8. Fejezet

8. Fejezet

Persze, tegnap nagyon sok minden történt. És igen, még mindig levoltunk sokkolva attól, amit Eliza mondott. Próbáltunk rájönni ki lehetett az, aki képes volt ezt művelni, de sötétben tapogatóztunk. Fáradtak voltunk, és nem mentünk el Velencébe, csak zacskós húslevest ettünk és otthon maradtunk. De mindennek ellenére, nekem folyton csak egyetlen egy dolgon járt az eszem. És mint kiderült, Gittának is.

- Vajon motorral jön majd érted? – kérdezte, mielőtt egy újabb adag tésztás levest tett volna a szájába.

- Nem tudom. Csak azt mondta, hogy eljön értem nyolcra.

- Lehet biciklivel jön. – mondta, erre Rita majdnem kiköpte a levesét.

- Na, az aztán szép lenne. – mondta nevetve.

- Kizárt hogy biciklivel jön…. ugye? – bizonytalanodtam el.

- Hát… végülis itt mindenki biciklivel járkál.

- Meg motorral. –mutattam rá.

- Igaz. Akkor biztos motorral jön.

- Miért, a kocsi miért nem jöhet szóba? – vonta fel egyik szemöldökét Rita.

- Ohh tényleg. Ezt a lehetőséget el is felejtettem.

- Azért csak jöjjön motorral. Akkor kénytelen lennél belékapaszkodni. – emelte fel a mutató ujját Gitta.

- Jogos. – bólintottam. Persze nem csak Gittáék tudtak a mai randimról. Az egész magyar csoport tudott róla, és előszeretettel hozták fel, mindig amikor megláttak. A lányokkal még ez rendben is volt, ők csak azt kérték, mutassam majd meg magam, mielőtt elindulok. Sőt, Lilla egyenesen kijelentette, hogy el ne merjek menni mielőtt, ő ellenőrzi hogy hogyan is nézek ki. Ám a fiúkkal már voltak problémák. De szerencsére nem Tomival. Neki ugyanis épp az volt a problémája, hogy engem elkerüljön.

- Nem emlékezett semmire amikor reggel fölkelt. – mondta Zsolti ebédnél, amikor ős és Ati leültek az asztalhoz.

- Hogy értitek hogy semmire?

- Hát, semmire. Semmi nem rémlik neki a tegnap estéből. Mi mondtuk el neki.

- És mit reagált?

- Nem hitte el. – Röhögött Ati.

- Ja, aztán meg amikor meg leesett neki, akkor fél óráig csak azt hajtogatta, hogy mekkora hülye.

- Hát az, is. Otthon várja a barátnője… - csóváltam a fejem.

- Najó, de már kanos szegény gyerek.

- Én nem értem. Két hete ment el a barátnője. Ha ennyit nem bír ki, akkor nagy bajok vannak. – fölálltam és kivettem a telepakolt hűtőből a gyümölcslevet, amit még tegnap vettünk Gittával a boltban.

- Hat vannak is. – nevetett fel Zsolti. – De mindegy. Mi van a gyerekkel? Ma mentek?

- Ahha, este nyolcra értem jön. – bólintottam.

- Ohh tényleg, neked ma randid van. Hogy is hívják? – hajolt hozzám közelebb Ati.

- Valerio.

- Az ki? Hol szokott lenni?

- Spedin.

- Igen? Nem rémlik…

- Te, tudod hogy néz ki? – fordult felé Zsolti – mint egy németkatona, akiket Hitler akart kitenyészteni.

- Hát te hülye vagy. – ráztam a fejem.

- De, komolyan. Magas, izmos, szőke hajú… - csak megforgattam a fejem a hülyeségeiken. Ám amikor Ati megint előállt a szex témával, ismét kezdtem kellemetlenül érezni magam. Mert az egy dolog, hogy egyszer rákérdez, van e ilyen tervem, de az hogy csak és kizárólag erre kíváncsi, és amikor találkozunk ezt megkérdezi, az már több a soknál. Főleg úgy, hogy hiába hiszi valamilyen oknál fogva, hogy már x mennyiségű pasival voltam, közel sincs igaza. Szóval itt be is rekesztettem a beszélgetést és visszamentem inkább a szobámba. Annak ellenére, hogy Balázs és Patrikék is benéztek egyszer kétszer, és mind érdeklődtek a randim iránt. Már úgy éreztem magam, mintha az Éjjel nappal Budapest padovai verziójában lennék. És mielőtt kimentek a szobából, lefényképezték az egész helyiséget, mert nem hitték el, hogy lány létünkre tudunk ekkora rendetlenségbe élni. Ami igaz az igaz, tényleg nagy volt a kupi, de minket nem különösebben zavart. Mindennek meg volt a „helye’ mindig mindenről tudtam, hogy hol van. Hiszen… a zseni átlátja a káoszt nem igaz? A fotóknak persze híre ment, és mindenki rájárt a szobánkra megcsodálni, még Lilla is körbe fotózta a helyet, ám a random kabóca pontjainkra, már senki sem tudott mit mondani. Balázs csak annyit jegyzett meg, hogy Valeriot ne hozzam fel a szobába, mert akkor vége a „lámorénak”.

- És amúgy hova fogtok menni? – kérdezte Gitta az ágyán feküdve.

- Őszíntén szólva fogalmam sincs. – válaszoltam.

- Mit fogsz felvenni?

- Nem tudom.

- Milyen lesz a hajad?

- Passz.

- Smink?

- Minimális.

- Te aztán felkészült vagy. – vetett rám egy megjátszott elismerő pillantást.

- Most épp gondolkozom, hogy miben menjek.

- És nem akarsz gyorsabban gondolkodni? Csak mert kicsit több és egy óra múlva itt van. – nézett rá a telefonja kijelzőjére.

- Hogy mi? – ültem fel az ágyon és én is ránéztem a telefonomra. – Megyek fürdeni. – pattantam fel, felkaptam a papucsomat a törülközőmet, aztán átmentem Ritáék szobáján keresztül a fürdőbe. Dupla adag tusfürdőt nyomtam a kezembe és körülbelül hatszoros nyomatékkal mosakodtam, fogat mostam, aztán magam köré csavartam a törölközőt, hogy a szekrény előtt állva nézegessem a ruháimat, hogy vajon mibe menjek.

- De ruhába menjek nem? Vagy szoknyába?

- Ruhába! Mindenképp.

- Ajj de melyikbe.

- Lora. Az isten áldjon meg annyi ruhád van, csak tudsz egyet választani.

- Hát pont ez a baj, hogy nemtudok.

- Mutasd a lehetőségeket.

- Oké. Itt van egyszer ez… - mutattam fel a mélyen dekoltált kék ruhát, aminek az alja fehér volt, ezzel matrózos hatást adva neki.

- Ez túl strandolós.

- Aakkor… ez.. – vettem le az állványról azt a tűzpiros ruhát, ami a szülinapomkor, és múlthéten az első bulin volt rajtam.

- Hát, ebbe végülis eddig mindig szerencséd volt. Leszámítva a múlt hetet. Csak… nemtudom, ez olyan túl bulis.

- Ez? – vettem le egy fehér, fekete csíkos ruhát.

- Ez meg túl városba járós. Semmi extra.

- Ajj. – fújtam ki hosszan a levegőt, amikor megakadt a szemem egy ruhán. – Na és ez? Ehhez mit szólsz?

- Uhh! Ez jó! Ne is keress tovább, ez lesz az. – Mutatott a kezemben lévő ujjatlan darabra, ami fölül fehér volt, alul pedig piros, hátul hosszabb, elől rövidebb szoknyában végződött.

- És milyen cipőt vegyek fel hozzá? – Erre a kérdésre már Gitta is hosszasan fújta ki a levegőt, majd felkelt az ágyáról, és mellém állt, hogy egymás után mutassa fel a cipőket. Végül az arany szandálom lett a győztes, majd egy csillogó, fehér nyakláncot is kiválasztottunk. A sminkemet is megcsináltam, Gitta adott egy apró válltáskát, amibe betehetem a telefonom, meg a kulcsokat, majd a hajamat éppen csak annyira csináltam meg a hajvasalóval, hogy egy kis formát kapjon, ne legyen full egyenes, tehát csak enyhén hullámos.

- Huhh azt hiszem kész vagy.

- Pénzt vigyek?

- Háááát. Ahha. Biztos, ami biztos. Bár tuti ő fizet. – Eltettem a pénzt a táskámba, és ránéztem az órámra. És elkezdtem izgulni. Rita és Eliza már azon nevettek, hogy föl s alá járkálok a szobában, hogy legyen már nyolc óra. Ezen Lilla sem segített, aki becsörtetett a szobánkba és tetőtől talpig végigmért,megkért hogy forduljak körbe és arról kérdezgetett, hogy izgulok e.

- Ugyanmár Lora. Ez csak egy randi, ne legyél ideges. – mondta Rita.

- Nem, ez nem csak egy randi. Ez A Randi. Olaszországban. Egy olasz fiúval.

- De hát ő félig mold… - kezdte Lilla, de leintetem.

- Részletkérdés.  – Amikor már csak öt perc volt vissza, Gitta felállt az ágyról, és az ajtóhoz ment.

- Najó, menjünk le. Nem bírom nézni, ahogy össze vissza járkálsz.

- Jólvan. – vettem egy nagy levegőt. – menjünk. – azonban Gitta olyan mulatságosnak találta az idegeskedésemet, hogy rögtön bekapcsolta a telefonján a kameráját, és kommentálta ami történik, mert elmondása szerint: „ez egy jelentőségteljes része a videónaplónknak, és majd húsz év múlva meg fogom neki köszönni”. Én persze annyira nem találtam szórakoztatónak. Tényleg fogalmam sem volt, hogy miért izgulok ennyire. Nem vagyok az a randizós típus. Hívtak már egy párszor, de mindig lekoptattam az illetőt. Most mit mondjak? Válogatós vagyok. Az utolsó, és egyben –eddig- első randim, majd’ egy éve volt. Borzasztóan sikerült. Talán ezért is izgultam annyira. Meg talán azért, mert az egész… olyan lehetetlennek tűnt. Olyan, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék. De nem ébredtem. Tördeltem a kezem és rágtam az ajkam.

- De Lora, ha meglátjuk, hogy jön, akkor én elfutok.

- Mi? Miért?

- Hát mert… milyen már, hogy lekísért a barátnőd? Mintha az anyukád lennék.

- Ez egyáltalán nem olyan. És egyébként meg honnan tudod, hogy jönni fog, mikor azt se tudjuk, hogy milyen járművel jön?

- Igaz. – bólintott. – Hú, lehet, hogy ő az! – pattant fel hirtelen, majd villámgyorsan a kerítés mögé lapult. Az autó azonban elhúzott mellettünk. Az alatt az öt perc alatt, még további hétszer játszotta ezt el Gitta, amikor is megláttuk még egy kocsi fényszóróit.

- Nah, ez lehet tényleg ő. Vagy nem. Vagy ooh, de lehet mégis. Most lelassít. Igen, szerintem ez ő. – aztán a kocsi lefékezett előttünk és megállt.

- Igen, ez ő. – mondtuk egyszerre. Nagy levegőt vettem, majd elindultam a kocsi irányába.

- Sok sikert! – kiabálta utánam Gitta. nem válaszoltam neki, mert elvoltam foglalva azzal, hogy a mellettem ülő csodálatos férfipéldányra mosolyogjak, amikor leültem az ülésre.

- Szia!

- Ciao, szöszi.

- De tényleg. Csak ügyesen! – Kiabállt még mindig Gitta, majd dobott felénk egy csókot. Felnevettem, majd bocsánatkérően Valerio felé fordultam.

- A barátnőd? – intett fejével Gitta felé.

- Igen. Ő… néha felpörög kicsit. – még egy utolsót intettem Gittának, amikor Valerio felbőgette a motort és elindultunk. Végignéztem rajta. Sötét farmer. Világoskék ing, aminek az ujja a könyökéig fel volt tűrve. A fölső gomb kigombolva. Bődületesen finom menta illat terjengett a levegőben. Az ajkamat kezdtem harapdálni.

- Szóval? Hogy tetszik Padova? – óó nagyon is. Egyre jobban ami azt illeti. Főleg amikor sebességet vált és megfeszülnek a karizmai.

- Nagyon szép. – mosolyogtam rá. Az autó út fura volt. Persze tudtam, hogy eleinte nem kerülhetjük el a kínos beszélgetési témák közti vergődést, ám olyan… lazán vette az egészet. Plusz teljesen más érzés volt, mint amikor a munkában látjuk egymást. Sokkal jobb, sokkal… izgalmasabb. Valerio a Pratonál parkolt le. A levegő kellemesen meleg volt, az éjszakát a téren kiállított lámpák és a szökőkút fénye világította meg. A parkolót a tértől egy hosszú vas kordon választotta el. Valerio lazán átlépett rajta, én azonban szoknyában voltam. Átléphettem volna ugyan rajta, csak hát amilyen alacsony vagyok, olyan magasra kellett volna felemelnem a lábam, hogy esetleges…. belátást érnék el vele. Pár másodperc gondolkodás után, azonban úgy döntöttem, hogy átmászom rajta.

- Hagyd csak. – lépett a kordon elé Valerio, átnyúlt hogy mindkét kezével megfoghassa a derekamat, aztán egyetlen egy mozdulattal, mintha súlytalan lennék, átemelt a kordonon, majd lerakott maga mellé.

- Ohh..öhm.. köszi. – igaza volt Gittának. Már most zavarba jöttem. Egyetlenegy mozdulattól. Megköszörültem a torkomat, majd felnéztem rá. – Szóval? Hová megyünk?

- Ittál már spritzet?  - spritz? az meg mi? Úgy hangzik mint valami szobakutya.

- Nem. – csóváltam a fejem.

