2. Fejezet

Ciao Bionda!

2. Fejezet

Az előbb még totál álmos voltam. Ám amint leszálltunk Padovában, egy csettintésre felélénkültem. Ami nem is ártott, ugyanis minden csepp erőmet össze kellett szednem, hogy elbírjam a csomagjaimat és még képes is legyek velük közlekedni. Kis csapatunk egy pontban gyűlt össze, addig amíg meg nem láttuk a csoportvezetőnket, Lillát. Én már találkoztam Lillával az állásinterjún Budapesten, ezért ismertem fel. Habár eleinte nem volt kifejezetten szimpatikus. Vállig érő, vékonyszálú, festett fekete haja volt, barna bőre, kékeszöldre tetovált szemöldöke, vékony ajkai és talán még az enyémnél és Gittáénál is kékebb szemei. Tudom én, hogy nem szabad első látásra ítélkezni. De véleményem szerint, az, aki azt mondja nem alkot véleményt egy emberről már rögtön amikor ránéz, valószínűleg hazudik. Persze előfordult már velem is nem egyszer, hogy rosszul ítéltem meg valakit, de hát akkora bűn az? Lilla egy csapat fiatallal jött, akik mind magyarul beszéltek, és már mentek is tovább egy másik buszmegállóba. Később kiderült, hogy ők a magyar csapatunk néhány tagja, akik már nyár eleje óta kint vannak és most épp túlórázni mennek a gyárba.

- Busszal megyünk a Casa a Coloriig. Egy kicsit kell még sétálnunk a buszmegállóig, úgyhogy kapjátok össze magatokat. – Nézett ránk Lilla, mi pedig engedelmesen tettük amit mond. A megtett szakasz a buszmegállóig, egyáltalán nem volt hosszú. Vagyis nem lett volna hosszú, hogyha nem lett volna több cucc nálam mint egy málhás szamárnak. Arról nem is beszélve, hogy a buszról leszállva még többet kellett sétálnunk a szállásig. Úgy éreztem az összes izmom elvan sorvadva és én nem bírom tovább. Megálltam. Képes lettem volna leülni és megvárni az estét, aztán majd valahogy egyenként elviszem a holmimat a szállásig, de hogy én tovább nem megyek, az tuti!

- Nem bírom. – csóváltam a fejemet Gittának, aki kipirult, fáradt arccal csak nevetett. Szerintem kínjába, ugyanis neki is kifejezetten nehéz volt a két hatalmas bőröndje. Ám a velünk egykorú srácok amint észrevették tehetetlenségem, odajöttek és elvették egy-egy csomagom. Bár eleinte nem voltak szimpatikusak, most egyből nagyot nőttek a szememben, ugyanis így már képes voltam valahogy elvonszolni magamat a szállásig. Ahol amint Lilla elsietett az adminisztrációs ügyeinket intézni, Gitta és én szinte egyszerre rogytunk le a csomagjaink közé a folyosó hideg csempéjére. És bár még csak reggel hat óra volt, - akarom mondani, az én időszámításomban hajnalai hat – az emeleten lévő magyar csapat többi tagja kezdett álmosan kitántorogni a szobájukból. Egy szemüveges lány azonnal a velünk érkezett testvérpár fiú tagjának a nyakába ugrott. Nádszál vékony volt, és rövidgatyának nem nevezhető, szinte francia bugyi méretű ruhadarabjából kilátszott a fél hátsója. Két – három fiú, illetve férfi, egy szál alsógatyában lépett ki a folyosóra. Nem, nem egyikük sem nézett ki jól. De nem keseredtem el, ugyanis ebben a hónapban egyáltalán nem a magyar fiúkra vagyok kíváncsi.

- A folyosó végén van egy szoba, amibe négy lány beköltözhet. – Mondta Lilla, amint visszaért. Azonnal Gittára néztem, majd a két másik szőke lányra, akikről egy bemutatkozás alkalmával kiderült, hogy Elizának és Ritának hívják őket. Rita volt a teltebb, molett alkatú, Elizát pedig akkor még amolyan jókislánynak néztem.

