1. Fejezet

Ciao bionda!

Avagy egy Olasz nyár igaz története

Egy pizza volt az első dolog, amit egy igazi olasz étteremben ettem azon a nyáron. Más volt, más mint bármelyik pizza amit valaha fogyasztottam. Bár már voltam korábban Rómában, ahol szintén az igazi Olasz ízvilággal telt pizzát ehettem. De ez teljesen más volt. A bazsalikomos paradicsomszósz, amiről érződött, hogy a legminőségibb zöldségekből és fűszerekből készítették el, a sonka, ami ugyebár itt Olaszországban csak prosciutto, a fekete olíva bogyó és az isteni sajton kívül, minden egyes szeletben, amit betettem a számba érződött a szabadság íze. Az önállóságé. Az izgalomé. De itt még nem tartunk. Először el kell kezdődnie.

Tizenkét nappal korábban.

Még soha nem voltam ilyen sokáig távol otthonról. Pláne, nem egy idegen országban.  Egy hónapig. Ami így első hallásra nem is tűnik soknak. Csakhogy az, hogy egy hónapig teljesen önálló leszek, az igenis nagy dolog. Bár már így is ideje belerázódnom az önállóságba. Hiszen amint visszajövök Olaszországból, már költözhetek is Budapestre egy nappal később. Szerintem ki sem fogok pakolni a bőröndömből. Amibe egyébként jelen pillanatban is pakolnom kellene, ahelyett hogy törökülésben ülök a földön a körülöttem heverő ruhakupacok között, és mosolyogva meredek magam elé. Én szerveztem meg a nyári munkát. Én találtam, ugyanúgy, ahogy a tavalyi nyáron. És ugyan úgy, ahogy a tavalyi nyáron, most is a barátnőmmel Gittával vágunk neki ennek a kalandnak. Csakhogy ez más lesz mint tavaly. Tavaly a Balaton partján dolgoztunk, és bár az is majdhogynem egy hónap volt, ez mégis csak izgalmasabb. Mindig is odavoltam az olasz konyháért. Az olasz nyelvért. Az olasz városokért. És természetesen az olasz fiúkért. Ki ne hallott volna az olasz férfiak szenvedélyes temperamentumáról, sötétbarna bőrükről, dús hajukról? Nem mondom, hogy csak az olasz fiúk miatt várom már ezt az egy hónapot, de hát nem fogok hazudni, bizony ők is közre játszanak. Egymás után pakoltam bele a bőröndbe a ruháimat. De nem, ez így nem lesz jó. Biztos, hogy nem fogok elférni. Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy inkább először összehajtogatok, és kipakolok a földre mindent, amit vinni akarok magammal. Hogy lássam, hogy mennyi cuccom van. Ennek persze az lett a vége, hogy anyám felhúzott szemöldökkel és csípőre tett kézzel állt a szobám ajtajában, rosszalló tekintettel végigmérve az eredményt.

- Remélem nem gondolod komolyan, hogy kilenc pár cipőt fogsz vinni magaddal? – szólalt meg végül.

- Dehogynem. Anya. Nem tudom előre, hogy milyen idő lesz, és nem ugorhatok majd csak úgy haza, hogy felvegyem ami épp eszembe jut.

- Lehet, de akkor sem vihetsz kilenc pár cipőt. – nyomta meg a „kilenc” szót. – Nem is férne be. Arról nem is beszélve, hogy a ruhákkal is elvetetted a sulykot. – Emelte fel az egyik apró, piros koktél ruhámat.

- Nem. – ráztam a fejem. – Ruhákból nem teszek vissza. Kizárt. – Mondtam, és dühösen kiválasztottam három pár cipőt, amit visszatettem a polcomra.

- Jobb. – Bólintott anya. Hosszasan kifújtam a levegőt és nekiálltam bepakolni a bőröndömbe a ruhákat.