- Akkor most majd fogsz. – villantott rám egy lehengerlő féloldalas mosolyt és egy kis vendéglőhöz vezetett. Kint választottunk helyet, hogy nézhessük a kivilágított utcákat. Az asztalon olasz vendéglőhöz méltóan, egy tál csipsz állt. Valerio kinyúlt és egy darab csipszet a szájához emelt. Ajkai közé csippentette, majd leharapott egy darabot. Nagyot nyeltem.

- Szóval nincs? – felnéztem rá. Mi nincs?

- Tessék?

- Van otthon fiú az életedben? – hoogy mi? oké, annyira elvoltam foglalva azzal, hogy csipszet eszik, hogy lemaradtam róla, amikor megkérdezte hogy van e pasim?

- Nincs. – ráztam a fejem, de olyan arcot vágott, mint aki nem hisz nekem. – Szerinted itt lennék most veled, hogy ha lenne? – tettem fel a költői kérdést, amire azonban nem válaszolt, csak halkan felnevetve megrázta a fejét, majd megnyalta az ajkát. Biztosan csak a csipszről leesett sót nyalta le róla. Egészen biztosan nem engem akar kínozni vele. A pincér megjött, hogy fölvegye a rendelésünket.

- Milyen ízűt kérsz?

- Öhm… nemtudom. Válassz te.

- Rendben. – bólintott, aztán megadta a rendelést a pincérnek. A spritz igazán finom volt. Édes, gyümölcsös koktél szerű szénsavas ital, egy kis alkohollal vegyítve. Valerio elővette a pénztárcáját, hogy fizessen, egy pillanat múlva pedig lefagyott. Nagyokat pislogott a pénztárcájába, majd körbe nézett, az asztal körül, le a földre.

- Mi a baj?

- Azt hiszem elveszett ötven euróm.

- Hogy mi? – lepődtem meg, és én is körbe néztem a földön, de nem láttam papírpénzt. Valerio egy igen hosszú olasz mondatot mormogott nem igazán kedves arckifejezéssel, ami gyanítom káromkodás lehetett.

- Figyelj, biztos a kocsiban esett ki. Majd megnézzük ha visszamentünk, most meg majd én fizetek. – hiába ellenkezett, végül belátta, hogy ez az egyetlen lehetőség, így elővettem a táskám és odanyújtottam a pénzt a pincérnek, aki bizonyára értette a szituációt, ugyanis mondott valamit nekem olaszul, amiből ugyan semmit nem értettem, ám Valerio felnevetett, az arcán pedig halvány tűzrózsák kezdtek megmutatkozni.

- Felajánlhatok egy vacsorát cserébe. – mondta féloldalasan elmosolyodva.

- Hát ha nem is vacsorát, de még egy randira el kell vinned. – mondtam határozottan.

- Megegyeztünk. – mondta. Bár nagyon kínosan érezte magát azért továbbra is megmaradt az a Valerio, akire emlékeztem. Pár pillanat múlva nyoma sem volt a zavarnak, újra magabiztosság és erő sugárzott belőle. És ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Pontosan akkor, amikor a motorozásról kezdett beszélni.

- Volt már pár balesetem. Kisebbek és nagyobbak is. Egy motort meg már sikerült összetörnöm.

- Komolyan mondod? – nyíltak tágra a szemeim.

- Ahha. Minden nap hiányzik. – tette drámaian a szívére a kezét, majd felpislogott az égre, mintha a motorja szelleme lenne fent a menyben.

- Nem sérültél meg nagyon?

- De, ami azt illeti. Van ami még most is érződik. Például… - és akkor megállt az utca közepén. Én is megálltam. Még két gombot kigombolt az ingjén, így már nem csak a nyaka maradt szabadon, de a mellizmának egy részét is HD-ben láthattam. Két ujját az inge alá, a bőréhez nyomta, mintha valamit keresne.

- Ahha, megvan. – mondta. – add a kezed. – a kezemért nyúlt, és az inge alá vezette a kezemet, az ujjaimat pedig meleg bőréhez nyomta. Levegő után kaptam. – na itt annyira nem lehet érezni, de itt volt egy sebem amit össze kellett varrni.

- Ahha. – nyögtem. mit is mondott?

- De itt azonban… - folytatta és a kezemet átvezette a mellkasa másik felére, épp a szíve fölé. Éreztem, ahogy a kezem alatt, ütemesen ver a szíve. – Itt már érezd ugye?

- Ahha. – nyögtem ismét. Naná hogy érzem! Érzek én per pillanat nagyon sok mindent, de seb nem tartozik közéjük.

- Nah mindegy. – szólalt meg, én meg gyorsan elkaptam a kezem a mellkasától. Hatszorosára gyorsult pulzussal követtem a macskaköves utcán. Azonban innentől kezdve egy másodpercre sem volt kínos csönd. Sétálgattunk a gyönyörűen kivilágított, hangulatos olasz utcákon és mindig volt miről beszélnünk. Kérdeztem a moldáv mivoltáról, mire teljesen meglepődött, hogy ezt honnan tudom, így hát kénytelen voltam bevallani, hogy Lilláék és az egész magyar csapat annyira ráálltak a témára, hogy már amit csak lehet kiderítettek nekem róla. Felnevetett és megrázta a fejét.

- Tudod… amikor meséltem a srácoknak rólad, néhány magyar srác úgy nézett rám, mint akik megakarnak ölni.

- Hogy micsoda? – lepődtem meg.

- Ahha. Mondtam a fiúknak, hogy „Nézzétek Lorát, édes kis csaj nem? „ és ott volt pár magyar srác. Hát látnod kellett volna azokat a tekinteteket amiket kaptam. – nevetett tovább.

- Hülyéskedsz?

- Nem. Komolyan így történt. Szerintem az egyik fiú szerelmes beléd.

- Mégis ki? – nyitottam tágra a szememet, ám hiába kérdeztem, Valerio nem tudta a neveket, és barna sötét hajú fiúból meg elég sok van a csoportban. Elhesegettem a gondolatot a fejemből. Nem érdekel per pillanat egy magyar fiú sem.

- Szóval… hogy hívták a legutóbbi barátod?

- Ööö… - gyorsan találj ki valamit! Bármit.  – Domonkos. – füllentettem. Nem akartam bevallani neki, hogy még soha nem volt igazi barátom. Magamban szitkozódtam egyet amiért megint eszembe jut. Lelkiismeret furdalásból írtam neki a Valerioval való randim előtt. A beszélgetésünk lényege az volt, hogy ő nem szeret interneten kommunikálni. Arra már nem volt erőm, hogy kifejtsem neki, hogy az interneten való kommunikálás is több a semminél. Lehet, ez a katonák egyik tulajdonsága. Én nemtudom, de úgy érzem, mindent megtettem az ügy érdekében. És ezzel le is zártam a témát.

- Domonkos? – nevetett föl. – nincsenek normális magyar nevek?

- Normális? Az én nevem talán nem normális? – színleltem sértődést.

- Úgy értem, hogy nem szokványos. De nekem tetszik a neved. Egy Lora ismerősöm sincs. Tényleg szép név.

- Köszönöm. – bólintottam elégedetten. Az utcából kifordulva egy még kisebb, sötét, szűk utcába értünk. Egy lélek sem volt sehol.

- Ööö… azért hoztál ide, hogy megölj?

- Hát persze. Miért mit gondoltál? – ment bele a játékba.- Csak még nem döntöttem el, hogy milyen módszerrel. – nézett rám gyilkosan szexi tekintettel. És igen. Sosem gondoltam volna, hogy a halál lehet szexi is. De bizony, Valerio az élő példa rá, hogy nagyon is lehet.

- Sikítani fogok.

- Nyugodtan. Senki nem fog meghallani. Itt most nincs senki. – lépett közelebb, majd a fülembe suttogott. – csak te meg én.- A szívem akkorát dobbant, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy ő is meghallotta.

- Nem hiszek neked. – feleltem lassan, a szememet lenem véve, az engem vizslató méreg zöld szempárról. Ravaszul fölvonta egyik szemöldökét, azzal egyik kezét a szájához emelte, mint amikor valami nagyon hangos mondandója van az embernek. És így is volt. A csendes estét Valerio mély hangja szakította félbe.

- Figyelem, figyelem! Egy gyönyörű magyar lány épp áldozatul fog esni, egy olasz fiúnak. Kérjük hagyják el a gyilkosság helyszínét!  - kiabálta. nevetve tettem a tenyerem a szájára, hogy csöndbe maradjon.

- Nem fogsz megölni. – vigyorogtam rá.

- Nem. Ha jó leszel. – kacsintott rám. Egy újabb térre értünk. Szintén nem láttunk magunkon kívül senkit. Egy templom állt a tér közepén, előtte egy nagy kőfal. Fölmásztunk rá, és leültünk. A levegőben lógattuk a lábunkat. Felnéztem az égre.

- Nincs csillag.

- Hm?

- Amióta olasz országban vagyok nem láttam csillagot az égen.

- Magyarországon nincsenek csillagok? – kérdezte viccből.

- De igen. Csak… mindenhol másnak érzem a csillagos eget. Olyan… inspiráló tudod?

- Inspiráló, hm? – létezik, hogy ez a srác minden szót úgy mond ki, minthogyha flörtölne?

- Igen. – válaszoltam. - Tudod, van az vers… nem ismered?

- Micsodát?

- Kételd a napot hogy forgandó, kételd csillagtűz ragyog. – kezdtem, aztán az égről a pillantásomat Valerio mélyzöld szemeire emeltem. – A valót hogy igazmondó, csak ne azt hogy hű vagyok. – fejeztem be.

- Nem ismertem. Mi ez, Shakespeare?

- Talált. – bólintottam elismerően. – Hamlet.

- Na és van más szenvedélyed is az irodalmon és a csillagokon kívül?

- Könyvek, Filmek, sorozatok. – bólintottam. – Krónikus filmmániában szenvedek. Nagyon súlyos.

- Azt mondod? – nevetett fel. – mi a kedvenced?

- Nincs kedvencem. Mármint nincs egyetlen kedvencem. Sok kedvencem van. Például… a csillagok háborúja. – nevettem fel. Valerio elmélyítette a hangját, majd olyan hangokat adott ki beszéd közben mint maga Darth Vader, és mondott valamit olaszul, ami gondolom az ikonikus „ Én vagyok az apád” lehetett. Megpróbáltam utánozni, ám én magyarul mondtam el.

- Ez ugyanez volt magyarul? – kérdezte, mire bólintottam, ő pedig megismételte. Embert nem hallottam még ilyen szexi akcentussal megszólalni magyarul. Érdekesnek találta a magyar nyelvet. Kérdezett a szokásainkról, a hagyományainkról, az ételeinkről.

- Szóval a magyar lányok… durván buliznak? – kérdezte, mire bólintottam.  – durván táncolnak? – újabb bólintás. – isznak? – ennél a kérdésnél elgondolkodtam, de végülis kinek akarok hazudni? újabbat bólintottam. – mi mást csinálnak még durván? – nézett rám, én pedig nem tudtam válaszolni, csak nagyokat pislogtam rá.

- Durván csókolnak? – kérdezte pimaszul elvigyorodva. A szívem újfent hatalmasakat kezdett verni, a gyomromban pillangók ezrei verdesték vadul a szárnyaikat.

- Ezt még nem tudjuk. – válaszoltam. bár célzás volt, és oly’ sokéig néztünk farkasszemet, amit bírnom kellett volna, végül mégis megfutamodtam és elfordítottam a fejemet.

- Na menjünk tovább. – mondta aztán, majd leugrott a kőfalról, és engem is lesegített. Egy fagyizóba mentünk, ahol Valerio unszolására életem legfinomabb fagylaltját ettem. Biscotto Della Nonna. Ez volt a fagylalt neve. Elmeséltem milyen őrültségeket szoktunk csinálni Gittával, ő pedig elmesélte milyen őrültségeket szoktak művelni a haverjaival.

- Néha azt csináljuk, hogy beülünk egy pizzázóba, és miután megettük a kaját…egyszerűen elfutunk. – Nevetett föl.

- Ez komoly? Fizetés nélkül?

- Ahha. Errefelé sok fiatal csinálja ezt.

- De hát… miért?

- Adrenalint ad. – vonta meg a vállát.

- Na ez szép. – csóváltam a fejem. – szóval te ilyen rossz fiú vagy?

- Az attól függ. – hajtotta oldalra a fejét és ragadozó tekintettel nézett rám.

- Mitől?

- Szereted a rosszfiúkat? – a szája sarka pimasz mosolyra húzódott. Szegény lepkéim nyomban szörnyedt haltak.

- Igen. – feleltem halkan, elpirulva, majd magyarul, hogy ne érthesse, hozzátettem: Sajnos. Visszasétáltunk a térre, közben megálltunk egy kisboltban, hogy Valerio vegyen egy üveg vizet, hogy az a csekély mennyiségű alkohol is felszívódjon a szervezetéből ami a spritzben volt, aztán kiültünk a térre egy padra a szökőkút mellé.

- Nagyon szép ez a szökőkút. Szinte kedvem lenne megfürdeni benne.

- Na na. Azt nem szabad. – csóválta a fejét.

- Tudom, tudom. Nem is mennék bele. Túl sokan vannak itt. – néztem körbe a téren, ahol azonban nem voltak kifejezetten sokan, viszont ahhoz, hogy bemásszak egy szökőkútba, vagy nagyon részegnek kellene lennem, vagy az kellene, hogy rajtunk kívül senki ne legyen ott.

- És ez vissza tartana?

- Hát…-vontam meg a vállam.

- Na gyere. – mondta azzal fölállt a padról.

- Hova? Mit csinálunk?

- Olyasmit amit nem szabad. – kacsintott rám. És ennyi nekem elég is volt, hogy kövessem akár a pokolba is. De azért gondoltam, hogy nem csinálunk semmi olyasmit, amiért majd a Padovai börtönben fogok kikötni. Így is lett. Valerio átmászott a szökőkút körül lévő fém korláton, levette mindkét cipőjét és zokniját, azzal leült a szökőkút szélére, a lábát belelógatva a vízbe. Levettem én is a szandálomat, és úgy tettem ahogy ő. A hűvös víz selymesen simogatta a lábomat.