- Akkor menjünk. – Mondta Rita, aki ezek szerint ugyanarra gondolt mint mi.

- Szerencsések vagytok. – Kísért be minket a szobába Lilla. – Csak ebben az egy szobához tartozik saját fürdő. A többiek mind a közöset használják.

Ácsi! Közös fürdő? Erről nem volt szó. Ha most nem lett volna akkora mázlink, hogy saját fürdővel ellátott szobát kapunk, valószínűleg dührohamot kaptam volna. A szobánk három részre nyílt. Két külön álló helyiség, ami egy nem működő ajtóval volt elválasztva egymástól, majd a mosdó. Fehér falak, egy egy ablak, fémkeretes ágyak, egy egy ruha állvány, és egy – azaz egy darab- ruhásszekrény. Amit nagyon kreatív módon kénytelenek voltunk beosztani egymás közt. Szombat reggel volt, Padovában szombatonként van a piac. Rita és Eliza el is mentek, de mi túl fáradtak voltunk Gittával. Elvégre alig aludtunk egy órácskát a buszon, ráadásul minden cuccot ki kellett pakolnunk. De egy kis szunyókálás után úgy döntöttünk, mi is járunk egyet. Felöltöztünk csinos, nyári ruhába, még egy kis sminket is tettünk, az olaszok tiszteletére és cél nélkül mentünk ki a Casa a Colori kapuján. Gitta és én külön külön is híresek vagyunk a szerencsétlenségünkről. Ám együtt, kész sorscsapás vagyunk. Ezért szinte nem is lepődtünk meg, hogy amint kimentünk az utcára, elkezdett szakadni a nyári zápor. Befutottunk a legközelebbi buszmegálló alá, és elázott hajjal tudósítottunk egy újabb részt a videónaplóba. Ám olyan elkötelezettek voltunk, hogy nem fordultunk vissza a szállásra. Megvártuk míg eláll az eső, és folytattuk utunkat. A kezdő hétvégénk nagyon jól telt. Persze azon kívül, hogy az első városnézéskor ugyebár eláztunk. És azon kívül, hogy Gittával három napig a földön étkeztünk, az első nap vett műanyag tányérokon, műanyag evőeszközökkel. Ami úgy kezdődött, hogy Eliza és Rita kimentek ebédet csinálni. Amitől eszembe jutott, hogy én is tudnék már enni valamit.

- Te nem vagy…

- Éhes? – Nézett rám Gitta. Válaszul bólintottam. – Nézzük miből élünk. – Mondta, azzal elővettünk minden kaját amit hoztunk magunkkal. Az ágyat elborították a konzervek, zacskós levesek, dobozos paradicsomszószok, és tészták. Meg csipszes és kekszes zacskók.

- Öhm… hát ezeket megkellene melegíteni. – Emeltem fel egy babkonzervet. – Ezt meg megkellene főzni. – Mutattam a tésztára. – De… nem is tudom Gitta. A nemlétező főzőtudományomat nem akarom mutogatni idegenek előtt.

- Én nem fogok főzni! – Rázta azonnal a fejét. – Együnk itt.

- Hol? – Vontam fel a szemöldököm, és néztem körül a szinte bútorozatlan szobában. Végül mindkettőnk pillantása a földre esett. Így alakult tehát, hogy ahányszor „étkeztünk” Eliza és Rita azt látták, hogy mi a földön ülve, tonhalas, hideg babfőzeléket eszünk paradicsomszósszal. És ez még a legételszerűbb volt amit összehoztunk. Az első normális étkezésünk másnap este volt. Merthogy vasárnap reggel, Eliza elhívott minket a tengerpartra, mert a nagybátyja itt van a városban, és elvisz minket Sotto Marinára. Tudtam, hogy ez egy nagyon jó ötlet, mert bár én nem mehetek még be a vízbe ( a tetoválásom még gyógyulás alatt van) de ez egy remek alkalom, hogy összemelegedjünk Elizával és Ritával. Ez sikerült is. Egy kis kocsiba karaokezés, közös selfie lövés, és három tál csirkeszárny elfogyasztása után, már az egész hónapi programjainkat elterveztük. Bulik, olasz nemzeti ünnepi, ami ugye a Ferragosto, Verona, Velence, és esetleg Firezne. Hihetetlenül izgalmas hónapnak nézünk elébe. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mennyire.

