Ciao Bionda!
2. Fejezet
Az előbb még totál álmos voltam. Ám amint leszálltunk
Padovában, egy csettintésre felélénkültem. Ami nem is ártott, ugyanis minden
csepp erőmet össze kellett szednem, hogy elbírjam a csomagjaimat és még képes
is legyek velük közlekedni. Kis csapatunk egy pontban gyűlt össze, addig amíg
meg nem láttuk a csoportvezetőnket, Lillát. Én már találkoztam Lillával az
állásinterjún Budapesten, ezért ismertem fel. Habár eleinte nem volt
kifejezetten szimpatikus. Vállig érő, vékonyszálú, festett fekete haja volt,
barna bőre, kékeszöldre tetovált szemöldöke, vékony ajkai és talán még az
enyémnél és Gittáénál is kékebb szemei. Tudom én, hogy nem szabad első látásra
ítélkezni. De véleményem szerint, az, aki azt mondja nem alkot véleményt egy emberről
már rögtön amikor ránéz, valószínűleg hazudik. Persze előfordult már velem is
nem egyszer, hogy rosszul ítéltem meg valakit, de hát akkora bűn az? Lilla egy
csapat fiatallal jött, akik mind magyarul beszéltek, és már mentek is tovább
egy másik buszmegállóba. Később kiderült, hogy ők a magyar csapatunk néhány
tagja, akik már nyár eleje óta kint vannak és most épp túlórázni mennek a
gyárba.
- Busszal megyünk a
Casa a Coloriig. Egy kicsit kell még sétálnunk a buszmegállóig, úgyhogy
kapjátok össze magatokat. – Nézett ránk Lilla, mi pedig engedelmesen tettük
amit mond. A megtett szakasz a buszmegállóig, egyáltalán nem volt hosszú.
Vagyis nem lett volna hosszú, hogyha nem lett volna több cucc nálam mint egy
málhás szamárnak. Arról nem is beszélve, hogy a buszról leszállva még többet
kellett sétálnunk a szállásig. Úgy éreztem az összes izmom elvan sorvadva és én
nem bírom tovább. Megálltam. Képes lettem volna leülni és megvárni az estét,
aztán majd valahogy egyenként elviszem a holmimat a szállásig, de hogy én
tovább nem megyek, az tuti!
- Nem bírom. – csóváltam a fejemet Gittának, aki kipirult,
fáradt arccal csak nevetett. Szerintem kínjába, ugyanis neki is kifejezetten
nehéz volt a két hatalmas bőröndje. Ám a velünk egykorú srácok amint
észrevették tehetetlenségem, odajöttek és elvették egy-egy csomagom. Bár
eleinte nem voltak szimpatikusak, most egyből nagyot nőttek a szememben,
ugyanis így már képes voltam valahogy elvonszolni magamat a szállásig. Ahol
amint Lilla elsietett az adminisztrációs ügyeinket intézni, Gitta és én szinte
egyszerre rogytunk le a csomagjaink közé a folyosó hideg csempéjére. És bár még
csak reggel hat óra volt, - akarom mondani, az én időszámításomban hajnalai hat – az emeleten lévő magyar
csapat többi tagja kezdett álmosan kitántorogni a szobájukból. Egy szemüveges
lány azonnal a velünk érkezett testvérpár fiú tagjának a nyakába ugrott.
Nádszál vékony volt, és rövidgatyának nem nevezhető, szinte francia bugyi
méretű ruhadarabjából kilátszott a fél hátsója. Két – három fiú, illetve férfi,
egy szál alsógatyában lépett ki a folyosóra. Nem, nem egyikük sem nézett ki
jól. De nem keseredtem el, ugyanis ebben a hónapban egyáltalán nem a magyar
fiúkra vagyok kíváncsi.
- A folyosó végén van egy szoba, amibe négy lány
beköltözhet. – Mondta Lilla, amint visszaért. Azonnal Gittára néztem, majd a
két másik szőke lányra, akikről egy bemutatkozás alkalmával kiderült, hogy
Elizának és Ritának hívják őket. Rita volt a teltebb, molett alkatú, Elizát
pedig akkor még amolyan jókislánynak néztem.
