a kamionok mögül, majd mintha mi sem történt volna, elsétáltunk a két dohányzó srác mellett, vissza a buszba, ami perceken belül folytatta is útját Olaszországba. Egész úton alig aludtam egy órácskát. Többnyire zenét hallgattam, vagy ettem, vagy próbáltam valamennyire kényelmesen ülni. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a busz megáll Velencében. Hatalmas halászhajók, és hidak mindenütt. A tenger kék lepedőként terül el a város körül, a nap épp felkelőben volt, és narancssárgára, meg vörösre festette az eget. Nagy szemekkel pislogtam ki az ablakon, amikor húsz perc múlva, a busz megállt. Megérkeztünk Padovába.