- Az egy tetkó? – mutatott a lábfejemen lévő kígyó tetoválásra.

- Ahha.

- Igazi?

- Igen. Anyukám rajzolta. – bólintottam,

- Tényleg? Az én anyám hallani sem akar tetkóról. – nevetett föl, majd újra a fekete tetoválásomra nézett.

- Szexi. – mondta én pedig újfent elvörösödtem.

- Köszi. – épp azon gondolkodtam, hogy hogy lehetnék még ennél jobban is zavarban, amikor megéreztem a combomon valami hűvös folyadékot. Odakaptam a fejem, és miután reflexből följebb húztam a lábamon a szoknyámat, még pont láttam, ahogy Valerio elveszi az üveg vizét a combom fölött, majd huncutul mosolyogva iszik az üvegből egy kortyot.

- Ezt miért csináltad?

- Egy trükk volt, hogy följebb húzd a szoknyád. – mondta, aztán megvonta a vállát. – Bejött. – Hoogy az a… egyik kezemmel belenyúltam a szökőkút vizébe, majd az arcába fröcsköltem egy adag vizet.

- Hé! Lora… - nemtudom mit akart mondani, mert újabb adagot fröcsköltem rá. – Na elég. –Mondta, mire úgy döntöttem megkegyelmezek neki. Hiba volt, ugyanis amint elfordítottam a fejem, ő is lefröcskölt. Ennyi. Tudtam, hogy mit kell tennem. Beleakartam lökni a szökőkútba. Most azonnal. Minden erőmet összeszedtem, ám akkora volt a lendületem és Valerio hozzám képest olyan nagy darab, hogy a tervem visszafelé sült él, és ahelyett, hogy belelöktem volna a vízbe, én magam estem bele. Ott álltam a szökőkútban, derékig érő vízben, a piros szoknyám körülöttem fátyolként lebegett. A szám tátva maradt a meglepettségtől, majd szikrákat szóró szemekkel Valeriora néztem, aki nem tudtam abbahagyni a nevetést.

- Öhmm.. bocsi ez…nem is olyan vicces. – Köszörülte meg a torkát és próbálta visszafojtani a nevetést, majd kisegített a szökőkútból. Ott álltam előtte csurom vizesen.

- Milyen kár. Igazán tetszett ez a ruha. – Mondta oldalra hajtva a fejét.

- Igen és te elrontottad – tettem csípőre a kezemet.

- Én? – nevetett újra fel.

- Igenis te. És most barátom… fair play következik.

- Fair play?

- Bizony ám. Nyomás be a vízbe. – Intettem a fejemmel a szökőkút felé.

- Na ne viccelj.

- Úgy nézek ki mint aki viccel? – álltam a tekintetét.

- Jól van szöszi. – adta meg magát, majd föltűrte a nadrágját és bement a vízbe. Így se volt teljesen igazságos, ugyanis neki fele addig ért fel a víz mint nekem, azonban így már elégtételnek éreztem. – Most jó? – tárta szét mindkét karját. –Kijöhetek? – hosszas gondolkodást imitáltam, majd bólintottam.

- Rendben, kijöhetsz.

- Köszönöm. – Nevetett fel, majd kimászott a szökőkútból. Beültünk a kocsiba, a vizes szoknyám pedig hozzátapadt a bőrömhöz.

- Basszus. Tényleg tiszta víz vagyok. – Valerio a szoknyámra, a vizes lábamra, majd rám nézett, a szeme pedig huncutul csillogott miközben azt mondta:

- Legalább elmesélheted a barátnőidnek, hogy miattam nedves lettél. – kacsintott. Ha most egy rajzfilmben lennénk, akkor az állam egészen a kocsi aljáig esett volna. Megmukkanni sem tudtam. Csak megforgattam a szemem, majd elkaptam a pillantásomat. Az egész autó út alatt dobogott a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy ha egész este nem történt meg az a bizonyos csók,amit már ezer és ezer féle képpen elképzelte, akkor bizonyára majd most fog. Megálltunk a Casa  Colori előtt, Valerio kinyitotta előttem az ajtót és kiszálltam. Ez még egy lapáttal rátett az „Gentleman” modorára, ugyanis perce pontosan éjfélre hozott haza.

- Akkor találkozunk holnapmunkában. Jó éjszakát szöszi. – mosolyodott el, majd közelebb hajolt hozzám. Közelebb és közelebb, aztán… aztán az ajkait az arcomon éreztem meg. Egy puszit adott. Egy puszit. Egy jóéjt puszit. Aztán megkerülte a kocsit. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam irányítani a szavakat amik kibuktak a számon:

- Ez komoly? Ennyi? – Néztem rá, az ő keze pedig megállt, miközben nyitotta ki a kocsi ajtaját.

- Hogy érted? – mosolygott, ám látszott rajta, hogy nem érti miért kaptam fel a vizet. Már visszafelé mentem, így kiabálnom kellett neki a választ.

- Tudod… egy jóéjt csókban reménykedtem. – Mondtam, mire fölnevetett.

- Csak egy kis jóéjt csókban? – kérdezte a hüvelyk és mutató ujját résnyire kinyitva.

- Csak egy egészen ici piciben. – válaszoltam, és én is résnyire nyitottam az ujjaim. – Nevetve megrázta a fejét, majd beült a kocsijába. Én meg miközben a sötét lépcsőházban mentem fölfele, azon gondolkoztam, hogy vajon oka van e annak, hogy nem csókolt meg, vagy az olasz fiúk szimplán mások, mint az otthoniak? 

7. Fejezet

7. Fejezet

Péntek lévén, teljesen felvoltunk pörögve. Énekelve csekkoltunk ki és énekelve öltöztünk át. Még egy két olasz nő is bekapcsolódott hozzánk, amikor az I wanna dance with somebodyt énekeltünk torkunk szakadtából. A fáradság szokás szerint elég érdekesen mutatkozott meg rajtunk. Csak még hangosabbak, még bolondabbak lettünk és még többet nevettünk. Nem zavartattuk magunkat akkor sem, amikor a buszmegálló felé sétáltunk Gittával. A dudálásokhoz, meg a beszólásokhoz és a ránk meresztett hatalmas szemekhez már úgy is kezdtünk hozzá szokni. Úgyhogy nyugodtan énekeltünk és táncoltunk, amíg vártuk a buszt. Annál amikor a férfiak nézik kidülledt szemmel az ember hosszú szőke haját és fehér bőrét már csak az a szórakoztatóbb, amikor magyarul beszélünk fennhangon és a körülötted lévő emberek csodálkozva kapkodják köztetek a fejüket, majd pár perc elteltével kénytelen megkérdezni, hogy mégis milyen nyelven beszélünk. Amikor aztán közöljük velük, hogy magyarul, hiszen Magyarországról érkeztünk, vagy nem értik, hogy akkor most mégis ki éhes és miért, vagy mint akik épp megvilágosodtak, megjegyzik hogy: Ááááá, Hungária! Budapest, beautiful women! És igen, ennyiben ki is merült a tudásuk Magyarországról. Mielőtt felmentünk volna a szállásra, még bementünk gyorsan az utcán lévő élelmiszerboltba, hogy megvegyük a szokásos adag tortellininket, és egy zacskó toast kenyeret, aztán már siettünk is, hiszen mire mind a négyen elkészülünk, az esti bulira, ahhoz bizony kell némi idő. Persze Eliza és Rita már otthon voltak, és Eliza mér a fürdőben volt, úgyhogy pont időben voltunk.

- Akkor megint Villa Barbieribe megyünk? – kérdezte Gitta az ágyán feküdve, egy zacskónyi Oreo kekszben turkálva.

- Ahha. Vagyis… nekem nincs jobb ötletem. Múltkor jó volt nem?

- De, persze menjünk oda. Legalább oda tudjuk az utat.

- Ajj, akkor nekem megint fel kell ülnöm a biciklid hátuljára? – húztam el a számat, mert emlékszem még milyen volt Gitta mögött utazni a biciklin. Borzasztó.

- Én tuti nem sétálok. Múltkor majdnem meghaltunk. Emlékezz csak vissza.  – és igaza volt. Bármennyire kényelmetlen volt az apró rácson utazni Gitta mögött, még soha életemben nem fáj annyira a lábam és nem voltam annyira fáradt, mint mikor az első hétvégénken gyalog kellett megtennünk az utat a buli után. Körülbelül másfél órával később, még mindig egy szál törölközőben állva tanakodtam, hogy mit vegyek föl. Elég sok ruhát hoztam magammal, úgyhogy volt választékom. Végül amellett a testhez simuló szürke, rózsamintás ruha mellett döntöttem, ami megvolt már vagy egy éve, de még egyetlen egyszer sem volt rajtam. A hajamat begöndörítettem, és a szokásos vérpirost rúzst tettem fel a teljes hatásért. A lányokat sem kellett ugyan félteni. Mindannyian nagyon jól néztünk ki, de ahogy végignéztem magunkon, arra gondoltam, hogy mindenkiben benne van az, hogy végülis egy idegen országban vagyunk, olyan emberekkel, akiket még soha életünkben nem láttunk és nem is fogunk soha többet. Ezért mertünk úgy kinézni, ahogy. A gondolatomat Gitta erősítette meg, amikor megkérdezte:

- Amúgy Lora, te mernél ebben a ruhában menni bulizni? Mert ne érts félre, eszméletlenül dögös, csak…

- Nem. Szerinted miért nem volt még soha rajtam? – válaszoltam én is lenézve csupasz lábaimra. A ruhát örököltem, az egyik nagynénimtől. Tényleg szép volt, csak hát a fenekemet éppen hogy takarta, a dekoltázsánál pedig egy leheletnyit nagyobb volt a kivágás mint azt megszoktam. Hogy hogy fogok benne táncolni anélkül, hogy közszemlére tenném az alsó fertájamat, az számomra még rejtély. Két kopogás hallatszott az ajtón, és a következő pillanatban belépett Zsolti meg egy ismeretlen magas, fekete hajú fiú. Vagyis nem teljesen ismeretlen. Láttam már többször is a gyárban, de beszélni még nem hallottam, ezért feltételeztem, hogy biztos olasz.

- Figyeljetek lányok, nincs kedvetek… - Zsolti félbehagyta a mondatot, végignézett rajtunk, a tekintete pedig rajtam állapodott meg. – Basszus. – A tekintete mindent elárult. Igen, bevallom a munkai megjelenésünkhöz képest ez most tényleg nagy váltás. – Nagyon jól néztek ki lányok. Tényleg mindenki, de… basszus Lora. Ez durva. Te teljesen máshogy nézel ki. – mondta, és újra és újra végig futtatta rajtam a tekintetét. Kezdtem zavarba jönni. Ráadásul nem is értettem, mert ami a sminket illeti, rúzs volt rajtam, szempillaspirál, meg némi pirosító. És ennyiben ki is merült.

- Tényleg. Nagyon jól néztek ki csajok. – szólalt meg az ismeretlen fekete hajú fiú. Magyarul. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, egyszerűen csak kibukott belőlem:

- Te magyar vagy?! – erre Zsoltiból kitört a nevetés.

- Ezt most komolyan kérdezted? Lora, már két hete itt vagytok.

- Hát… én eddig mindig csak munkába láttam, ott meg még egy szót nem hallottam tőle.

- Igen, ami azt illeti én is azt hittem, hogy olasz. – szólalt meg mellettem Gitta. Rita és Eliza pedig nevetve bólogattak, és azt hajtogatták, hogy ők még csak nem is látták.

- Tomi vagyok. – intett mindannyiunknak. Nos, Tomi barátunkon látszott, hogy már van benne egy adott mennyiségű alkohol. Zsolti még mindig nevetve megrázta a fejét, majd újra felénk fordult.

- Nah mindegy, szóval csak azt akartuk kérdezni, hogy nem e jöttök ki a teraszra, kicsit iszogatni. Kint van mindenki. De látom készültök valahova…

- Ahha, megyünk Villa Barbieribe. – bólintott Eliza.

- De előtte még kimehetünk kicsit iszogatni. Nem lányok? – fordult körbe Zita. – Alapozni.

- De persze. – bólintottam. – mindjárt megyünk.

- Most komolyan. Ez a Tomi eddig is itt volt? – Kérdezte Gitta, amint becsukódott az ajtó a fiúk után.

- Én se tudtam. – rázta a fejét Liza. Csak nevetni tudtam azon, hogy itt volt velünk egy folyosón két hétig egy magyar fiú, akiről egészen eddig azt hittük, hogy olasz. Később mikor kimentünk a teraszra hasonló reakciókat kaptunk,mint ahogy Zsoltiék reagáltak. Balázs például egyenesen megkérdőjelezte, hogy ugyanazok a személyek állnak e előtte, mint munkában. És persze már mindenkiben volt pia, és végülis a fiúk voltak többségben, úgyhogy nem csodálkoztam rajta annyira, hogy ők is kissé éhes tekintettel néznek ránk, ám Tomi egy igazi meglepetés volt. Ahhoz képest, hogy két hét alatt nem hallottam beszélni, ez alatt az este alatt, aztán nem fogta vissza magát.

- Lora, Lora… - csóválta a fejét, mintha valami rosszat tettem volna.

- Mi az?

- Az a helyzet… - hajolt hozzám közelebb, hogy a fülembe suttoghasson – hogy kicseszett gyönyörű  vagy.

- Öhmm… köszönöm. – préseltem ki magamból. Körbe néztem, hogy valaki a segítségemre tud e sietni. Ritával találkozott a pillantásom.

- Rita, kijössz velem a konyhába? Behozzuk azt az üveg rosét, ami még a múltkori buliból maradt?

- Ööö… ahha, persze. – mondta aztán felállt, és jött velem.

- Azta. Mi van a Tomival? Teljesen rád kattant.