***

Nem fer, hogy kilenckor kezdődik a munka, de hatkor kell kelni, hogy busszal odaérjünk. A buszút hosszú volt, és egyszer át is kellett szállnunk. Ám még a buszon is volt látnivaló. Az első pozitív dolog amit Olaszországban észrevettem, hogy annyi a jópasi, hogy a lányokkal azt sem tudtuk, hogy merre nézzünk. Aztán egyszer csak Gitta elkezdte ütögetni a karomat.

- Aztaaa! Lora nézd! Katonááák. – Sikíotta. Jobbra néztem, ahol egy csapatba verődve katonák álltak. Nah de nem ám akármilyenek. Vérbeli olasz katonák. Szerintem életemben nem láttam annyi jópasit, mint amennyit ez alatt a reggeli busz út alatt.

- Kell egy katona nekem. – sóhajtottam.

- Pff! Neked van. Nekem kell. – Mondta Gitta. Katonák. Terepminta. Domonkos. A szülinapom. Meg is feledkeztem róla. Körülbelül egy éve beszélgetünk. A szülinapomkor totális véletlennek köszönhetően találkoztunk. Eléggé egymásba gabalyodtunk. Finoman szólva. Bár nagyon bevoltam rúgva már az este vége felé. De tudom, hogy nem az alkohol hatása volt. És hiányzott. Az ajkamba haraptam. Vajon lesz ebből bármi is? Ő azt mondta lesz. De nem is tudom. Egy évig csak beszélgettünk, mert folyamatosan máshol szolgált. Amerikában például. És annyi mindent mondott már. Annyi mindent ígért… Megráztam a fejem. Itt vagyok Olaszországban. Egy gyönyörű helyen. Nem járja, hogy ő még ide is követ engem. A gyárba beérve tartottak nekünk egy tájékoztatót, majd fölkísértek minket az öltözőbe a szekrényünkhöz. Aztán kezdődhetett a munka. Mindenkit egy magyarhoz osztottak be, aki segített neki betanulni. Mindenkit, kivéve engem. Engem egy olasz csajhoz, aki nagy jó indulattal éppenhogy csak nyökögte az angolt. Átmentünk a gyár épületén, egyenesen egy másikba. Egy raktárba. Ügyetlenül elmagyarázta, hogy milyen könyveket hova kell pakolnom. Ám valamit rosszul magyarázott, ugyanis kiderült, hogy körülbelül ötven darab könyvet egy teljesen más helyre pakoltam, ezzel egy igen kellemetlen délutánt okozva az olaszoknak. Szépen lassan a többi munkát is megismertem. Először is ott volt a listázás. A carello nevű kocsival mész a raktárban, és mindenféle számot, meg kódokat, meg betűket nézve lepakolsz a polcról egy adott mennyiségű könyvet, majd egy nagy dobozba teszed. Itt lehetett sokat lógni a munkából, mert nem nagyon voltak felügyelők, ezért ezt viszonylag szerettem. Aztán ott volt a copertine. Vagyis fóliázás. Avagy az unalom hét stádiuma. A harmadik az M-ezés. Amivel első nap kezdtem az olasz lánnyal. Én eleinte csak lábgyilkosnak hívtam. Végül a kedvencem, a szorter. Egy gép előtt állsz és teszed be az apró kocsikba a könyveket. Ez volt a legjobb. Itt nem voltam szem előtt és táncolhattam meg énekelhettem kedvemre. Vagyis csak azt hittem, hogy nem vagyok szem előtt. Ugyanis pár nap múlva az egész gyár arról jegyzett meg, hogy én vagyok a „dancing girl”. Pontosabban én is Gitta. Merthogy ő is ugyanezt csinálta, amiben csak az volt a vicces, hogy szinte egész nap nem is találkoztunk, mert sosem voltunk együtt beosztva. Ezért is találtam viccesnek, amikor már a harmadik nap panasz érkezett ránk Lillának, hogy én és Gitta sokat beszélgetünk egymással…

