4. Fejezet

Ciao Bionda!

4. Fejezet

Ha most egy filmben lettem volna, ahol aláfestő zene van a jelentekre, akkor bizonyára a képernyőn az én tágra nyílt kék szemeim, és ’o’ alakra formálódott ajkaim látszódnának, miközben a Blank Space című szám szólalna meg, Taylor Swifttől.  Ugyanis amint ránéztem a fiúra, ugyanazt gondoltam, mint ami a dalszövegben is van. Hogy ez az arc bizony nagyon úgy néz ki, mint a következő ballépésem. Magas volt. Izmos. Úgy értem nagyon izmos. Ami mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy Spedizionén van. Néhány szőke hajtincs a szemébe lógott miközben egy hatalmas kartondobozt cipelt. Igen, szőke. Itt vagyok a pasi ideálom őshazájában, és mindenhol szőkék vonják el a figyelmemet.

- Hé, te meg… te miért vágsz ilyen fejet? – Lesett rám Gitta, és nem értette miért nem megyünk tovább a konyha felé.

- Ő hívott el titeket kévézni?

- Ahha.

- Hát, ő iszonyat helyes.

- Jah, bár most amúgy levan vágva a haja. Múlthéten jobban nézett ki. –  Hű! Még ennél is jobban?

- És ti nemet mondatatok neki? – hüledeztem.

- Hát, nem volt más választásunk. Nem voltunk szüneten, a Mama észrevette volna. – Csak megcsóváltam a fejem, sóhajtottam egy nagyot és követtem Gittát a konyha felé. Leültem a szokásos asztalunkhoz és lecsavartam a kulacsomról a kupakot, hogy igyak pár korty vizet.

- Képzeljétek láttuk a kávés fiút.  – Mondta Eliza, amikor egyszerre zöttyentek le az asztalunkhoz Ritával.

- Igen, meg is mutattam Lorának. – Bólogatott Gitta.

- De most le van vágva a haja nem? Múlthéten hosszabb volt. Az szerintem jobban állt neki.

- Hát nekem nagyon tetszik. – néztem rá Elizára.

- Amúgy szerintem is nagyon helyes. – értett egyet velem Rita.

- Nem azt mondom, hogy nem helyes, mert írtóra az. Csak nem tudom… az a múltkori haj, olyan…

- Pontosan! – mutatott rá Gitta. – Azzal a hosszabb hajjal fúúú hát, nagyon ott volt.

- Hát nekem most is nagyon ott van. – Válaszoltam és már szinte alig bírtam megülni a helyemen. Nem szeretném elkezdeni a melót, de ha bekell csekkolni a munkába, az azt jelenti, hogy még kétszer elmehetek a Spedizione előtt, vagyis még kétszer vehetem szemügyre a srácot. A konyhában nem volt óra, ami most még jobban idegesített, mint máskor.

- Mikor kell menni csekkolni? – kérdeztem a többiektől.

- Te jó ég, Lora. Minek akarsz te menni csekkolni? Nyolc keserves óra vár ránk. – húzta el a száját Rita.

- Ohhh tutiii a kávés fiú miatt akarsz! – Esett le rögtön Gittának. Hát igen. Ő túl jól ismer.

- Milyen kávés fiú? – Fordult hozzánk Ági, az a harminc körüli, csinos nő, aki a pasijával jött a munkába, és aki sokkal jófejebb, fiatalosabb és vagányabb, mint azt először gondoltam volna.

- Meghívott minket kávézni egy srác. – Magyarázta Gitta.

- Igeeen? – Terült el az ezer wattos mosoly, Ági arcán.

- Ahha, de nem tudtunk menni, mert nem voltunk szüneten. – folytatta Eliza.

- És Lorának bejön. – Fejezte be végül Rita, erre pedig Ági egyből rám nézett.