- Nekem mondod? – vettem ki a félig teli boros üveget a hűtőből. Amint megfordultam és kiakartunk menni az ajtón, kénytelen voltam megtorpanni. Ugyanis Tomi elállta az utamat. A termetével a teljes ajtókeretet kitöltötte, két kezével nekitámaszkodott, és ragadozó tekintettel nézett rám.

- Tomi… elállnál az útból? 

- Persze. De előbb válaszolj egy kérdésre.

- Mire? – sóhajtottam türelmetlenül.

- Mond…miért csinálod ezt velem? – nyúlt ki mindkét kezével felém, és megfogta a derekamat, hogy közelebb húzzon magához.

- Ööö…mármint mit?

- Hát ezt. Hogy te… ebben a ruhában. Pfff. – csóválta a fejét. Nem igazán értettem a mondandóját, de megpróbáltam úgy mozdulni, hogy kikerüljek a konyhából Tomi mellett.

- Figyelj Tomi. Nézd,hoztunk bort, gyere menjünk vissza a teraszra jó?

- Jólvan. – egyezett bele, és követett. Rita meg közben próbálta visszatartani a nevetést. Ám hiába gondoltam, hogy ura vagyok a helyzetnek, nem voltam. Mind ez akkor tudatosult bennem, amikor Tomi egyre közelebb jött, én pedig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Két ujja közé csippentette, egyik tincsemet és egyre lejjebb hajtotta a fejét, ahogy közeledett felém. Elfordítottam az arcomat, amikor az ajka az enyémet érte volna, de többet nem tudtam tenni. Olyan magas volt, hogy az én apró termettel teljességgel kelepcébe kerültem tőle.

- Na, na Tomi állj le. – Jött oda Zsolti, és próbálta észhez téríteni. De süket fülekre talált. Megjelent Nóri is, amint észrevette, hogy Tomi a szó szoros értelmében letámadott, és nem tudok menekülni. Nóri volt az a lány, akivel még nagyon keveset beszéltem, de teljesen szimpatikus volt. Főleg most, hogy azonnal a segítségemre sietett.

- Tamás! – kiabált rá. – Most akkor szépen jusson eszedbe a Zsófi és hagyd békén szegény Lorát. Hallod amit mondok? – Tomi ismét nem válaszolt. – Tomi! A Zsófi lebegjen a szemed előtt rendben?

- Ki az a Zsófi? – kukucskáltam ki Tomi egyik, falnak kitámasztott karja alatt.

- A barátnője. Az előző turnussal ment haza. – magyarázta Nóri.

- Na. – meredtem Tomi szemeire. – akkor engedj szépen el Tomi.

- Jó elengedlek. Ha jössz velem táncolni. – biccentett a fejével a mögöttünk lévő üres szobára, amit a mai este mindenki táncparkettnek használt.

- Nem, Tomi. Van egy barátnőd, rémlik?

- Ahha. – válaszolta, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy fogalma sincs mit mondtam neki.

- Na elég volt ebből nagyfiú. – mondta Zsolti, azzal erővel lehúzta rólam Tomit.

- Köszi. – pislogtam Zsoltira, majd a lányokra néztem. – Megyünk? Lefogjuk késni a bulit.

- Ahha, persze. Menjünk. – állt fel Gitta, majd mielőtt Tomi újra utánam eredt volna, gyorsan elhúztuk a csíkot.

- Nem semmi ez a Tomi. – mondta Eliza, miközben fölültünk a biciklikre.

- Ráadásul van barátnője.

- Igen, nekem is mondták. Mindenki a műsorotokat nézte. – Nézett rám Gitta.

- Igen? Na az király.

- Hát figyelj… csak neki lesz másnap szar. Neki lesz bűntudata. Te tényleg nem tehetsz semmiről. – pillantott rám Rita, én pedig bólintottam. Végülis igaza van. Azt se tudtam hogy van barátnője. Ráadásul szó szerint nem lehetett rólam levakarni. Mikor odaértünk a buli helyszínére, a következő feladat volt, hogy kitaláljuk hova tegyük a bicikliket.

- Tegyük oda fel a bozótba. Ott tuti nem találja meg senki. Meg nem is keresi. – mutatott fel a bokrok közé egy, az út mellett végighúzódó emelkedőre Gitta. Az ötlet jó volt. Csak hogy az az alkohol amit még a szálláson bevittünk a szervezetünkbe megtette a hatását, és sokkal nehezebb feladatnak bizonyult feljutni a biciklikkel az emelkedőre, mint azt gondoltuk. Eliza, amint megpróbálta, az lett a vége, hogy visszagurult az aszfaltra, aztán a biciklivel együtt oldalra dőlt.

- Áu! Basszus ez rohadtul fájt.

- Oké, keressünk egy másik helyet. – mondta Rita, miközben felsegítette Elizát. Végül a parkoló mögötti részt választottuk ki a kerítés mellett, ami a sötétben egyáltalán nem látszott. Az egyik biciklit hozzákötöttük a kerítéshez, a másik kettőt pedig egymáshoz.

- Na. Így ha valaki elakarja lopni, csak hármasával tudja megtenni. – tette csípőre a kezét Gitta.

- Nem hiszem, hogy bárki ellopná. – ráztam a fejem. – nem is lehet észrevenni őket.

- Szerintem sem. – Nah. Andiamo! – adta ki a „parancsot” Rita, majd megindultunk a bejárat felé. Ezúttal volt nálam személyi, de a biztonsági őrök, így is emlékeztek ránk, amikor elnevették magukat, az egyik felém mutatott.

- Hungária. Ugye? – válaszul csak bólogattam, kényszeredetten elmosolyodva, majd sietősen elléptem mellette, be, a buli felé. Ám amint bementem és körülnéztem, éreztem, hogy ez nem olyan lesz mint ahogy elterveztük.

- Lányok… -kezdtem

- itt öregek vannak. – fejezte be Gitta a gondolatmenetemet. Jó azért az túlzás, hogy öregek, de az átlagkorosztály tényleg harminc, harmincöt év volt.

- Basszus. Tényleg. – húzta el a száját Eliza. Ám ennek ellenére ugyanúgy megpróbáltuk jól érezni magunkat, és táncoltunk. És tényleg, mindent elkövettem, hogy jól érezzem magam, de nem ment. A zene rossz volt, alig voltak velünk egykorúak, és elment már az egésztől a kedvem. Gittával kimentünk a táncparkettról, és leültünk ez asztalhoz.

- Én mindjárt elalszom.

- Én is. – értettem vele egyet.

- Hallod, én nem bírom ki hajnali négyig.

- Én sem. Menjünk haza. – így tehát Ritáék keresésére indultunk, hogy megmondjuk nekik: mi nem bírjuk tovább, hazamegyünk. Rita szerencsére egy állásponton volt velünk, Eliza azonban maradni akart. Ennek pedig az is volt az oka, hogy megint találkozott azzal a sráccal, akivel a múltkori buliban. Akivel alig tudott kommunikálni, ugyanis nem beszélnek egy nyelvet.

- De nyugodtan itt maradhatsz. Csak mi tényleg nem bírjuk már. Mindjárt elalszom. – mondtam neki.

- Hát egyedül én sem maradok itt. Akkor menjünk.

- Akkor végülis miben maradtatok? – kérdezte kifele menet Rita.

- Hát még beszélünk facebookon. De… konkrétan közölte, hogy megakar dugni.

- Ez most komoly? – nézett rá hirtelen Gitta. – Csak így?

- Ahha. De ami azt illeti… annyira pasi hiányom van, hogy még lehet, hogy bele is mennék. – húzta el a száját. Erre nem mondtam semmit. Ő tudja. De azért ez nekem kicsit sok.

- Amúgy látjátok… itt látszik a különbség. Lorát elhívják randizni. Téged meg megakar dugni.

- Igen, de szerintem ez azért van mert a Valerio félig moldáv. – emelte fel a mutató ujját.

- Nem, szerintem azért van mert az a srác egy seggfej. – nézett rá Rita.

- Igen, igazad lehet. – válszolta szomorkásan, miközben kikötöttük a bicikliket. Ám amint a lányok ráültek, szinte egyszerre fagytak le.

- Bakker. ennek kilyukasztották a kerekét. – Mondta hirtelen elsápadva Rita.

- Nekem is. Még a lámpáját is lelopták róla. – nézett le a biciklire Eliza.

- Najó. Én konkrétan nem tudok menni rajta. –esett el majdnem Gitta a biciklivel. Ezután egy igen hosszú káromkodást halhattunk Rita részéről.

- Most mi legyen?

- Fogalmam sincs. Figyi. Ti hazatustok tekerni rajta? Csak mert mi tuti nem, de ha ti igen… - néztem rájuk.

- Szerintem még annyit talán ki bír.

- Igen, hazáig szerintem ez is kibírja. – bólintott Eliza. Így alakult tehát, hogy Gittával, hajnalban, egy kilyukasztott kerekű biciklivel hazáig gyalogoltunk a vak sötétben, álmosan és nagyon idegesen. Aztán már csak nevetni tudtam, hogy ez is csak velünk történhet meg. Az ágyba aztán úgy zuhantam bele, mint egy zsák krumpli.

***

Másnap reggel kimentünk a piacra. Vettünk hihetetlenül cuki hátizsákokat, amiket majd munkában tudunk hordani. És vettünk új ruhákat az esti bulira. Merthogy ma van Ferragostoooo. Tüzijáték, meg minden. Valerioval facebookon szinte minden nap beszéltünk, megbeszéltük, hogy vasárnap értem jön este nyolcra. Ami azért jó, mert vasárnap Velencébe akarunk menni a lányokkal, szóval nyolcra pont visszaérek. Én egy fehér mini ruhát vettem, ami a dekoltázsánál zipzáras. Gitta ugyanilyet vett, csak sötétkékben. A szálláson mindenki kiröhögött minket amint megtudták, hogy ismét sikerült alakítanunk, mert hogy kilyukasztották a lányok bicikli kerekét. Utána pedig az esti buliról beszéltek. Christiano bulijáról. Minket is meghívott, de egyrészt én annyira nem szimpatizálok vele, amióta beszólt, hogy ne táncoljak, másrészt min egyetértettünk abban, hogy inkább megyünk Ferragostóra, mint egy néger… úgy értem kosaras buliba. A terv akkor változott  csak meg, amikor zuhogni kezdett az eső. A Ferragostónkat teljes mértékben elmosta az idő. Csak hogy már fölvoltunk öltözve, megvolt csinálva a hajunk és már beleéltük magunkat a buliba.

- Mi legyen lányok? – fordult körbe Eliza, miután kikémlelt az ablakon.

- Én már itt nem maradok. – rázta a fejét Gitta.

- Én sem. Menjünk el a Christiano bulijába. – mondtam határozottan. Bár Rita és Eliza annyira nem volt biztos a dologban. azért csak meggyőztük őket. Az a helyzet, hogy annak, hogy nem akartak eljönni a buliba, csupán egy oka volt. Hogy kosaras buli. Rengeteg néger… úgy értem kosaras lesz ott – ezt még meg kell szoknom hogy nem szabad kimondani a néger szór nyilvánosan – lesz a buliban. Tény, hogy sokkal nyitottabbak. Tény, hogy sokkal rámenősebbek. De ez nem azt jelenti, hogy félnünk kellene tőlük. Ugyanis Rita és Eliza mér egészen odáig fűzték a saját paranoiájukat, hogy majd biztos megfognak minket erőszakolni.  

-Dehogyis! Ne hülyéskedjetek már. Amúgy meg ott lesznek Zsoltiék. Ők majd vigyáznak ránk. – nyugtattam. Egy gyors telefonbeszélgetés az egyik lánnyal, Fruzsival, aki ott volt a buliban és elmondta, hogy melyik busszal kell mennünk, aztán már indultunk is. Hideg volt. Esett az eső. A lányok már teljesen kivoltak. Amihez nem segített hozzá, hogy betalált minket egy részeg fazon, aki egyszerűen nem hagyott minket békén. Két kosaras fiú pedig tőlünk egy karnyújtásnyira állt és végignézte, ahogy próbáljuk lerázni a részeg embert. Sikertelnül. Akkor telt be a pohár, amikor tőlünk pár centire kijött belőle az imént lenyelt sörmennyiség. Felálltam és magammal húztam a lányokat, hogy a mekiben várakozzunk addig, amíg jön a busz. Ettünk egy sajtburger menüt, aztán kimentünk, hogy  visszamenjünk a buszmegállóba, amikor megállított minket egy fiú. Már meg sem lepődtem azon hogy milyen helyes. Végtére is… Olaszországban vagyunk. Mondott is nekünk valamit olaszul, mire reflexből angolra váltottam:

- Nem beszélünk olaszul.

- Oh értem. Én meg angolul nem beszélek. – mondta mindezt angolul… - Sajnálom, ez esetben ne haragudjatok, az én hibám. További szép estét. – folytatta, majd köszönt el szintén angolul, aztán lelépett. Összenéztünk a lányokkal, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Egyszerűen értelmetlen volt ez a szituáció, nem tudtuk hova tenni. De elraktároztam a történetet úgy, hogy Padovában csupa értelmetlen dolog történik. Negyed óra busz út, további negyed óra sötét buszmegállóban ácsorgás múlva jöttek értünk Christianoék két kocsival, hogy elvigyenek a buliba. Ami kiderült, hogy inkább csak egy összejevetel volt, ugyanis mi kis magyar csapatunkon kívül ami jelen esetben tíz főt jelentett, csak öt, hat kosaras volt ott. Ám én nem úszhattam meg a napi kínos helyzetet, ugyanis amint Balázsék észrevettek, szóltak, hogy üljek le hozzájuk egy kicsit beszélni. Mivel hárman ültek ott, a Balázs, a barátnője és Tomi, sejtettem, hogy mire megy ki a játék. Viszont nem volt értelmes magyarázatom hogy miért ne menjek oda hozzájuk, ezért leültem velük szemben egy székre.