Az első napok borzalmasak voltak a gyárban. Este hatra, a lábam már használhatatlan lett. Annyira fájt, hogy még csak állni sem tudtam rajta. Ám voltak jó pillanatai is a melónak. Egy szó: Spedizione.

A legjobb hely a gyárban. A spedizionén vannak a legizmosabb, legjobb pasik. Az volt a napi öröm, hogy elmehettünk a spedizionés fiúk előtt. Persze az érzés kölcsönös volt, hiszen, elég nagy feltűnést keltettünk. Rita és Eliza platina szőkére festett hajjal, én aranyszőke hajjal, hófehér bőrrel és kék szemmel, Gitta pedig hatalmas, barna, természetes loknikkal, szintúgy hófehér bőrrel és óriási kék szemekkel. Amit egy hónap alatt megtanultam, hogy akinek önbizalomhiánya van, az menjen ki Olaszországba. Úgy néztek ránk, mintha görög istennők lennénk. De inkább ők hasonlítottak istenekre. Először is ott volt Emanuel, állnevén: Emilio. Egy dominikai srác, aki úgy nézett ki mint egy vérbeli szörfös. Fekete, raszta haja hátrafogva, a testére simuló fekete ujjatlan felső láttatni engedte minden egyes izmot a felsőtestén. Puhának látszó ajkai sajnos sosem mosolyogtak, ám a szeme mindig csillogott. A másik nagyágyú: A gyönyörű. Ezt az egy állnevet tudtuk neki adni, mert egyszerűen nem lehetett rá mást mondani. Lilla elárulta nekünk, hogy már három éve szerelmes belé. Aminek hangot is adott. Természetesen magyarul, hogy kedves barátunk, akit egyébként Ezionak hívnak, ne hallja meg.

- Ez képtelenség! – fújtatott Lilla, egyik nap M-ezés közben.

- Mi a képtelenség? – néztem fel rá a könyvek között.

- Hát ő. –lövellt egy pillantást Ezio felé. – Ilyen körülmények között nem lehet dolgozni! – Csapta le idegesen a kezében lévő matektankönyvet, majd megfordult és olyanokat mormogva az orra alatt hogy: „nem értem, hogy nézhet ki valaki így. És még elvárják, hogy rendesen dolgozzak, miközben őt kell néznem…” egy újabb köteg könyvet vett magához. Aztán ott volt még Roberto. A dobozolós fiú, ám róla mindössze ennyit tudok. Copertinén is volt kit néznünk. Először is Nicolát. Aki Lilla második szerelme. Aztán Carlost. Akit én neveztem el, az egyik kedvenc könyvem egyik főszereplője után. Merthogy a srác kiköpött hasonmása volt Carlos Fuentesnek. De komolyan. Majdnem odamentem hozzá autogrammot kérni. Tehát volt kit néznünk a gyárban. Vagyis annak ellenére, hogy Gittával, még az egy órás ebédszünetünk sem volt együtt, azért elvoltam magamban. Először azt hittem, hogy magányosan fogom mindig eltölteni az ebédszüneteket. Nem így lett. Első nap volt, az apró ebédlőben kerestem egy üres asztalt és leültem. Láttam ugyan, hogy a hátsó asztalnál két magyar ül, de nem mentem oda. Ha az emberek nyitnak felém, nagyon könnyen barátkozom. Ám ha nem… hát én biztos, hogy nem fogok előbb nyitni.