- Akkor menjünk. – Mondta Rita, aki ezek szerint ugyanarra
gondolt mint mi.
- Szerencsések vagytok. – Kísért be minket a szobába Lilla.
– Csak ebben az egy szobához tartozik saját fürdő. A többiek mind a közöset
használják.
Ácsi! Közös fürdő? Erről nem volt szó. Ha most nem lett
volna akkora mázlink, hogy saját fürdővel ellátott szobát kapunk, valószínűleg
dührohamot kaptam volna. A szobánk három részre nyílt. Két külön álló helyiség,
ami egy nem működő ajtóval volt elválasztva egymástól, majd a mosdó. Fehér falak,
egy egy ablak, fémkeretes ágyak, egy egy ruha állvány, és egy – azaz egy darab-
ruhásszekrény. Amit nagyon kreatív módon kénytelenek voltunk beosztani egymás
közt. Szombat reggel volt, Padovában szombatonként van a piac. Rita és Eliza el
is mentek, de mi túl fáradtak voltunk Gittával. Elvégre alig aludtunk egy
órácskát a buszon, ráadásul minden cuccot ki kellett pakolnunk. De egy kis
szunyókálás után úgy döntöttünk, mi is járunk egyet. Felöltöztünk csinos, nyári
ruhába, még egy kis sminket is tettünk, az olaszok tiszteletére és cél nélkül
mentünk ki a Casa a Colori kapuján. Gitta és én külön külön is híresek vagyunk
a szerencsétlenségünkről. Ám együtt, kész sorscsapás vagyunk. Ezért szinte nem
is lepődtünk meg, hogy amint kimentünk az utcára, elkezdett szakadni a nyári
zápor. Befutottunk a legközelebbi buszmegálló alá, és elázott hajjal tudósítottunk
egy újabb részt a videónaplóba. Ám olyan elkötelezettek voltunk, hogy nem
fordultunk vissza a szállásra. Megvártuk míg eláll az eső, és folytattuk
utunkat. A kezdő hétvégénk nagyon jól telt. Persze azon kívül, hogy az első
városnézéskor ugyebár eláztunk. És azon kívül, hogy Gittával három napig a
földön étkeztünk, az első nap vett műanyag tányérokon, műanyag evőeszközökkel.
Ami úgy kezdődött, hogy Eliza és Rita kimentek ebédet csinálni. Amitől eszembe
jutott, hogy én is tudnék már enni valamit.
- Te nem vagy…
- Éhes? – Nézett rám Gitta. Válaszul bólintottam. – Nézzük
miből élünk. – Mondta, azzal elővettünk minden kaját amit hoztunk magunkkal. Az
ágyat elborították a konzervek, zacskós levesek, dobozos paradicsomszószok, és
tészták. Meg csipszes és kekszes zacskók.
- Öhm… hát ezeket megkellene melegíteni. – Emeltem fel egy
babkonzervet. – Ezt meg megkellene főzni. – Mutattam a tésztára. – De… nem is
tudom Gitta. A nemlétező főzőtudományomat nem akarom mutogatni idegenek előtt.
- Én nem fogok főzni! – Rázta azonnal a fejét. – Együnk itt.
- Hol? – Vontam fel a szemöldököm, és néztem körül a szinte
bútorozatlan szobában. Végül mindkettőnk pillantása a földre esett. Így alakult
tehát, hogy ahányszor „étkeztünk” Eliza és Rita azt látták, hogy mi a földön ülve,
tonhalas, hideg babfőzeléket eszünk paradicsomszósszal. És ez még a
legételszerűbb volt amit összehoztunk. Az első normális étkezésünk másnap este
volt. Merthogy vasárnap reggel, Eliza elhívott minket a tengerpartra, mert a
nagybátyja itt van a városban, és elvisz minket Sotto Marinára. Tudtam, hogy ez
egy nagyon jó ötlet, mert bár én nem mehetek még be a vízbe ( a tetoválásom még
gyógyulás alatt van) de ez egy remek alkalom, hogy összemelegedjünk Elizával és
Ritával. Ez sikerült is. Egy kis kocsiba karaokezés, közös selfie lövés, és
három tál csirkeszárny elfogyasztása után, már az egész hónapi programjainkat
elterveztük. Bulik, olasz nemzeti ünnepi, ami ugye a Ferragosto, Verona,
Velence, és esetleg Firezne. Hihetetlenül izgalmas hónapnak nézünk elébe. Akkor
még fogalmam sem volt, hogy mennyire.