- Én szerelmes vagyok. – Sóhajtottam egy nagyot és ráadásként még drámaian felpislogtam a levegőbe, mintha látnám megjelenni a srác arcát, miközben rám mosolyog. Mind felnevettünk, aztán kiderült, hogy tényleg annyi idő van, hogy kell menni a csekkoló géphez. Általában nem érdekel, hogy munkában hogy nézek ki. Mindenki a legbénább cuccaiban szokott lenni, smink nélkül, összefogott hajjal. Mármint a lányok. Nyílván a fiúk mindig smink nélkül vannak, a hajukat meg nem tudják összefogni. Hál’isten. Szóval nem a legjobb formánkat hoztuk munkába. De most mégis vetettem egy gyors pillantást a falon lévő tükörbe, mikor kimentünk az ajtón, és szorosan meghúztam a copfomat. Azt hittem, hogy majd lazán elsétálok a spedis fiúk mellett, miközben eleresztek egy csábos mosolyt és egy érzéki pillantást válok a sráccal. Csakhogy amint megláttam, amikor a fiúk – köztük a kávés srác is – csoportba verődve beszélgetnek a csekkolótól nem messze, berezeltem. Nem mertem rájuk nézni. Csak lesütöttem a szemem, és inkább azt a ronda munka cipőt bámultam, amit kötelező volt hordanunk, és ami körülbelül háromszor nagyobb volt mint a lábam. A csekkolónál azonban sor állt, így miközben beálltam a sorba, megengedtem magamnak, hogy vessek fölfelé, a spedizionéra egy pillantást. Épp azt a pillanatot kaptam el, amikor három srác – köztük a kávés is – kiléptek a hosszú fém szekrény mögül, és rám néztek. Beszéltek és mosolyogtak, majd újra eltűntek a fém szekrény mögött, dobozokkal a kezükben. Ezt nem szabad rögtön jó jelnek vennem. Lehet, hogy nem is engem néztek. Csak idenéztek miközben elmentek a szekrény mellett és kész.

- Hú. Ezek aztán jól megnéztek téged. – mondta Gitta, ezzel megerősítve félénk gondolatomat.

- Engem? – tetettem, mintha nem tudnám miről beszél.

- Ahha, három srác itt ment el az előbb. Rendesen megbámultak. – Nem válaszoltam. Hiszen, ebben igazság szerint nem volt semmi. Itt Olaszországban minden hím nemű megbámul minket, mert feltűnőek vagyunk. Ez van. Ez még nem jelent semmit. Mi voltunk Gittával az utolsóak, akik becsekkoltak, így együtt indultunk el visszafelé, a Mamához. Mi általában mindenhol képesek vagyunk énekelni. Munkában, buszmegállóban, fürdés közben, a vécén, mindenhol. Így amikor elmentünk Spedizione mellett, természetesen nem tudtunk csöndben végigvonulni.

- Hola, hola. – kezdte Gitta.

- We dem boyz. – Folytattam, mintha csak megbeszéltük volna. Már éppen rátértük volna a következő versszakra, amikor meghallottam oldalról egy mély férfi hangot.

- Hola, hola. We dem boyz. – Énekelte utánunk. A hang irányába fordultam, és megláttam a kávés fiút, aki egy rakodó gépnek támaszkodott, közben pedig féloldalas mosollyal nézett ránk. Ijedtemben elkaptam a tekintetem.

- Ez meg ki volt? – kérdezte Gitta.

- A kávés fiú.

- Tényleg? – csodálkozott, aztán elnevette magát. – Tök jó fej.

- Ahha, az. – válaszoltam, de én csak arra az imádnivaló félmosolyra tudtam gondolni.

***

Folyamatosan az órát néztem, hogy mikor mehetek már ebédszünetre. Amikor a mutató az egyes számhoz ért, villámgyorsan letettem a kezemben lévő hatalmas olasz matek tankönyvet, és futólépésben tettem meg az utat a két épület között. Félúton aztán Gitta mellém csapódott.

- Veled lesz ebédszünetem.

- Na hogy hogy? – Mosolyogtam rá.

- Nem tudom, Lilla valami olyasmit mondott, hogy valami olasz csaj lesz a helyemen egytől.

- Ahha. – Válaszoltam, de már nem rá figyeltem. A pillantásom ide-oda cikázott miközben elmentünk a spedizione mellett, a konyha felé, de kávés fiúnak se híre, se hamva nem volt. Csalódottan ültem le az asztalhoz a szokásos helyemre Zsoltival szembe.

- Nocsak, Gitta, ma te is velünk ebédelsz? – Kérdezte Zsolti.

- Ahha. Megnézem milyen veletek az egy órás szünet.

- Hangos. – Válaszolta, mire Gitta is és én is kérdőn néztünk rá.

- Lora miatt. – Mutatott rám a késével, amivel éppen rántott húst szeletelt fel egy műanyag tányérban. – De gondolom ezt már tudod.

- Miért hangos? – Ült le mellénk Ádám, Ági párja, aki újabban szintén velünk töltötte az ebéd szünetét.