- Hé! Nem ülsz ide hozzánk? – Szólított meg egy férfi hang. A hátsó asztal felé néztem. A vörös hajú nő, és egy férfi ült mellette, akinek ha jól hallottam Zsolti a neve. Zsolti sokkal idősebbnek tűnt huszonöt événél, és sajnos az a fajta pasi volt, akin még az sem segítene túl sokat, ha ki lenne gyúrva. A fején csak két oldalt volt némi haj, a bőre sápadt, egy deka izmot nem láttam a testén, a szemei pedig enyhén kidülledtek. Viszont nagyon jó dumája volt, mindig megtudta nevettetni az embert, és jószívű volt. Persze ezt akkor még nem tudtam. Ezért is kissé félénken álltam fel a helyemről és indultam meg feléjük.

- Én igazából Ritát várom… - Mondtam, mert hogy valóban Ritára vártam, akivel együtt volt ebédszünetünk.

- Hát, mindketten ide ülhettek. – Mondta, aztán egy újabb adagot tett a szájába a bolognai spagettiből, majd elfintorodott.  – Elegem van már ebből a sok hülye olasz kajából. – Meglepődtem. Ez meg hogyan lehetséges?

- Mielőtt kijöttem, - folytatta, mintha csak hallotta volna a gondolataim – imádtam az olasz ételeket. A spagetti meg a lasagna volt a kedvencem. Most ki nem állhatom őket. – Csóválta a fejét. Jajj ne. Nem akarok én is erre a sorsa jutni.

- Te nem ebédelsz? – Kérdezte tőlem.

- Jah, nem, nem vagyok éhes. Egy bácsi bent M-ezésnél hozott egy tál péksüteményt és megkínálta a dolgozókat.

- Komolyan? Hol? – Kerekedtek ki amúgy is kerek szemei.

- Kint abban a másik épületben. De elég hamar elfogyott.

- Én mindig lemaradok az ilyenekről. – Csóválta meg a fejét. Meglepődtem hogy az ebédszünet milyen kellemesen telt. Zsoltival és a vörös hajú nővel Ágival, meglepően jól kijöttem. Csak úgy mint Rita, aki nem sokkal később megérkezett és mint kiderült a késésnek az oka Emanuel, akarom mondani Emilio volt, aki szembe jött vele a kicsekkoló pultnál. És ugyan ennél többet nem tett, de ennyi elég volt Ritának, hogy lelassuljon a folyamatban. És az első hét nagyjából összes napja ilyen volt. Munka, munka, Emilio, munka, munka, ohh itt a Nicola, munka munka, istenem Ezio már megint milyen jól nézel ki?! Ám volt amiről én maradtam le. Például második nap, amikor összefutottam Gittával és Elizával ebéd után.

- Képzeld Lora! – Futott oda hozzám Gitta. – Egy cuki fiú elhívott minket kávézni. – Mondta csillogó szemekkel.

- Komolyan? Ki?

- Ööö… - nézett körbe, egyesével végigmérve a spedizonén lévő fiúkat. – Most nem látom.

- Spedizionés? – vigyorodtam el.

- Ahha. De most nincs itt. De majd megmutatom. Iszonyú helyes.

- És elmentetek vele kávézni?

- Nem sajnos. – szólalt meg Eliza. – Már lejárt az ebédszünetünk amikor megkérdezte, és amúgy is a közelben volt a Mama. – Fintorodott el. Jah igen! A Mama. Egy olasz fejes. Egy nagy darab nő, aki beoszt minket, hogy ki hol dolgozik. Mindenki utálja. Najó, nem mindenki, csak mi. Mert nem nagyon szívlel engem meg Gittát, valamilyen oknál fogva.

- Igen. Pedig tényleg annyiiiiira helyes. Majd holnap megmutatjuk. – Bólogatott Gitta.