***
Nem fer, hogy kilenckor kezdődik a munka, de hatkor kell
kelni, hogy busszal odaérjünk. A buszút hosszú volt, és egyszer át is kellett
szállnunk. Ám még a buszon is volt látnivaló. Az első pozitív dolog amit
Olaszországban észrevettem, hogy annyi a jópasi, hogy a lányokkal azt sem tudtuk,
hogy merre nézzünk. Aztán egyszer csak Gitta elkezdte ütögetni a karomat.
- Aztaaa! Lora nézd! Katonááák. – Sikíotta. Jobbra néztem,
ahol egy csapatba verődve katonák álltak. Nah de nem ám akármilyenek. Vérbeli
olasz katonák. Szerintem életemben nem láttam annyi jópasit, mint amennyit ez
alatt a reggeli busz út alatt.
- Kell egy katona nekem. – sóhajtottam.
- Pff! Neked van. Nekem kell. – Mondta Gitta. Katonák.
Terepminta. Domonkos. A szülinapom. Meg is feledkeztem róla. Körülbelül egy éve
beszélgetünk. A szülinapomkor totális véletlennek köszönhetően találkoztunk.
Eléggé egymásba gabalyodtunk. Finoman szólva. Bár nagyon bevoltam rúgva már az
este vége felé. De tudom, hogy nem az alkohol hatása volt. És hiányzott. Az
ajkamba haraptam. Vajon lesz ebből bármi is? Ő azt mondta lesz. De nem is
tudom. Egy évig csak beszélgettünk, mert folyamatosan máshol szolgált.
Amerikában például. És annyi mindent mondott már. Annyi mindent ígért… Megráztam
a fejem. Itt vagyok Olaszországban. Egy gyönyörű helyen. Nem járja, hogy ő még
ide is követ engem. A gyárba beérve tartottak nekünk egy tájékoztatót, majd
fölkísértek minket az öltözőbe a szekrényünkhöz. Aztán kezdődhetett a munka.
Mindenkit egy magyarhoz osztottak be, aki segített neki betanulni. Mindenkit,
kivéve engem. Engem egy olasz csajhoz, aki nagy jó indulattal éppenhogy csak
nyökögte az angolt. Átmentünk a gyár épületén, egyenesen egy másikba. Egy
raktárba. Ügyetlenül elmagyarázta, hogy milyen könyveket hova kell pakolnom. Ám
valamit rosszul magyarázott, ugyanis kiderült, hogy körülbelül ötven darab
könyvet egy teljesen más helyre pakoltam, ezzel egy igen kellemetlen délutánt
okozva az olaszoknak. Szépen lassan a többi munkát is megismertem. Először is
ott volt a listázás. A carello nevű kocsival mész a raktárban, és mindenféle
számot, meg kódokat, meg betűket nézve lepakolsz a polcról egy adott mennyiségű
könyvet, majd egy nagy dobozba teszed. Itt lehetett sokat lógni a munkából,
mert nem nagyon voltak felügyelők, ezért ezt viszonylag szerettem. Aztán ott
volt a copertine. Vagyis fóliázás. Avagy az unalom hét stádiuma. A harmadik az
M-ezés. Amivel első nap kezdtem az olasz lánnyal. Én eleinte csak lábgyilkosnak
hívtam. Végül a kedvencem, a szorter. Egy gép előtt állsz és teszed be az apró
kocsikba a könyveket. Ez volt a legjobb. Itt nem voltam szem előtt és
táncolhattam meg énekelhettem kedvemre. Vagyis csak azt hittem, hogy nem vagyok
szem előtt. Ugyanis pár nap múlva az egész gyár arról jegyzett meg, hogy én
vagyok a „dancing girl”. Pontosabban én is Gitta. Merthogy ő is ugyanezt
csinálta, amiben csak az volt a vicces, hogy szinte egész nap nem is
találkoztunk, mert sosem voltunk együtt beosztva. Ezért is találtam viccesnek,
amikor már a harmadik nap panasz érkezett ránk Lillának, hogy én és Gitta sokat
beszélgetünk egymással…
Az első napok borzalmasak voltak a gyárban. Este hatra, a
lábam már használhatatlan lett. Annyira fájt, hogy még csak állni sem tudtam
rajta. Ám voltak jó pillanatai is a melónak. Egy szó: Spedizione.