- Lora nyugtasd meg légyszi a Tomit, hogy nem volt gáz a tegnap. – kérte Balázs, én pedig kénytelen voltam Tomi szemébe nézni.

- Nem volt gáz. Tényleg. – mosolyogtam rá.

- Azért csak szeretnék bocsánatot kérni.

- Semmigond, tényleg.

- Szegény gyerek teljesen kikészült, hiába mondtuk neki, hogy biztos nem haragszol.

- Én nem haragszom. Esküszöm még vicces is volt. – próbáltam megnyugtatni. – semmigond. – Erre csak mosolyogva bólintott.

- Hozzak neked valamit inni?

- Én… nem köszi.

- Na ne csináld már. – szólt Balázs is.

- Nézd, ez nem tudom mi, amit én iszok, de nagyon finom. – mutatott Gabi, Balász barátnője a saját poharára.

- Jólvan, akkor… az jó lesz.

- Hozok neked egyet. – állt fel Tomi, majd alig egy perc múlva visszajött, és a kezembe nyomott egy poharat. Szükségem is volt rá, ugyanis annyira kellemetlenül éreztem magamat, hogy muszáj volt feloldódnom. Ami sikerült is. Pont akkor, amikor kimentünk a házból, valami térre, hangszórókkal együtt, és a tér közepén táncoltunk. Nah most ezek a kosarasok vagy nem láttak még lányt táncolni, vagy kénytelen vagyok elhinni, amit mondanak a srácok, hogy az olasz nők tényleg hihetetlenül zárkózottak.

- Az összes magyar lány így táncol? – kérdezte az egyikük Zsoltitól, miközben minket néztek.

- Hát… többnyire igen. De azért… ez nekem is újdonság. – úgy tettem mintha nem hallottam volna amit mondanak. Jó, otthon így tényleg nem táncolnék, de ha hazamegyünk soha többet nem fogom őket látni. Amúgy meg…jelen pillanatban túl sok alkohol van bennem, hogy érdekeljen, hogy mit gondolnak. A helyzet csak akkor kezdett eldurvulni, amikor az egyik kosaras odajött hozzám, hogy Gratuláljon. Szó szerint kezet fogott velem és Gratulált, hogy én aztán nem vagyok szégyenlős. Gittára ráakaszkodott egy Buba nevezetű tag, és úgy általánosságban mind a négyünket folyamatosan betámadta valaki. Én nem győztem menekülni egy nagydarab kosarastól, és akármennyire is ellenemre volt, kénytelen voltam Tomit segítségül hívnom, aki persze ezer örömmel segített rajtam, annak köszönhetően, hogy ismét nem volt józanságában. Ahányszor csak tudtam próbáltam hárítani a csóktámadásait. Persze az nem segített a helyzetemen, hogy Balázs ezt nagyon mulatságosnak tartotta és buzdította a Tomit. Megkönnyebbültem amikor hazaindultunk. Csak hogy Tomi hajthatatlan volt, mindenképpen velünk egy kocsiban akart hazajönni. Elizának nem jutott hely. És bár halálra volt rémülve és mi is féltünk, hogy mi lesz ennek a vége, megbeszéltük Zsoltival, hogy ő itt marad Elizára vigyázni, amíg a kijelölt sofőrünk haza nem visz minket, aztán vissza nem jön érte. Ám a szálláson nem oldóttak meg a gondok Tomival kapcsolatban. Egész úton a kocsiban azt hallgattam, ahogy Ritának mondogatja, hogy ő szereti a barátnőjét, csak hát itt vagyok én és egyszerűen nem tudja rólam levenni a szemét, bla bal bla.

- De most komolyan Tomi. Nem érdekel, hogy otthon vár a barátnőd? – kérdeztem tőle a szállásunkon lévő teraszon, amikor ismét kelepcébe zárt a hatalmas termetével előttem.

- Hmm…  - válaszolta, és újfent az egyik hajtincsemmel kezdett el játszani.

- Nem hiszem el, hogy nincs bűntudatod. – ráztam a fejem.

- De van. Csak most nincs. – ahha, köszi az értelmes választ. Bár egy full részeg embertől lehet nem is várhatnám el, hogy A: értelmesen beszéljen és B: bűntudattal rendelkezzen.

- Olyan szép kék szemed van. – nézett le rám.

- Tomi, ezt most azonnal fejezd… - és akkor megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Aztán eltoltam magamtól.

- Tomi megőrültél?

- A legkevésbé sem őrültem meg. – rázta a fejét. Hangosan felsóhajtottam. Ha nem izgulnék Elizáért, akkor szólnék a lányoknak hogy mennyünk be aludni. És bár a két srác, akik még ott voltak velünk az erkélyen, Patrik és Laci, néha próbáltak segíteni és elvonni Tomi figyelmét rólam, de nem jártak sikerrel. Aztán pár óra elteltével nem bírtam tovább. És Lillát is felébresztettük, aki visszaparancsolta Tomit a szobájába aludni, úgyhogy én és Gitta is bementünk a saját szobánkba. Rita és Eliza még kint maradtak, de mi mér nem bírtuk tovább. Bedőltünk az ágyba.

***

Arra ébredtem, hogy Eliza bejött a szobába.

- Liza! Basszus te most értél csak haza? – kérdeztem álmosan. Gitta és Rita is ébredeztek és csodálkozva bámultak Elizára.

- Halljátok lányok…. nekem szerintem beadtak valamit a bulin.

- Hogy mi van?! – ültem fel hirtelen az ágyban.

- Soha nem hánytam még piától, meg úgy általánosságban soha nem szoktam hányni. De most megállás nélkül. Komolyan mondom egész éjjel a vécé mellett görnyedtem. Úgyhogy bocsi lányok, de én tutira nem tudok ma Velencébe menni. – mondta fal fehér arccal.

- Basszus.

- De ez még nem is minden. – mondta és kicsit mintha remegett volna. Körülnézett, megbizonyosodva arról, hogy bevan zárva az ajtó. – engem majdnem megerőszakoltak.

Síri. csend. Még levegőt sem vettem. Csak pislogtam rá, épp ahogyan Gitta és Rita tette. Aztán Gitta volt képes először megszólalni.

- Tessék?!

- Igen. Fogalmam sincs melyikük, de az egyik kosaras. Csak azt tudom, hogy ott térdeltem a vécé előtt, még mozogni se tudtam, amikor valaki mögém lépett, és elkezdte felhúzni a ruhámat. Nem tudtam semmit csinálni, hiába akartam, mondani hogy hagyja abba, egyszerűen képtelen voltam rá. – csak hallgattuk, zakatoló szívvel, ahogyan tovább mesél. – és közben azt hajtogatta, hogy: Nyugodj meg, minden rendben lesz, nyugi. És éreztem hogy… hogy próbálja..  – a hangja elcsuklott, de aztán fojtatta. – de akkor valaki bejött és akkor abbahagyta. Többre tényleg nem emlékszem. Ez is olyan zavaros, de majdnem…. majdnem sikerült neki. – Nem akartuk elhinni. Találgattunk, hogy vajon melyikük lehetett az. Vajon ki képes ilyesmire? És bár majdnem elsírtam magam, ahogy Elizára néztem, a telefonom rezgett, hogy üzenetem jött egy bizonyos félig olasz félig moldáv szőke hajú fiútól, jelezve, hogy rám ma még vár egy kaland. 

Oszlassuk el a ködöt.. :)

Sziasztok! Kaptam pár emailt/ üzenetet, hogy ez a történetem miért más, mint az eddigiek, miért haladnak gyorsabban az események, stb. Nos, én azt hittem, hogy a fejléccel ezt egyértelművé teszem, de úgy látszik mégsem így lett, szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba! :) Igen, valóban az események gyorsabban történnek, a szereplők is mások, az eddigi történeteim sokkal izgalmasabbak, érdekesebbnek tűnhetnek. Annak ellenére, hogy ezzel a bloggal van az eddigi lesz nehezebb dolgom. Eddig a szereplőket úgy formálhattam ahogy én azt jónak láttam, a történetet úgy csavarhattam, ahogyan nekem tetszett. A Ciao Bionda minden egyes szava azonban igaz történet. Nem tudok alakítani sem a szereplőkön, sem az eseményeken, sem az idő intervallumon, ugyanis minden egyes leírt mondat megtörtént, minden úgy volt, ahogyan azt én leírtam. Valerio, és Lora, a lányok, sőt minden egyes szereplő a való életben is létezik. A fejlécen lévő mozaik hatású borító jobb felső részén a képet a kútról, én magam fényképeztem :) Szóval, lehet hogy tényleg nem tűnik annyira izgalmasnak, de talán több érdekeltséggel olvassátok, ha belegondoltok, hogy mindez megtörtént. Ennél a történetnél én tényleg nem számítottam sok olvasóra, nekem egy ember is elég lenne, ha olvasná, de természetesen minden egyes olvasónak jobban örülök. Saját magamnak volt nagyon fontos, hogy lepötyögjem ezt a történetet, amit egészen biztosan soha életemben nem fogok elfelejteni. Amint vége jün egy új / "normális" blogom, mint azt többen kértétek! :)

6. Fejezet

Ciao Bionda! 

6. Fejezet 

A lábam a zene ritmusára mozgott. Nagyon bulizhatnékom volt, pedig még csak alig a hét közepénél jártunk. Tátogva, hangtalanul énekeltem a szöveget, miközben az ágyamon feküdtem. Csak akkor hagytam abba, és vettem le a fejemről a fejhallgatót, amikor Gitta előttem állt láthatóan hozzám beszélt, amiből persze én egy szót sem értettem. 

- Bocsi, nem hallottam. Mit mondtál? 

- Hogy most hétvégén lesz Ferragosto, 

- Mi lesz most hétvégén? - vontam össze a szemem értetlenül. 

- Ferragosto. Tudod az olaszoknál az a nemzeti ünnep. Olyan, mint nálunk az augusztus huszadika. 

- Ahha. 

- Jah tényleg. - lépett ki a másik szobából Eliza. - akartam mondani, hogy menjünk valahova.

- Mármint bulizni? Vagy hova? 

- Hát, ahha. Bár én nagyon megszeretném nézni a tüzijátékot. 

- Lesz tüzijáték? - csatlakozott a beszélgetéshez Rita. 

- Ahha. Lent a Praton. 

- Uhh, arra mindenképp menjünk el! - Ültem fel hirtelen az ágyon. 

- Okés, akkor mi lenne… mivel Ferragosto ugyebár szombato lesz… - vágott elgondolkodó arcot Liza. - mi lenne, ha pénteken elmennénk valahova bulizni, valami diszkóba, szombaton meg mennénk Ferragostózni a pratora. 

- Én benne vagyok. - bólintott Gitta. 

- Én is. De hova menjünk bulizni? 

- Hát nem tudom. Villa Barbieri nem jó? - Kérdezte annak a helynek a nevét mondva, ahol múlthéten voltunk. 

- Hát…végülis multkor jó buli volt. Akkor gondolom most is jó lesz. - vont vállat Rita, mi pedig Gittával beleegyezően bólintottunk. 

- És figyeljcsak Lora. Elhívhatnád a Valeriót Ferragostóra. Ha ő nem hív el a héten téged. 

- Én?! Én tuti biztos, hogy nem fogom elhívni. - ráztam hevesen a fejemet. - A-a. Ki van zárva. Nem. 

- Most miért? Ez szerintem is tök jó ötlet. - mosolygott Eliza. 

- Mert én nem fogok randira hívni egy srácot sem. Az a fiúk dolga. 

- De ez nem is olyan randi…csak… amolyan találka. Érted. Buli.

- Ahha, másnéven randi? - emeltem fel egyik szmöldökömet. 

- Hát nem muszáj úgy kérdezned. Mondhatnád neki mondjuk hogy… mi megyünk és hogy…

- Hogy hol van jó buli hely!  Vágott közbe Gitta. - És hogy ajánljon valami jó helyet. 

- Ahha, tényleg ez jó. - Nézett elismerően Rita, Gittára. 

- És akkor majd mondja, hogy ők is odamennek, inenn pedig magától értetődő, hogy akkor már mennyetek együtt. 

- Vagyis fel se fog tűnni neki, hogy randira hívtad, miközben igem de ő azt hiszi, hogy ő volt. - fejezte be Eliza a terv felvázolását. 

- Uhh! És mond neki, hogy nyugodtan hozza a haverjait. - legyintett Gitta. 

- Hát nemtudom lányok… - ráztam a fejem. 

- Mit nem tudsz? Ez egyszerűen a tökéletes terv. 