- Hát figyeljetek. – Kezdte Zsolti a magyarázást. – Mielőtt megjöttetek, az ebédszünetek tök nyugiban teltek. Amióta viszont Lora velünk ebédel, egy percre sincsen csönd.

- Na köszi szépen. – grimaszoltam.

- Nem, ez jó. Komolyan ha te nem lennél tök unalmasan telne az idő. – Szemforgatva beleharaptam a crossiantba, amit Gittával a konyhában lévő automatából vettünk.

- Komolyan az az ebédetek? – Kérdezte Ádám és fintorogva mutatott a kezünkben lévő zacskós croissantra.

- Ahha, miért? – vontam fel egyik szemöldököm.

- Hát… hogy a fenébe laktok ezzel jól? – Erre csak megvontam a vállamat, Gitta meg szerintem nem is hallotta Ádit, annyira elvolt foglalva a málna lekváros péksüteménnyel. Zsoltinak azonban természetesen erre is volt mit mondania.

- Hallod, ez még a jobbik eset. Eddig még ennyit sem ettek. Első nap, amikor Lora leült hozzánk,  elővett egy körülbelül tenyérnyi műanyag dobozt, amiben két szendvics volt, de tudod, olyan toast kenyérből, ami ilyen rohadt vékony – mutatta hüvelyk és mutató ujjával Ádámnak, a kenyér vastagságát -…amiben volt egy vékony szelet sonka, meg egy darab sajt. Kérdeztem tőle, hogy most komolyan azt mind ebédre hozta? Erre közli, hogy nem, mert a másik Gittáé. – Fejezte be végül a sztorit, Ádi pedig hangosan felnevetett. Már megszoktam hogy a csapatunkban az összes magyar srác a nemlétező főzőtudományunkon, és étkezési szokásainkon nevet, úgyhogy nem vettem magamra a poénkodásukat. Annál is inkább, mert az eszem nem a toast kenyereken és zacskós croissantok körül forgott. Hanem egy bizonyos magas srácon aki, igen sajnos be kell valljam, hogy szőke, és aki valamilyen oknál fogva eltűnt spedizionéról.

***

Kaptunk bicikliket. És bár majdnem két hetet kellett rá várnunk, hiszen már első munkanapra ígérték, azért örültünk nekik. Annak ellenére, hogy a „bicikli” nevet azért nagy jóindulattal lehet rájuk adni. Inkább csak olyan két kereken guruló roncsok voltak. A festék már réges régen lekopott róluk, a lámpájuk, a dinamójuk és a fényvisszaverőjük nem működött, illetve letört, váltót és csengőt pedig életükben nem láttak.

- Hát… legalább nem kell két órával előbb kelnünk, hogy odaérjünk reggel munkába. – Mondta Rita, és ebben végülis igaza volt. Most hat óra helyett, elég lesz csupán nyolckor fölkelnünk és nem kell két buszra is felszállnunk.

- Figyeljetek… ha már van biciklink nem megyünk ma ki este a városba? – Néztem rájuk, mert nagyon megjött a kedvem egy kis esti városnézéshez.

- Uhh…de szerintem menjünk. – Bólogatott Gitta.

- Tényleg, úgy is terveztük, hogy megyünk majd egyszer étterembe nem? Mehetnénk ma. – Vonta meg a vállát Eliza. És el is dőlt. Alig vártam, hogy vissza érjünk a szállásra. Én negyedikként fürödtem és mire mind megcsináltuk a hajunkat, feltettünk egy kis sminket és fölöltöztünk, már valóban teljesen besötétedett. Egy lila koktélruhát vettem föl, ami a nyakánál félkörívben üvegkövekkel volt kirakva, mintha nyaklánc volna. Hozzá pedig egy magassarkú szandált vettem föl. Szerencsére a lányok is hasonlóan kiöltöztek, úgyhogy nem éreztem magam kényelmetlenül a szerelésemben.

- Ejha! Ti pasizni mentek? – Lépett ki a szobája ajtaján Balázs, csapatunk egyik tagja, akinek egyébként itt volt a barátnője is, ám ez nem gátolta meg abban, hogy tetőtől talpig végignézzen rajtunk. Ami persze valószínűleg annak is volt köszönhető, hogy zavart tekintete, piros arca és nehézkes beszéde arról árulkodott, hogy kissé fölöntött a garatra.

- Nem, csak pizzázni megyünk egyet a városba. – csóváltam a fejem.

- Nah persze. – fújtatott hitetlenül. – Ekkora magassarkúban? – Nézett végig a lábamon.