A legjobb hely a gyárban. A spedizionén vannak a
legizmosabb, legjobb pasik. Az volt a napi öröm, hogy elmehettünk a spedizionés
fiúk előtt. Persze az érzés kölcsönös volt, hiszen, elég nagy feltűnést
keltettünk. Rita és Eliza platina szőkére festett hajjal, én aranyszőke hajjal,
hófehér bőrrel és kék szemmel, Gitta pedig hatalmas, barna, természetes
loknikkal, szintúgy hófehér bőrrel és óriási kék szemekkel. Amit egy hónap
alatt megtanultam, hogy akinek önbizalomhiánya van, az menjen ki Olaszországba.
Úgy néztek ránk, mintha görög istennők lennénk. De inkább ők hasonlítottak
istenekre. Először is ott volt Emanuel, állnevén: Emilio. Egy dominikai srác,
aki úgy nézett ki mint egy vérbeli szörfös. Fekete, raszta haja hátrafogva, a
testére simuló fekete ujjatlan felső láttatni engedte minden egyes izmot a
felsőtestén. Puhának látszó ajkai sajnos sosem mosolyogtak, ám a szeme mindig
csillogott. A másik nagyágyú: A gyönyörű. Ezt az egy állnevet tudtuk neki adni,
mert egyszerűen nem lehetett rá mást mondani. Lilla elárulta nekünk, hogy már
három éve szerelmes belé. Aminek hangot is adott. Természetesen magyarul, hogy
kedves barátunk, akit egyébként Ezionak hívnak, ne hallja meg.
- Ez képtelenség! – fújtatott Lilla, egyik nap M-ezés
közben.
- Mi a képtelenség? – néztem fel rá a könyvek között.
- Hát ő. –lövellt egy pillantást Ezio felé. – Ilyen
körülmények között nem lehet dolgozni! – Csapta le idegesen a kezében lévő
matektankönyvet, majd megfordult és olyanokat mormogva az orra alatt hogy: „nem
értem, hogy nézhet ki valaki így. És még elvárják, hogy rendesen dolgozzak,
miközben őt kell néznem…” egy újabb köteg könyvet vett magához. Aztán ott volt
még Roberto. A dobozolós fiú, ám róla mindössze ennyit tudok. Copertinén is
volt kit néznünk. Először is Nicolát. Aki Lilla második szerelme. Aztán
Carlost. Akit én neveztem el, az egyik kedvenc könyvem egyik főszereplője után.
Merthogy a srác kiköpött hasonmása volt Carlos Fuentesnek. De komolyan. Majdnem
odamentem hozzá autogrammot kérni. Tehát volt kit néznünk a gyárban. Vagyis annak ellenére, hogy Gittával, még az egy órás ebédszünetünk sem volt együtt,
azért elvoltam magamban. Először azt hittem, hogy magányosan fogom mindig
eltölteni az ebédszüneteket. Nem így lett. Első nap volt, az apró ebédlőben
kerestem egy üres asztalt és leültem. Láttam ugyan, hogy a hátsó asztalnál két
magyar ül, de nem mentem oda. Ha az emberek nyitnak felém, nagyon könnyen
barátkozom. Ám ha nem… hát én biztos, hogy nem fogok előbb nyitni.