- Jó, még meggondolom. - hagytam rájuk. Ám már rá is írtam két barátnőmre, Barbira és Fatira, hogy felvázoljam nekik a helyzetet. Sajnos mind a ketten egyetértettek a lányokkal. Hogy ez egy tökéletes terv. Én nem tagadom ennek a tervnek a tökéletességét. Én csak félek a visszautasítástól. Mert mi van, ha odamenyek hozzá, megkérdezem és egyszerűen kinevet? Akkor elsüllyednék szégyenembe. Még soha nem kezdeményeztem fiúnál és nem is szeretnék. Csak hát azok a gyönyörű zöld szemek…. és az az imádnivaló félmosoly. 

```

Másnap, a munkában egésznap azon kattogtam, hogy vajon tényleg nekem kellene e megtennem az első lépést. Végülis mi rossz sülhet ki belőle? Nem igaz? 

- Szokatlanul csöndes vagy ma. - Lépett mellém Ádám, szorterezés közben. 

- Én csak… gondolkodtam. 

- Ajjaj. 

- Kösz. - vágtam egy grimaszt. 

- Csak ugratlak. Nah min gondolkodtál olyan nagyon? 

- Hát… csak azon, hogy hova menjün a lányokkal most hétvégén. Tudod. A Ferragosto miatt. - hazudtam. 

- Ferragosto? Jaaa. az olaszoknál az itt valami ünnep ugye? 

- Ahha. Állítólag mindenféle program lesz szerte a városban és… - a mondatot már nem fejeztem be, ugyanis hirtelen Valerio sétált el mellettünk. Menet közben hátrafordult, mondott nekem valamit olaszul, vagy angolul, de sajnos nem értettem a gépek zúgásától, majd rámkacsintott és tovább ment. 

- Azta ez meg ki volt? - Hajolt közelebb kíváncsian Ádám. 

- Valerio. - válaszoltam. - Mit mondott? Nem hallottad? 

- Nem. 

- Ajj. Most tuti azért nem jött ide, mert te itt beszélgettél velem. 

- Na rendben. Köszönöm szépen, akkor el is megyek. - vágott sértődött arcot. 

- Naa tudod, hogy értem. 

- Igen, pontosan tudom, hogy hogy érted. De nem baj, elviselem. - Tette drámaian a szívére a kezét és felpislogott a mennyezetre, mintha a kibuggyani készülő könycseppeket akarná visszatartani. Nevettem a színpadiasságán, és egy újabb adag könyvet fogtam magamhoz, hogy tovább pakoljam a könyveket a carellókba. Birom Ádit, de most tényleg azt kvántam, bárcsak nem szólt volna hozzám, amikor Valerio elment mellettünk. Akkor tuti ideött volna. Gondolom. Hamar megnyugtattam saját magamat egy kis énekléssel egybekötött tánccal. Ezúttal a Grízből, a finálé dalt énekeltem. Természetesen azt, amikor Salli bőrgatyában, vörös rúzzsal, a magassarkújával egy cigaretta csikket elnyomva énejli, hogy: I need a man! És természetesen Valerio ismét ezt az időpontot választotta ki arra, hogy megjelenjen mellettem és ezzel alaposan rám ijesszen. Azt meg kell hagyni, hogy ez a srác időzíteni, azt aztán tud. Azért kíváncsi lennék, hogy mennyire kedvel, ha még a Grízre és a Mamma miára való táncolásom sem tántorítja el. Érdekes…

- Szia szöszi. Mi a helyzet? - Vajon ezt a "tudom, hogy rámnézel és pocsolyává olvadsz, és ez nekem nagyon is tetszik, szivi" tekintetet a tükör előtt gyakorolja, vagy az anyatermészet áldotta meg vele? 

- Minden oké. - mosolyogta rá. 

- Szóval, figyel csak arra goondoltam, nem lenne e kedved, meginni velem valamit valamikor? - levegőért kaptam. Ne tűnj túl lelkesnek! Ne tűnj túl lelkesnek! Csak nyugiii. 

- De, persze, szívesen. - bólintottam. 

- Szuper. Megadod a számodat? És akkor majd megbeszéljük. 

- Ööö..igen.. - mondtam és nemtörüdve azzal, hogy a carellok egymás után jöttek, ezzel nemsokára azt eredményezve, hogy újabb blokátot csinálok, a mellettem álló állvány felé fordultam, ahonnan levettem egy tollat és az egyik kockás füzetböl kitéptem egy kisebb darabot, amire ráírtam a telefonszámomat, majd egy mosoly kíséretében Valerio kezébe nyomtam. 

- Köszi. Akkor majd hívlak. 

. Oké. - bólintottam megbabonázva és le sem tudtam venni róla a szememet. Közelebb hajolt. 

- Vigyázz a köbyvekkel, mert mindjárt blokátód lesz. - mélyült el a féloldalas vigyor az arcán, azzal megfordult és elment. Féltized másodperc múlva, pedig hangos pittyegés és megszólalt a gépiesített női hang: 

- Blokato! - egyszerre vörösödtem el a dühtől, és a zavartól. A döhtől azért, mert legszívesebben nekidobtam volna a gépnek a kezemben lévő négyszázhatvan oldalból álló matekkönyvet, a zavartól pedig azért, mert ha belegondolok, hogy Valerio pontosan tudta, hogy rajta kívül nem tudok másra koncentrálni, és hogy másodperceken belül ennek köszönhetően blokátóm lesz, akkor valószínüleg olyan vörös lesz a fejem, hogy indulhatnék cseresznye dublőr versenyen. De nem érdekelt. Randira hívott! Engem. Fogalmam sincs miért, ugyanis ilyen rossz állapotban soha nem szoktam lenni, mint itt munkában, de hát mindegy is. A lényeg, hogy elhívott engem randira. Percenként néztem az órát, hogy legyen már ebédszünetem, hogy elmondhassam Gittának a hírt. 

- Na mi a helyzet Dancing Queen? - Jelent meg mellett hirtelen Zsolti. 

- Minden csodálatos. - Válaszoltam hatalmas vigyorral. 

- Na mi történt ? 

- A Valerio randira hívott! - mondtam a normálisnál hárommal vékonyabb hangon. 

- Az meg ki? 

- Hát a kávés fiú. 

- És az ki? 

- Hát ilyen magas, szőke, izmos…

- Ahha. Nem tudom. Majd mutasd meg. 

- Oké. - bólintottam.  Lalalala hitelen igazán jó kedvem lett. Nem is érdekelt, hogy az óra milyen lassan váltogatta a számait. Boldogan dobáltam be a könyveket a kis carrellókba. Ám amikor eljött az ebédszünetem, mint a villám fordultam ki a standom mögül és indultam meg Gitta keresésére. Nem kellett sokat mennem, ugyanis Gitta a folyosó végén lévő standon szortírozott. 

- Gitta! - léptem mellé hatalmas vigyorral az arcomon. - Képzeld…

- A Valerio elhívott randira. - vágott a szavamba. 

- Hát te meg honnan tudod? - csodálkoztam. 

- Liza mondta. - vont vállat. 

- És a Liza honnan tudja? 

- Hát nem te mondtad neki? 

- Én? Én nem. - ráztam a fejem. 

- És nem mondtad senkinek? 

- Nem. Vagyis… csak Zsoltinak. 

- Na. Akkor gondolom Zsoltitól. 

- Mekkora egy pletykás! én akartam volna elmondani. 

- Hát mostmár mindegy. Nah, de a lényeg, hogy elhívott. Ez milyen izgi. Van egy igazi olasz L'amourod. 

- Úgy érted amore. - javítottam ki. 

- Tökmindegy. - Legyintett. 

- Velem van ma ebédszüneted? 

- Nem, ma nem. Itt szorterezek vagy három órát. 

- Na jó, akkor viszont én megyek csekkolni, mert éhen halok. - Azzal megfordultam, és elmentem a csekkolóhoz. Ám Valerio nem volt spedizionén. Lezöttyentem a szokásos helyemre az asztalunknál és nekiláttam a toast szendvicsemnek. 

- Gitta? Ma nem velünk eszik? - kérdezte Ági. 

- A-a. Már volt ebédszüneten. 

- Jah értem. 

- Képzeld. A kávés fiú elhívott randira. 

- Nem mondod! 

- De-de. - bólogattam. 

- Hát ez szuper. És mikor mentek, hova? 

- Nemtudom. Elkérte a számomat, gondolom majd ha felhív megbeszéljük. 

- Amúgy tényleg. Tud angolul? tök jól udtok beszélgetni? 

- Ahha. Mázli mi? - vigyorodtam el. Most az egyszer tényleg mázlim volt. Egy kezemen megtudod számolni azoknak az olaszoknak a számát, akikkel eddig találkoztam és tudnak angolul. Vagyis tudnak az olaszon kívül bármilyen nyelven. Mikor lejárt az ebédszünetem és mentem vissza, hogy csekkoljak, megint ne láttam Valeriot. Kicsit csalódott voltam, szívesen rámosolyogtam volna amolyan "emlékszel még hogy randira hívtál?" stílusban. De hát mindegy. Majd hív. Még akkor is ezt mondogattam, amikor hazafelé mentünk a buszon. Még akkor is, amikor a zuhany alatt álltam. És még lefekvés előtt is. Talán úgy értette hogy majd a héten valamikor hív? De mikor? Aznap? Vagy előtte egy nappal? Megfordultam az ágyamban és a párnát a fejemre nyomtam. Aludj! Holnap reggel úgyis látom. Ha megint odajön hozzám szorterezni, akkor majd megkérdezem tőle, hogy mikor akar találkozni. A legjobb a hétvége lenne. Bár a lányokkal be volt tervezve a buli, meg a Ferragosto. Illetve… igazából mindegy. A buliról és a tüzijátékról sokkal szívesebben lemondok mint a randinkról. 

```

Ugyan másnp úgy mentem be csekkolni, hogy vajon fog e mondani e valamit Valerio, amikor elmegyünk Gittával spedizione mellett. De nem mondott semmit. Csak mosolygott. Ami azért jót jelent. Gondolom. Persze  magyar csapatból már mindenki tudta, hogy randi lesz a kávés fiúval, ezért már reggel nem kíméltek. Egyik szexuális tatalmú poént kaptam a másik után, hiszen biztosra vették, hogy nekem bizony a kalóriaelégetés egy egészen különleges módját fogom tudni alkalmazni a hétvégén. És bár hihetetlenül zavarban voltam (ami természetesen nem látszott rajtam, hál'isten) nem világosítottam fel őket, hogy kizárt dolog, hogy már rögtön az első randin lefogok vele feküdni. Nyílvánvaló okokból kifolyólag. Úgyhogy inkább csak tűrtem és tűrtem, és úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog. Pedig zavart. Nagyon is. Épp ezért megkönnyebbülés volt, hogy elmehettem dolgozni. Najó, ez azért ez teljesen nem igaz, Viszont már duplán vártam, hogy mehessek délben szorterre. Egyrészt azért, amiért eddig is. Mert táncolhatok meg énekelhetek. Másrészt azért, mert már a Valerio is tudja, hogy hol talál ilyen tájban és reménykedtem benne, hogy ezúttal is így lesz. Így is lett. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy megint sikerült éneklés közben meglepnie. Szerintem már hozzászokott, hogy mindig táncolva talál engem. 

- Szia Lora! - állt meg mellettem. Oh oh. Hol marad a Szia szöszi? 

- Szia! - mosolyogtam rá. 

- Rossz számot adtál meg. Le akarsz rázni, szöszi? - Rossz számot? A világért nem adtam volna neki rossz számot. 

- Jó számot adtam. Biztos vagyok benne. - meredtem rá. 

- Ez tuti? Csakmert próbáltalak hívni párszor, nem azt mondja, hogy előfizető nem kapcsolható. Nézd. - azzal felém mutatta a telefonját, hogy nézzem meg a kijelzőn lévő számot. A szám jó volt. 

- Nem értem. Ez az én számom. - mondtam neki értetlenül. 

- Akkor inkább, maradjunk a facebooknál. Ott mégiscsak egyszerűbb. - mosolyodott el, én pedig megnyugodtam. Akkor nem rágott be. Gyorsan letéptem egy újabb darab papírt a füzetből és ráírtam a teljes nevemet. 

- Köszi. - mondta. - Akkor melyik napban maradjunk? Nekem a… hogy is mondják angolul? Domani, domani. Egy pillanat. Szükdégem van a google fordítóra. - Nevetett fel, és egy mozdulattal elővette a zsebáből  telefonját. A mellettem lévő futúszalagon pedig csak úgy jöttek a carelók, én pedig már alig bírtam és bármennyire is akartam volna vele beszélgetni, nem szerettem volna, hogy megint miattam álljon le megint az egész rendszer, ezért mondtam neki, hogy majd facebookon megbeszéljük, mert még úgysem tudom, hogy hogy melyik nap lenne jó nekem. 

- Rendben. Később találkozunk szöszi. - Villantott rám egy utolsó féloldalas mosolyt, befordult a folyosón. Hangosan fölsóhajtottam. A jó kedvem egészen addig tartott, amíg egy adag könyvért mentem a rakodó fiúkhoz, és egy afrikai srác, Christiano, - akit egyébként nagyon jó fej, nyitott pasinak ismertem meg - rám nem kiabált, hogy hagyjam már abba a táncolást. Nem értettem miért van kiakadva, hiszen nem is táncoltam, csupán a térdémet mozgattam ritmusra. Ő pedig totál seggfej módjára beszélt velem, amitől kicsit alábhagyott pár perccel ezelőtti jókedvem. Gitta ma szerencsére megint velünk ebédelt, így elmondhattam neki a legújabb Valerio sztorit. 

- Hogy érted, hogy nem tudodd fölhívni? 

- Hát ez az, amit én sem értek. Mert tényleg az én számom volt a telefonjában. Jó számot adtam meg. 

- De nulla hat harminccal írtad? 

- Persze. Miért hogy írjam?  - vontam fel egyik szemöldökömet. 

- Lora. - emelte egy pillanatra a plafonra a szemét. - Küldöldön plusz harmincattal kell írni. 

- Jaaaaa. Tényleg. - esett le hirtelen. - Hupsz. 

- Istenem. Szegény gyerek meg azt hitte leakarod pattintani. - nevetett fel. 

- Megint odament hozzád szorternél? - kérdezte Zsolti. 

- Ahha. 

- Meg ne lássa a Mama. Te már amúgy is fekete listás vagy. Ha meglátja, hogy munka alatt pasizol, akkor meg aztán…

- Hogy mi vagyok én? - tágultak ki a szemeim. 

- Hát fekete listás. Amiatt a multkori miatt. 

- Milyen multkori miatt? 

- Hát, amikor utánoztad M-ezásnél.

- Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs miről beszélsz. - mondtam őszíntén. 

- Nem mondtátok neki? - fordult Zsolit Gittához, mire Gitta meg hozzám fordult. 

- Nem mondta neked Lilla? 

- Micsodát? - emeltem fel a hangomat, mert már keztdem ideges lenni. 

- Hát amikor tegnap M-ezésnél tudod, bejött a Mama és magyarázott nekünk valamit olaszul, de nem értettük hogy mit, te meg elmagyaráztad. Vagyis próbáltad elmagyarázni, hogy mit mond. És kiakadt a Lillának, hogy te biztos őt utánoztad, és hogy milyen tiszteletéen vagy.