- Ahha. Miért ne? – Vontam vállat, azzal megfordultam és otthagytam, a többiek pedig a nevetést visszafojtva követtek.

- Jesszusom. Ennek keresztbe álltak a szemei. – csóválta a fejét Liza. Nevetve mentünk le a lépcsőházban az udvarra. Hogy milyen koktélruhában és magassarkúban biciklizni? Borzasztó. Egyrészt iszonyú kényelmetlen. Másrészt nagyon kínos, tekintve, hogy minden egyes tekerésnél fölcsúszik az ember szoknyája. Harmadszor pedig ijesztő. Ugyanis az összes kocsi ránk dudált, vagy kikiabáltak belőle az ablakon, amitől persze minden egyes alkalommal frászt kaptam és ugrottam egy nagyot az ülésen. Végül a Pratonál kötöttük ki a bicikliket, és kerestünk egy jó kis éttermet. Ami kívülről elég puccosnak tűnt és a többiek először nem is akartak beülni.

- Itt még szerintem a szalvétáért is fizetnünk kéne. – csóválta a fejét Rita.

- De tényleg, szerintem még egy pohár vizet sem tudnánk kifizetni itt. – grimaszolt Gitta is. Elizára néztem.

- Liza? Mit gondolsz?

- Nem is tudom… tényleg elég burzsujnak tűnik, de megnézhetjük azért hogy milyenek az árak. És természetesen – mint általában – ezúttal is igazam lett. Az árak teljesen normális éttermi szinten voltak. És természetesen kötelező volt ennem egy igazi olasz étteremben egy igazi olasz pizzat, ezért rögtön rendeltem is egy prosciuttosat. Ami több volt mint csodálatos. Valódi élmény volt enni azt a pizzat. Érezni az intenzív ízeket, a fűszeres paradicsomszószt, a hihetetlenül vékony, ropogós tésztát.

- Hú lányok. Tudom, hogy azt mondtuk, hogy csak egyszer együnk étteremben, mert spórolnunk kell, de én nem bírom ki hogy ezt ne érezzem még egyszer mielőtt elmegyünk.

- Ahha, egyetértek. – Bólogatott Gitta. És bár megtanultuk, hogy az asztalra előre kitett kenyérkéből nem szabad enni, ugyanis borsos áron fölszámolják a kis ravaszak, de ennek ellenére is elégedetten távoztunk az étteremből. Jóllakottan mentünk is vissza a biciklihez, hogy haza induljunk. Aztán ledermedtem. Néztem jobbra balra, hátha rosszul látok, de nem. Valóban nem volt ott.

- Ööö… lányok. Nekem ellopták a biciklim.

- Hogy mi van?! – kérdezték mindhárman egyszerre. Kétszer is megfordultam a tengelyem körül, mint egy kutya aki a saját farkát kergeti, de nem. Nem láttam sehol. Egyszerűen eltűnt.

- Ellopták. – ismételtem.

- De mégis hogy a fenébe? – hüledezett Rita.

- Passz.

- De biztos, hogy kikötötted? – kérdezte Gitta, mire megajándékoztam egy olyan pillantással, mintha azt mondanám, hogy: „Most komolyan ennyire hülyének nézel?” Aztán rámutattam az oszlopra ahova kikötöttem a biciklit, amin még mindig ott volt a rikító zöld kerékpár bilincs.

- De… ha nem vágták le a bilincset, akkor mégis hogyan tudták ellopni? – csóválta a fejét Liza.

- Azt hiszem a küllőre kötöttem rá. Szerintem egyszerűen letörték a küllőt, és vitték a bringát.

- Basszus. – Szólt Gitta.

- Ahha. Valahogy úgy. – bólintottam.

- Most mi lesz?

- Fogalmam sincs. Hazasétálok. Ti menjetek, tudom merre kell hazamenni.

- Nah persze. Szó sem lehet róla. – Rázta a fejét Rita.

- Bizony. Kizárt, hogy egyedül hazagyalogolsz. Majd megyek veled, Ritáék meg haza bicikliznek. Vagy… figyu, mi lenne, ha felülnél mögém?

- Mármint arra? – mutattam Gitta biciklijének a hátsó kerekén lévő rácsra, ahova szükség esetén bizonyos nagyságú cuccokat csiptethet az ember.

- Tényleg, ez jó ötlet. – Bólogatott helyeslően Liza.