- Hé! Nem ülsz ide hozzánk? – Szólított meg egy férfi hang. A
hátsó asztal felé néztem. A vörös hajú nő, és egy férfi ült mellette, akinek ha
jól hallottam Zsolti a neve. Zsolti sokkal idősebbnek tűnt huszonöt événél, és
sajnos az a fajta pasi volt, akin még az sem segítene túl sokat, ha ki lenne
gyúrva. A fején csak két oldalt volt némi haj, a bőre sápadt, egy deka izmot
nem láttam a testén, a szemei pedig enyhén kidülledtek. Viszont nagyon jó
dumája volt, mindig megtudta nevettetni az embert, és jószívű volt. Persze ezt
akkor még nem tudtam. Ezért is kissé félénken álltam fel a helyemről és
indultam meg feléjük.
- Én igazából Ritát várom… - Mondtam, mert hogy valóban
Ritára vártam, akivel együtt volt ebédszünetünk.
- Hát, mindketten ide ülhettek. – Mondta, aztán egy újabb
adagot tett a szájába a bolognai spagettiből, majd elfintorodott. – Elegem van már ebből a sok hülye olasz
kajából. – Meglepődtem. Ez meg hogyan lehetséges?
- Mielőtt kijöttem, - folytatta, mintha csak hallotta volna
a gondolataim – imádtam az olasz ételeket. A spagetti meg a lasagna volt a
kedvencem. Most ki nem állhatom őket. – Csóválta a fejét. Jajj ne. Nem akarok
én is erre a sorsa jutni.
- Te nem ebédelsz? – Kérdezte tőlem.
- Jah, nem, nem vagyok éhes. Egy bácsi bent M-ezésnél hozott
egy tál péksüteményt és megkínálta a dolgozókat.
- Komolyan? Hol? – Kerekedtek ki amúgy is kerek szemei.
- Kint abban a másik épületben. De elég hamar elfogyott.
- Én mindig lemaradok az ilyenekről. – Csóválta meg a fejét.
Meglepődtem hogy az ebédszünet milyen kellemesen telt. Zsoltival és a vörös
hajú nővel Ágival, meglepően jól kijöttem. Csak úgy mint Rita, aki nem sokkal
később megérkezett és mint kiderült a késésnek az oka Emanuel, akarom mondani Emilio
volt, aki szembe jött vele a kicsekkoló pultnál. És ugyan ennél többet nem
tett, de ennyi elég volt Ritának, hogy lelassuljon a folyamatban. És az első
hét nagyjából összes napja ilyen volt. Munka, munka, Emilio, munka, munka, ohh
itt a Nicola, munka munka, istenem Ezio már megint milyen jól nézel ki?! Ám
volt amiről én maradtam le. Például második nap, amikor összefutottam Gittával
és Elizával ebéd után.
- Képzeld Lora! – Futott oda hozzám Gitta. – Egy cuki fiú
elhívott minket kávézni. – Mondta csillogó szemekkel.
- Komolyan? Ki?
- Ööö… - nézett körbe, egyesével végigmérve a spedizonén
lévő fiúkat. – Most nem látom.
- Spedizionés? – vigyorodtam el.
- Ahha. De most nincs itt. De majd megmutatom. Iszonyú
helyes.
- És elmentetek vele kávézni?
- Nem sajnos. – szólalt meg Eliza. – Már lejárt az ebédszünetünk
amikor megkérdezte, és amúgy is a közelben volt a Mama. – Fintorodott el. Jah
igen! A Mama. Egy olasz fejes. Egy nagy darab nő, aki beoszt minket, hogy ki
hol dolgozik. Mindenki utálja. Najó, nem mindenki, csak mi. Mert nem nagyon
szívlel engem meg Gittát, valamilyen oknál fogva.
- Igen. Pedig tényleg annyiiiiira helyes. Majd holnap
megmutatjuk. – Bólogatott Gitta.
- Jólvan. – Mosolyodtam el. – Mennem kell csekkolni. –
Húztam elő a farzsebemből a kártyámat, és elindultam a csekkoló pult felé, mert
lejárt az ebédszünetem. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy ki lehetett ez a
titokzatos kávés fiú.