- Ezt most nem mondod komolyan? 

- De. Én azt hittem Lilla mondta neked. 

- Hát nem mondta. De mi ez az egész, hogy utánoztam? Éppen, hogy próbáltam neki segíteni. Mert ti nem értettétek, hogy mit akar mondani, csak én. 

- Igen, tudom, mondtuk a Lillának. 

- Hát ezt komolyan mondom, hogy nem hiszel el. Engem ma már mindenki utál. 

- Miért, még történt valami? - kérdezte Zsolti, én pedig elmeséltem a többieknek, az esetet Christianoval. 

- Ne foglalkozz vele. Christiano mindenkivel ilyen. De komolyan. - legyintett Zsolti. 

- De foglalkozom vele! Meg most ez is. Most komolyan fekete listás vagyok? Ezért?! 

- Hát nem csak ezért, de ez nagyban hozzá járult. 

- hát ez komolyan mondom… - és egyre idegesebb lettem. Egyre hangosabban beszéltem és egyre többet. És hirtelen a sírás kerülgetett. Ami akkor hatalmasodott el rajtam, amikor Lilla is leült hozzánk az azstalhoz, és kiakadtam neki. Nemtudom miért. Nem vagyok az a sírós fajta. De már annyira idegesít, hogy az össze olasz piszkál, holott én a maximumot hozom ki magamból és ennél többet már tényleg emberileg képtelen vagyok nyújtani. Végül Lilla elkísért a Mamához és elmagyarázta neki, hogy ez egy hatalmas félreértés volt. Bocsánatot persze nem kért tőlem, ez az átkozott nőszemély de úgy tett, mintha ő lenne a jóságos keresztanya, és egyáltalán nem lett volna mérges rám. Azonban ennek a kis műsornak köszönhetően, a szemem duzzadt volt és vörös. Próbáltam helyre hozni egy kis vízzel, meg papírtörlőkendővel,majd a többiekhez fordultam. 

- Nagyon gáz? 

- Dehogy. Csak ne csodálkozz, ha az egyik afrikai srác odamegy hozzád, hogy mit szívsz. - mondta Zsolti. 

- Hahah nagyon vicces vagy. - Gittához fordultam, értelmes választ remélve. 

- Hát, még piros, de annyira nem vészes. 

- Tuti? 

- Ahha. 

- Jó igazából mindegy. A Valerio már úgysincs itt. - vontam meg a vállamat. Így hát a szememet törölgetve mentünk a Mamához, hogy beosszon minket valami munkára. Mikor odaértünk, csak annyit mondott: Copertine. Due! - ami annyit jelentett, hogy mindkettőket fóliázni küld. Ami egyrészt azért jó, mert a fóliázás még a viszonylag tűrhető munkák közé tartozik, másrészt meg azért, mert szinte soha nem osztanak be minket Gittával ugyanarra a posztra. Szánt szándékkal persze. Így hát megkönnyebbülve mentünk a gyár közepébe, a legnagyobb területre, a fóliázáshoz. 

- Ilyen nincs. - Torpantam meg hirtelen. 

- Mi az? Mi bajod? - kérdezte Gitta, majd arra fordult, amerre én bámultam. 

- Ilyen nincs. - ismételte meg ő is, amikor észrevette Valeriot, aki előttünk fóliázott. A hosszú sor, a futószalag előtt, az összes hely foglalt volt. A másik oldalon elkülönített fóliázos helyek voltak. Pont két szabad volt. Az egyik, egy olasz lány mellett, a másik pedig közvetlenül Valerioval szemben. Míg vártunk Robertóra - a fóliázást felügyelő bácsira - Gitta hozzám közel hajolt és azt mondta: 

- Majd megyek előbb én, és odaállok az olasz csaj mellé. Akkor Roberto téged csak a Valerioval szemben tud beosztani. 

- Ne! Gitta, totál gáz ez az egész. Ilyen kisírt szemekkel, nem akarok odaállni elé. - ellenkeztem, de Gitta csak mosolygott és már oda is sietett, az olasz lány mellé. 

- Scusa, Roberto! - szólt Robertónak, és odamutatott a fóliázós gépére, hogy olvassa be a kártyáját. Próbáltam a hátába lyukat égetni a tekintetemmel. Roberto aztán felém fordult, körbe nézett szab helyet kerese, aztán a Valerioval szembeni helyre mutatott. Sóhajtottam egy nagyot, majd odamentem. 

- Szia. - modtam félénken. 

- Tudod… - hajolt közelebb - csak neked foglaltam ám ezt a helyet. 

- Ó, igazán? 

- Ahha. 

- És mégis honnan tudtam, hogy ide osztanak be? 

- Valahogy megéreztem. - tette színpadiasan a mellkasára a tenyerét, majd rámkacsintott. Halkan felnevettem és a fülem mögé tűrtem egy a copfomból kiszabadult hajtincset. A következő pillanatban, pedig a Mama idegesítő hangja szólalt meg, amint olaszul karattyol valamit. Valerio hangosan fölnevetett év válaszolt neki. Rájuk néztem. Mama az ujját rázta felé, mint ahogy a felnőttek szokták a kisgyerekeknek, amikor valami rosszat csináltak, majd rám mutatott. Valerio ismét felenevetett és válaszolt neki. Ez a válasz valószínüleg már tetszett a mamának, mert bólintott és elment. Valerio pedig cinkosan rámmosolygot. Elkaptam a tekintetetm, és a fóliára összpontosítottam. Nem mertem ránézni. Olyan közel volt. És nekem meg tiszta vörös a szemem.

- Most amúgy a Mama leszídta, hogy ne beszélgessen veled? - nevetett fel mellett Gitta. 

- Ahha, azt hiszem. - válaszoltam, de továbbra sem emeltem fel a tekintetemet a fóliáról, meg a könyvről. 

- Amúgy tök cuki, folyamat rád les. 

- Tényleg? - erre már felkaptam a tekintetem és ránéztem. Gittának igaza volt, a pillantásunk pont találkozott. Elmosolyodtam. De nem bírtam sokáig. Egyszeráen képtelen vagyok egyhuzamban sokat azokba a gyönyörű zöld szemekbe bámulni. Az ábrándozásom és a zavarom miatt, egy könyvet már negyed órája próbáltam becsomagolni, és három fóliát használtam el eddig, de még mindig nem jártam sikerrel. 

- Mi történt Lora, miért lassúltál le? - szólalt meg előttem Valerio. 

- Tessék? - kapta fel hirtelen a fejem. 

- Már vagy negyed órája csinálod ugyanazt a könyvet.- biccentett, nekem pedig huszonkét árnyalattal lett pirosabb az arcom. Valerio mosolya elmélyült, a szemében huncut fény csillant. - Ne segítsek? - az arcom további nyolc árnyalatot sötétült. 

- Megoldom, köszi. - préseltem ki magamból. Gittából kitört a röhögés. 

- Most komolyan beszólt, hogy lassan dolgozol? 

- Ahha, úgy tűnik. 

Hát ez kész. Sasol ám a gyerek. - nevetett tovább. - Amőgy rólad beszélnek. - biccentett Valerio felé, aki a mellette álló, Gitta sorában lévő két olasz lánnyal beszélgetett, és közben folyamatosan rám lestek. Mind a hárman. 

- Ez nem ér. - vágtam durcás arcot Gittának. - Najó tudod mit? Kezdjünk el feltűnően róla beszélni. 

- Oké. - egyezett bele Gitta. És ezentúl nem néztünk félre diszkréten, ha a Valerióról beszétünk. Aki észre is vette ezt. Nevetve megrázta a fejét és a két lányhoz fordult. 

- Nemtud valamelyikőtök magyarul? - kérdezte, én pedig felnevettem. 

- Mi az? Mit kérdezett? - hajolt hozzám közelebb Gitta. Annak a körülbelül két év olasz tanulásnak köszönhetően,  néhány olasz szót és mondatot letudtam fordítani, aminek most kifejezetten örültem. 

- Megkérdezte azktól a lányoktól, hogy nem tudnak e magyarul. 

- Hahaha. Gondoltam, hogy idegesíteni fogja, hogy nem tudja miről beszélünk. 

- Igen, én is. - bólintottam elégedetten. És ez így ment tovább. Néha felnéztünk egymásra, én elpirultam, aztán lesütöttem a szememet. 

- Finito! - Mondta aztán, majd felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy végzett. 

- Majd még beszélünk. - lépett közelebb hozzám, amikor elment mellettem. - További jó munkát szöszi. - és egy újabb féloldalas mosollyal tette teljessé az elvonulását. 

- Egek Lora!  Azt hittem már nem is lehetsz vörösebb, de tévedtem. Mi lesz a randin? Paradicsommá válsz? 

- Fogd be! - Nevettem fel. Persze azért valamilyen szinten igaza van. Izgulok, hogy milyen lesz a randink. De inkább kíváncsi vagyok. Kíváncsi vagyok milyen egy randi olaszország utcáin egy olasz fiúval. 

5. Fejezet

Ciao Bionda!

5. Fejezet

Nem éreztem a lábaimat. Ami –bármilyen furcsa- haladás volt. Fél órával ezelőtt, mégannyira fájt a lábam, hogy nem tudtam ráállni. Kíváncsi lennék hány kilométert sétáltam ma le a munkában.

- Gitta, ne haragudj, de én nem tudok ma sietni az előző buszra. – Mondtam fáradtan, miközben áthúztam a cipőmet a személyzeti öltözőben.

- Viccelsz? Én nemhogy sietni nem tudok, de jelen pillanatban azt se tudom, hogy egyáltalán fölfogok e tudni állni innen. – csóválta a fejét.

- Na, mi megyünk, akkor majd gyertek! – Intett Eliza és Ritával együtt kimentek az ajtón, mert ugyebár nekik van biciklijük. Nekik nem lopták el egy nap után. Ilyen szerintem csak velem fordulhat elő. Tizenöt perc vánszorgás után, végül majdnem odaértünk a buszmegállóba. Épp átakartunk menni a zebrán, amikor lefékezett mellettünk egy kocsi. Behajoltam, gondoltam biztos segítséget szeretne. Bár nemtudom, hogy tudnék e neki bármiben segíteni, hiszen olaszul nem beszélek, az olaszok meg angolul nem beszélnek általában. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán ismerem a várost. De azért csak behajoltam az ablakon. A kormány mögött egy középkorú, kopaszodó kissé pocakos férfi ült.

- Segíthetek valamiben? – Kérdeztem angolul, amire ő olaszul válaszolt. Csak a „lavorare” és az „oggi” szavakat értettem belőle, ezért arra következtettem, hogy azt kérdezi, hogy dolgozunk e ma. Nem értettem ugyan, hogy miért kérdezi ezt, de válaszoltam neki.

- Igen, onnan jövünk. A gyárból. – mutattam magam mögé, a munkahelyünk felé. A férfi erre megismételte ugyanazt a mondatot, amit az előbb. Egyszerűen nem értettem mit akar. Aztán észrevettem, hogy mozog az egyik keze. A pillantásom lejjebb siklott, és megláttam a „legbecsesebb” testrészét. Ijedtemben majdnem fölsikoltottam. Szerencsére azonban volt bennem annyi hidegvér, hogy karon ragadjam Gittát és futólépésben elhúzzam a kocsi mellől, miközben azt sziszegem neki riadtan, hogy:

- Gyere, már húzzunk innen, át a zebrán!

- Mi van? Mi történt? Mit akart? – Kapkodta a fejét Gitta felváltva rám és a szürke autó után nézve.

- Hivatásos ribancoknak nézett minket.

- Hogy mivan? – Kerekedtek ki Gitta szemei, mire elmeséltem neki amit láttam, és amit értettem abból amit a férfi mondott. – Najó. Ez azért több mint durva.

- De amúgy nem értem. – csóváltam a fejemet. – Az egy dolog, hogy ebben az országban nincsenek szép nők, meg hogy mi különlegesnek számítunk, na de…

- Lora! – szakított félbe Gitta. – Nézz már végig rajtunk! Izzadtak vagyunk, tornacipő van rajtunk, ócska rövidgatya, meg két számmal nagyobb póló. Ráadásul lófarokba van a hajunk. Inkább hasonlítunk tehenészlányokra mint utcalányokra.

- Hát ezért nem értem. – Ráztam a fejem értetlenül, miközben átértünk a túloldalra ls leültünk a buszmegállóban a padkára. Nem telt el fél perc, mikor elhaladt mellettünk egy kocsi, férfi sofőrrel, és hosszasan ránk dudált. Gittával egyszerre sóhajtottunk fel.

- Nem értem. – Ismételtem meg, és amíg vártunk a buszra, igyekeztem nem foglalkozni a dudáló autókkal, meg a bámuló sofőrökkel. Én nem értem mi van az olasz pasikkal, de nagyon ki lehetnek éhezve ha még a legrosszabb formánkkal is beindítjuk a fantáziájukat.

***

- Ti már megint tortellinit esztek? – Jelent meg a konyhában Zsolti és hatalmas vigyorral az arcán nézett rám, amikor meglátta hogy a tűzhely mellett állok, és kavargatom a tésztát.

- Ahha. Mármint ha sikerül. – Húztam el a számat. Amióta itt vagyunk, minden egyes nap tortellintit ettünk. Leszámítva persze amikor elmentünk az étterembe. Nem tudom miért. Olcsó, és egyszerű megcsinálni. Legalábbis azt hittem, hogy egyszerű. A főzés valamiért az én feladatom. Nem beszéltük meg Gittával, egyszerűen így alakult, hogy kettőnk közül én vállalom be a nyilvános leégést. Ami akár szó szerint értendő is lehet, hiszen egyszer más sikerült odaégetnem a tésztát. Egyszer meg kifuttatni a vizet. Hétvégén pedig véletlenül a teafőzőben főztem ki a tortelliniket. Ezeknek pedig a srácok – leginkább Zsolti és Ati – mindig a tanúi voltak. És csoportosan röhögtek rajtam, miközben megpróbálták elmagyarázni, hogy mit hogyan kell csinálnom.