- Hát jó. Próbáljuk ki. – mondtam és fölültem Gitta mögé. Gitta pedig elindult. Körülbelül két és fél másodperccel később, pedig a bicikli eldőlt. Velünk együtt. – Jólvan, semmi gond.  – pattant fel Gitta. – Csak próbáljuk meg mégegyszer. – További három próbálkozás kellett hozzá, hogy Gitta egyenesben tudja tartani a biciklit. Én meg úgy éreztem, mint valami moncsicsi Gitta hátán. A nagy izgalomba meg annyira nem figyeltünk, hogy totál eltévedtük.

- Most komolyan lányok. Hol vagyunk? –Nézett ránk Rita.

- Fogalmam sincs. Nekem egyáltalán nem ismerős ez a hely.

- Az a baj, hogy vak sötétbe nekem semmi sem ismerős ebben a városban.

- Najó, menjünk vissza a Pratora, onnan tudom az utat. – Jelentette ki Gitta, aztán további háromnegyed óra kellett hozzá, hogy visszataláljunk a térre, onnan pedig újabb negyed óra, hogy hazajussunk. Az út alatt pedig Gitta és én körülbelül kétszer elestünk a biciklivel, egyszer pedig beakadt a küllőbe a szandálom, és széjjel roncsolta a szélét. Ennél a pontnál pedig nem bírtam tovább. Nevetve sírtam magamon, és a nyomorúságomon és azon, hogy természetesen ez is velem történt meg, kivel mással? Folytak a könnyeim, miközben megállás nélkül nevettem, és abba sem hagytam addig, ameddig haza nem értünk.

- Najó, azzal csak holnap foglalkozok, hogy ki kell e fizetnem a cégnek, vagy nem. Most nincs erőm. – Zuhantam be az ágyba.

- De Lillának hogy fogod elmondani? – Húzta el a száját Gitta.

- Fogalmam sincs. – Ráztam a fejem. Tényleg fogalmam sincs. – Ismételtem, és amint átöltöztem pizsamába, lehunytam a szemem és aludtam.

***

Reggel, Gitta szolidaritást vállalva velem, fölkelt hatkor. Felajánlottam neki hogy mehet munkába ő is biciklivel ahogy Ritáék és a többiek, de ő erősködött, hogy velem jön. Amiért természetesen nagyon hálás voltam. Főleg azért, mert reszketve mentem be munkába, nemtudva, hogy Lilla mit fog mondani a hír hallatára. Még a csekkolónál is reszkető kézzel álltam, és a reszketésem csak akkor szűnt meg, amikor bekanyarodott a spedizione felöli folyosóról egy magas, izmos, szőke hajú fiú. El is felejtettem róla, hogy mennyire helyes. Amint meglátott, a szája sarka elragadóan édes félmosolyra húzódott, az én buta szívem pedig össze vissza kezdett el zakatolni.

- Ciao Girls! – Mosolygott ránk, ahogy elment mellettünk.

- Szia. – sóhajtottam egy nagyot, majd magamhoz tértem. – öö…úgy értem ciao! – Javítottam ki magamat hebegve habogva. Fölnevetett, majd megállt mellettünk háttal, egy állvány előtt, és egy sor dobozt kezdett el sorszámozni.

- Istenem, de édes vagy. – Mondtam neki, abban a megnyugtató tudatban, hogy egy szót sem ért abból amit mondok. – De most komolyan, nézz rá! – Mondtam Gittának. – Hogy nézhet ki valaki ennyire jól?

-  Nemtudom. – Nevetett fel Gitta. – Viszont lehet, hogy nem érti amit mondasz, de az feltünő lehet neki, hogy már vagy öt perce becsekkoltál, mégis itt bámulod közben pedig nagyokat sóhajtva folyamatosan beszélsz.

- Igaz. – Bólintottam beismerően.

- Amúgy ez tök jó. Először mosolygott, aztán bekapcsolódott az éneklésünkbe, most meg egyenesen ránk köszönt. Ha ez így megy tovább még az is lehet, hogy elhív randira. – bökött cinkosan oldalba, én pedig felnevettem. Ám nem tartottam viccesnek. Ami az én össze-vissza kalimpáló romantikus lányszívemet illeti, erre a mondatra egyből lepergett a szemem előtt egy film, aminek főszereplője én vagyok, meg a kávés fiú. Aztán megráztam a fejemet, hogy etűntessem a fejemből romantikus képzelgéseimet. Túl szép lenne, hogy igaz legyen.