***
Pénteken hulla fáradtak voltunk. Ritát, Gittát és engem
egész délután M-ezni osztottak be. Halál volt. De tényleg. Azt hittem kiszakad
a helyéről a lábam.
- Én nem bírom. – Lihegtem, és egy újabb könyvet tettem a
hatszáznyolcvanötös polcra.
- Szerintem én már meghaltam. És most csupán a szellemem
cipeli a könyveket. – Kontrázott Gitta. Azt nem tudom, hogy Rita mit válaszolt,
mert csak valami morgás félét értettem belőle, de gyanítom ő is hasonlóan
érzett mint mi. Percenként néztünk az órára, de az idő csak nem akart
gyorsabban telni. Aztán amikor végre valahára lejárt a munka időnk, csiga lassú
tempóban tudtunk csupán haladni. Aminek következtében lekéstük a buszt, ezért
háromnegyed órát kellett várnunk a buszmegállóban a következőre.
- Lányok, én hullafáradt vagyok, de nem érdekel. Én biztos
hogy fogok menni bulizni.
- Én is. Az tuti. – Vágta rá Gitta. Rita és Eliza is hevesen
bólogattak. És bár tényleg iszonyú fáradt voltam, egész héten erre a bulira
vártunk. Nem tántoríthat el senki és semmi. Mint kiderült a fáradság
mindegyikünkre elég érdekesen hat, ugyanis egész hazaúton énekeltünk, megállás
nélkül röhögtünk meg visítoztunk. Áááá csak egy kicsit néztek minket hülyének
az olaszok. Csak egy egészen kicsit. Hazaérve elosztottuk a sorrendet, hogy ki
hányadiknak mehet fürdeni. Én lettem az utolsó, ezért addig kiválasztottam hogy
mibe megyek. Az egyik piros koktélruhámat választottam. Az volt rajtam a
szülinapomon is. Újra eszembe jutott a Domonkos. Fog írni még egyáltalán? Vagy
csak azért nem ír, mert nem akar zavarni amíg Olaszországban vagyok? Nem ez
hülyeség. Vagy mégsem? Az ágyra dobtam a ruhámat. Én következtem a fürdéssel.
Bíztam benne, hogy a víz majd kitisztítja a fejem. Ma bulizni fogok. Jól fogom
érezni magam a csajokkal. És egy csomó olasz pasival. Igen, most rájuk
koncentrálok. Ha nem fog írni, az az ő baja, nem az enyém. Én jól fogom magam
érezni akkor is. A hajamat begöndörítettem. Vérvörös rúzst tettem föl.
Csillogó, fehér nyakláncot húztam. Aranyszandált.
- Jesszus Lora! Én nem mutatkozok melletted. – Mért végig
Gitta. Csak a szememet forgattam. Gitta testképzavarát és súlyos
önbizalomhiányát már megszoktam, ezért erre a megjegyzésére nem mondtam inkább
semmit. Én is végigmértem. Felismertem a fekete bőrszoknyát, és az apró fekete
topot.
- Jé! Te is abba a szettbe vagy mint szülinapomon. –
Mosolyodtam el.
- Ahha. - Bólogatott. Hamar elkészült Eliza
is, aki az én ruhámmal megegyező szabású fehér alapon vörös rózsás szoknyát
húzott, majd Rita, aki egy fekete, szürke csíkos maxi ruhában volt.
- Azta lányok. Az olaszok köpni nyelni nem fognak tudni. –
Nézett rajtunk végig Eliza.
- Kész vagyunk? – Kérdezte Rita mosolyogva, mire mindannyian
bólintottunk.
- Mutassuk meg ezeknek az olaszoknak hogy buliznak a magyar
lányok! – Mondtam vigyorogva és felkaptam a fehér borítéktáskámat, indulásra
készen.
nagyon igeretesnek tunik, eddig nagyon tetszik :)
VálaszTörlésMár alig vártam az új sztoridat! Csak így tovább várom a kövit! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen nektek! :) Igyekszem sietni a következővel :)
VálaszTörlés