- Ez így nem lesz jó. – Csóválta a fejét Zsolti a tésztával teli lábast nézve.

- Ahj. Már megint miért nem? – Emeltem az égre a tekintetemet.

- Mert háromszor annyi tészta van benne, mint amekkora a lábas. Nézd, a tetejét nem is éri víz. – Nevetett fel.

- Istenem, Lora, tündérvirágszálam! – lépett mögém Ati. – Ezt jól elcseszted.

- Nah kösz szépen. – fújtattam. – Inkább segítsetek. – Mondtam, és Zsolti kezébe nyomtam a fakanalat. És ahogy az lenni szokott, Zsolti ismét átvette az irányítást és magyarázta, hogy hogyan kell megfőzni egy tál tésztát, miközben én folyamatosan bólogattam, próbálva figyelmen kívül hagyni Atit, aki különböző poénokat gyártott a főzőtudományomról. Gitta nagy örömére. A végeredmény persze jó lett. Mármint jó lett volna, ha nem ugyanezt ettük volna már másfél hete. Ennek ellenére jóllaktunk vele. Ám majdnem viszontláttam a vacsorámat, amint Rita fölsikoltott. Ugyanis ez még egy kabóca jelenlétét jelentette. A kabócák megkeserítik a mindennapjainkat a szobában. Kezdjük ott, hogy az egész emeleten csak és kizárólag a mi szobánkat támadják a kabócák. Undorító, szöcske szerű rovarok, akik tücsöknek álcázzák magukat. Fülsiketítően „zenélnek” esténként, a kedvenc helyük pedig a párnád alja, a takaró, a törölköző, és az ember feje. Nap mint nap véres harcot vívunk a kabócákkal, ám ők szüntelenül jönnek. Rita és Eliza agyonszokták őket taposni, vagy leütik őket egy könyvvel. Mi, Gittával egészen más megoldást találtunk ki. Ennek pedig több oka is van. 1: Nem sikerül őket agyoncsapnunk, mert elugranak. 2: Félünk tőlük. Mert nemhogy ugranak, de repülnek is! 3: Túlságosan megutáltuk őket ahhoz, hogy ilyen gyors halállal jutalmazzuk őket. Ezért találtuk ki a „random-kabócapontokat”. Ami azt jelentette, hogy azokat a műanyag tányérokat, amiket még az első napokban vettünk, ráborítottuk a kabócára, -a szoba bármelyik részén volt is- rátettünk valamit nehezéknek, például egy cipőt, vagy egy táskát, és otthagytuk őket. Így másfél hét után már szépen elkezdtek sorakozni a szobában a random kabócapontok. És bár alapvetően állatvédő vagyok, és még tagsági kártyám is van a WWF-hez, sajnos azt kell mondanom, hogy a kabócák nagyon is megérdemelték a sorsukat. Igen. Határozottan.

***

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint bármelyik másik. Gittával hatkor keltünk, hogy elérjük a buszt. Reggel becsekkoltunk, azonban nem láttam a kávés fiút. Csalódottan ültem az asztalnál és csak az az íncsiklandozó meleg, csokis croissant tudott felvidítani, aminek vaníliás cukor volt a tetejére olvadva és amit a szállásunk melletti pékségben vettünk reggel Gittával. Még meleg volt a kezemben. Az ízlelőbimbóim táncot jártak örömükben, hogy végre nem vajas toast kenyeret, vagy automata szendvicset kell ízlelniük. Amint Lilla megállt mellettünk, a szokásos „Lillás arcát” vágta ránk, majd azt mondta, amit az elmúlt egy hétben többet hallottam tőle, mint bármi mást:

- Ez igen. Tudtok élni. – nézett a croissantokra a kezünkben. Már megszoktam Lilla érdekes beszólásait, de még mindig nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Lilla volt a legviccesebben beszélő ember, akivel valaha is találkoztam. Nem tudnám elmagyarázni, hogy pontosan miért. De ilyen hangsúllyal én még senkit nem hallottam beszélni. Immár egy fokkal boldogabban mentem el újra a spedizione mellett, és csupán megszokásból néztem körbe, hátha látom a kávés fiút. Láttam is. Háttal állt nekem, egy derékig érő kartondobozra támaszkodott, a füle mögül éppen egy tollat vett elő, hogy írjon valamit az előtte lévő papírra. Nem láthatott, hiszen háttal állt nekem ugyebár. Ám a teremben lévő összes fiú, hirtelen felém nézett. Egyikük elnevette magát, és odaszólt valamit a kávés fiúnak, mire az felegyenesedett, majd körbe nézett, amíg a pillantása találkozott az enyémmel. Újra megláthattam azt az elbűvöl féloldalas mosolyt, amire emlékeztem. De nem láttam túl sokáig, ugyanis annyira berezeltem, hogy elkaptam a pillantásom, és mentem tovább előre.

- Azta! – Mondta Gitta, továbbra is hátranézegetve – az a srác konkrétan szólt neki, hogy jössz?

- Úgy tűnik. – Motyogtam.

- Ez király!

- Nem hallottad a nevét? – Tudni akartam a nevét. Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy tudjam a nevét.

- Nem. Nem figyeltem arra amit az a srác mondott. Különben is. Ezek az olasz nevek mind egyformák. Nem is lehet őket megkülönböztetni a szavaktól. – Legyintett. Nekem is ez volt a problémám. Mármint hogy nem arra figyeltem amit az a srác kiabált a kávés fiúnak, hanem hogy amaz felnéz e. És felnézett. Pontosabban rám nézett. Erre a gondolatra a szívem ugrott egy hatalmasat. Jólvan kislány,nyugi. Csak nyugodj le. Mondogattam magamban, még akkor is amikor javában listáztam fent az emeleten. Egyik stóc könyvet pakoltam be a másik után, közben folyamatosan az órát nézve, hogy mikor mehetek szorterre. Az egyetlen munkára amit szeretek. Az a napi kikapcsolódásom itt a gyárban. Amint az óra delet ütött, már rohantam is le, hogy fölváltsam Angelát, azt az olasz lány akinek a helyére jöttem szortírozni, a „Z” standhoz. Dobáltam a könyveket, miközben egyik dalt énekeltem a másik után.

- Jó kedved van. – Lépett mellém Ádám, Ági pasija, aki ilyenkor a mellettem lévő soron leltározott. Vagyis lézerpisztollyal számolgatta a dobozokat, meg rakodta őket a polcokra.

- Nem különösebben. – ez hazugság volt. – Mindig éneklek. – ez mondjuk igaz.

- Igen, azt vettem észre. – Nevetett fel. – Meg azt is, hogy ha te vagy itt, meghülyül az a gép. – Mutatott az előttem lévő monitorra, amin rengeteg sorszám, meg könyvcím volt.

- Nem is! – ellenkeztem.

- Dehogynem. Mindig leáll, meg blokátód van. De nem baj az, akkor legalább nekem is kevesebb a munkám. Csak így tovább! – Vigyorgott rám, aztán vissza ment a sorára. Nah már most a blokátó, az az, ha valamilyen oknál fogva túl sok könyvhordó kocsi – carelló – torlódik fel egymás után, és leáll a rendszer. Például ha lassan pakolom a könyveket. Vagy mert rossz a gép. És esküszöm, hogy rossz a gép. Ezzel a Z standnál lévő géppel mindig van valami, és mindenki azt hiszi, hogy az én hibám. Pfff. De nem problémáztam rajta sokat, tovább énekeltem és táncoltam. Éppen a Mamma miára nyomtam teljes erőbedobással, amikor egy fordulattal újabb adag könyvet akartam volna kivenni a dobozból és megláttam. Teljes életnagyságban, tőlem pár centire sétált el a kávés fiú, a kezem pedig megállt a levegőben a könyvekkel együtt. Mi az, hogy a kezem! Az egész testem lefagyott, a szám pedig „o”-t formált, annak jeléül, hogy  hirtelen bennem ragadt a következő Abba versszak. Amint a srácban tudatosult, hogy én vagyok az, féloldalasan elmosolyodott, és odasétált mellém.

- Ciao! – Köszönt, miközben lazán nekitámaszkodott egy oszlopnak, egyik karját a hatalmas doboz raklapjára téve, amiből én pakoltam ki a könyveket. Elkellett telnie pár másodpercnek, mire észhez tértem, és rájöttem hogy továbbra is úgy bámulok rá mint egy idióta, és köszönnöm kéne.

- Hi!...akarom mondani, Ciao! – Gondolatban szitkozódtam egy sort. Muszáj mindig ezt csinálnom?

- Szóval… mondcsak szöszi. Honnan származol? – Ahh’ köszönöm szentséges mindenszentek! Beszél angolul.

- Magyarországról.

- Váó. – bólintott elismerően. – Melyik városból?

- Budapest. – Őszintén szólva, csak szeptemberben költözöm fel Budapestre, de minek avassam be ilyen lényegtelen információkba.

- Tanulni jöttél ide, vagy csak dolgozni?

- Csak dolgozni. – Mutattam a kezemben lévő könyvre. Minek mutattam a könyvre? Nyilvánvaló, hogy itt dolgozom…istenem…

- És tetszik a meló?

- Nem panaszkodom. – Vontam vállat. Vajon látta, hogy táncoltam? És ha látta, akkor vajon az éneklésemet is hallotta?

- Na és van neved is, szöszi? – Kérdezte hatalmas, zölden csillogó szemekkel. Nagyon remélem, hogy nem pirultam el. Azt tudtam, hogy itt az olaszoknál nagy szám ha valakinek szőke haja van, de attól, hogy szöszinek hív… még különlegesebbnek érzem. Elmosolyodtam, és miután gyorsan lesütöttem a szemem zavaromban, újra ránéztem.

- Lora.

- Tessék?- Kérdezett vissza.

- Lora.

- Lora. – Ismételte utánam, úgy kiejtve a szót, mintha még soha életében nem hallotta volna ezt a nevet. Talán így is volt. – Én Valerio vagyok. – Mondta laza testtartással a doboznak dőlve, miközben a homlokába hullt pár szőke hajtincse. Oké, ne is reménykedjek. Biztos, hogy elpirultam. Órákig lettem volna képes nézni a szemeit. Napokig. Évekig. Egy életen át.

- Blokato! – Szakított ki romantikus képzelgéseimből egy idegesítő gépiesített női hang. A kezemben lévő könyvre néztem, aztán a futószalagra, ahol egymásba torlódva álltak az üres carellók. Basszus, annyira elvonta a figyelmem, hogy elfelejtettem pakolni a könyveket. Közben pedig a női hang szüntelenül harsogta, hogy Blokato! Blokato!  Valerio felnevetett, aztán amikor kérdőn ránéztem, megköszörülte a torkát, hogy elrejtse jókedvét.

- Akkor… én most megyek is. Nehogy aztán bajba kerülj miattam. – kacsintott rám. – Majd még látjuk egymást szöszi. – Azzal megfordult és már el is tűnt a szemem elől. Nehogy bajba kerüljek miatta? Ezekkel a gyönyörűséges zöld szemekkel, én bármilyen bajba belekeverednék.

- Köszi a blokátót Lora! – Kiáltott oda Ati, miközben bemászott a futószalagok közé, hogy helyrehozza a rendszert.

- Ahha, nincs mit. – Mondtam oda sem figyelve. Alig vártam, hogy mehessek ebédszünetre, hogy elújságoljam a hírt Gittáéknak. Engem Eliza váltott, így amikor a Z standhoz jött, hogy leváltson, a sajátomnál kétszer vékonyabb hangon kezdtem bele a mesélésbe.

- Liza, képzeld! Idejött hozzám beszélni a kávés fiú!

- Uhh tényleg? – Villantott ezer wattos mosolyt.

- Ahha. – Bólogattam hevesen, és nekiálltam, hogy minél részletesebben elmeséljem. Amint végeztem a sztorizással, már siettem is, hogy begyűjtsem Gittát. Akit meg is találtam, M-ezésről kifele jövet.

- Istenem, hogy én mennyire utálom ezt a munkát. – Mondta idegesen, amint halló távolságon belülre kerültünk.

- Én is. Vagyis én nem. Mármint nem mindig. Szóval figyi… beszéltem a kávés fiúval. Vííí!

- Hoooogy mi? – Kerekedtek ki a szemei.

- Ahha, odajött mikor szortereztem és…

- Várj. Állj. Előbb a nevét akarom tudni! Mi a neve?

- Valerio.

- Valerrrioo! – Mondta színpadiasan, és még a kezével is gesztikulált hozzá. Erre hangosan felnevettem.

- Nah mesélhetem tovább?

- Ahha, persze, de közbe menjünk fel az öltözőbe, mert elfelejtettem lehozni pénzt, és akarok csokit az automatából.

- Oké. Szóóóval. – És csak beszéltem és beszéltem, egészen addig, amíg el nem mentünk spedizione mellett.

- Ciao Bionda! – Intett nekem, azzal az imádni való mosollyal az arcán. Aztán a mosolya elmélyült és hozzátette: Lora. 

- Ciao Valerio! – Köszöntem vissza, nem törődve azzal, hogy a haverjai árgus szemekkel és idióta vigyorral követik minden egyes lépésemet.

- Egyem meg, milyen cukin mondja a neved.

- Ugye? Szerintem is. – Értettem egyet.

- Istenem de irigyellek. Van egy olasz románcod!

- Öööö… azért ne túlozzunk. Egyszer beszéltünk. Egyszer.

- Még! – Emelte fel a mutató ujját Gitta, aztán legyintett egyet. – Majd meglátod, higgy nekem. Mit látok meg? Egyáltalán nem tudtam figyelni arra amit mond. Képzeletben újra lejátszottam azt az imádnivaló féloldalas mosolyt, a csillogó zöld szemeket, és azt, ahogy azt mondja: Ciao bionda!