- Jólvan. – Mosolyodtam el. – Mennem kell csekkolni. – Húztam elő a farzsebemből a kártyámat, és elindultam a csekkoló pult felé, mert lejárt az ebédszünetem. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy ki lehetett ez a titokzatos kávés fiú.

***

Pénteken hulla fáradtak voltunk. Ritát, Gittát és engem egész délután M-ezni osztottak be. Halál volt. De tényleg. Azt hittem kiszakad a helyéről a lábam.

- Én nem bírom. – Lihegtem, és egy újabb könyvet tettem a hatszáznyolcvanötös polcra.

- Szerintem én már meghaltam. És most csupán a szellemem cipeli a könyveket. – Kontrázott Gitta. Azt nem tudom, hogy Rita mit válaszolt, mert csak valami morgás félét értettem belőle, de gyanítom ő is hasonlóan érzett mint mi. Percenként néztünk az órára, de az idő csak nem akart gyorsabban telni. Aztán amikor végre valahára lejárt a munka időnk, csiga lassú tempóban tudtunk csupán haladni. Aminek következtében lekéstük a buszt, ezért háromnegyed órát kellett várnunk a buszmegállóban a következőre.

- Lányok, én hullafáradt vagyok, de nem érdekel. Én biztos hogy fogok menni bulizni.

- Én is. Az tuti. – Vágta rá Gitta. Rita és Eliza is hevesen bólogattak. És bár tényleg iszonyú fáradt voltam, egész héten erre a bulira vártunk. Nem tántoríthat el senki és semmi. Mint kiderült a fáradság mindegyikünkre elég érdekesen hat, ugyanis egész hazaúton énekeltünk, megállás nélkül röhögtünk meg visítoztunk. Áááá csak egy kicsit néztek minket hülyének az olaszok. Csak egy egészen kicsit. Hazaérve elosztottuk a sorrendet, hogy ki hányadiknak mehet fürdeni. Én lettem az utolsó, ezért addig kiválasztottam hogy mibe megyek. Az egyik piros koktélruhámat választottam. Az volt rajtam a szülinapomon is. Újra eszembe jutott a Domonkos. Fog írni még egyáltalán? Vagy csak azért nem ír, mert nem akar zavarni amíg Olaszországban vagyok? Nem ez hülyeség. Vagy mégsem? Az ágyra dobtam a ruhámat. Én következtem a fürdéssel. Bíztam benne, hogy a víz majd kitisztítja a fejem. Ma bulizni fogok. Jól fogom érezni magam a csajokkal. És egy csomó olasz pasival. Igen, most rájuk koncentrálok. Ha nem fog írni, az az ő baja, nem az enyém. Én jól fogom magam érezni akkor is. A hajamat begöndörítettem. Vérvörös rúzst tettem föl. Csillogó, fehér nyakláncot húztam. Aranyszandált.

- Jesszus Lora! Én nem mutatkozok melletted. – Mért végig Gitta. Csak a szememet forgattam. Gitta testképzavarát és súlyos önbizalomhiányát már megszoktam, ezért erre a megjegyzésére nem mondtam inkább semmit. Én is végigmértem. Felismertem a fekete bőrszoknyát, és az apró fekete topot.

- Jé! Te is abba a szettbe vagy mint szülinapomon. – Mosolyodtam el. 

- Ahha. - Bólogatott. Hamar elkészült  Eliza is, aki az én ruhámmal megegyező szabású fehér alapon vörös rózsás szoknyát húzott, majd Rita, aki egy fekete, szürke csíkos maxi ruhában volt.

- Azta lányok. Az olaszok köpni nyelni nem fognak tudni. – Nézett rajtunk végig Eliza.

- Kész vagyunk? – Kérdezte Rita mosolyogva, mire mindannyian bólintottunk.

- Mutassuk meg ezeknek az olaszoknak hogy buliznak a magyar lányok! – Mondtam vigyorogva és felkaptam a fehér borítéktáskámat, indulásra készen.