- Lora, ha így pakolsz, biztosan nem fog beférni minden holmid. Had segítsek. – Nézett le rám, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy felőlem segíthet ha akar, de az se baj, ha hagyja, hogy egyedül pakoljak be. Azt azonban soha nem vallanám be neki, hogy szükségem volt a segítségére, mert egyedül aztán tényleg nem tudtam volna bepakolni minden holmimat. Persze mire kész lettünk, összesen két bőrönd, két nagyobb táska, és egy kézi poggyász várakozott a szoba közepén arra várva, hogy Olaszországba vigyem őket. A kisebbik bőrönd kifejezetten jól nézett ki a többi között. Egy régi típusú, amolyan vintage kézi bőrönd volt, amilyet a dédnagymamáink hordtak magukkal. Szó szerint, merthogy előző nap találtam az alagsorban, és mint kiderült, a dédié volt. Bár kicsit felturbóztam. Kifestettem, és gyönyörű, levendula mintás, és régies stílusú csomagolópapírt, meg képeslapokat ragasztottam rá. Így pedig úgy nézett ki, mintha egy vadiúj, csak éppen régies stílusú, szerény véleményen szerint nagyon is menő, bőrönd állna a szobám közepén.                                        

                A laptopom sarkában lévő órára néztem. Nemsokára indul a vonatom Pestre. Egy éjszakát töltök a keresztszüleimnél, akik másnap visznek a buszállomásra. Leültem az ágyamra és az ujjaimmal doboltam az ágyneműn. Kinyújtottam meztelen lábfejemet, és a bal lábfejem belső részén lévő, alig két hetes tetoválásomat néztem. Egy tekeredő fekete kígyót ábrázolt, ami sokak szerint egy violin kulcshoz hasonlított. Szülinapomra csináltattam, és úgy imádtam, ahogy van. Annak ellenére, hogy a nagymamám, mindent megpróbált ami emberileg lehetséges, hogy lebeszéljen róla. De természetesen nem sikerült elbizonytalanítania a tetkómmal kapcsolatban. Amikor ránézek a lábamon lévő kígyóra, az jut eszembe, hogy hiába tesz be neked az élet, néha annyira, hogy szinte elviselhetetlen, mindig jönnek jobb napok. A kígyó az újjászületést jelképezi. Ezért választottam. Meg azért is, mert a kígyó az egyik kedvenc állatom. És mert számomra ez azt jelenti, hogy képes voltam túltenni magam mind azon, amit apám okozott. Jobb is, hogy évek óta nem tartjuk a kapcsolatot. Sokkal jobb. Megráztam a fejem. Nem akarok apára gondolni. Nem, amikor ilyen izgalmas kaland előtt állok. Percenként az órára néztem, hogy indulhassak már. Olyan volt, mintha az idő szándékosan szórakozna velem. Egyszerűen nem akart gyorsabban eltelni. Amikor aztán végre valahára elérkezett az idő, hatalmas vigyorral az arcomon kezdtem el lehordani a csomagjaimat a lépcsőn, a nappaliba. A vonaton kiválasztottam egy szimpatikus helyet, ami természetesen egy négyes ülésből álló rész volt az ablak mellett, de hát a csomagjaim tényleg nem fértek el máshogy. Elővettem a telefonomat, felvettem a neon rózsaszín fejhallgatómat, amit előző nap leértékelve vettem, és próbáltam olyan pörgős számokat keresni, amiktől ráhangolódhatok az előttem álló olasz kalandra. Szokásos módon bámultam ki az ablakon, a bőröndöm tetejére pakolt, keresztbe tett lábakkal, és váltogattam a zeneszámokat. Egészen addig, amíg a vonat be nem érkezett a Déli pályaudvarra, Budapestre. Nagy nehezen felvettem minden csomagomat, és leszálltam a vonatról, egy padot keresve, ahol aztán lepakoltam, és a telefonom kijelzőn lévő órára lestem. Öt perc is eltelt, mire megláttam a keresztapukámat, aki amint észrevett, mosolyogva intett egyet és felém sietett.

- Hogy utaztál? – kérdezte, miután puszival üdvözöltük egymást.

- Jól. Semmi extra. Elvoltam a zenémmel. – mutattam fel a telefonomat.

- Igen azt elhiszem. – mosolyodott el. – Hányra is kell vinni holnap a pályaudvarra? – kérdezte, miután beültünk a kocsiba és elindultunk.

- Fél nyolckor van a gyülekező, a nemzetközi pénztárnál.

- Menetrend szerinti járat lesz, vagy különbusszal mentek?

- Azt nemtudom. – Húztam el a számat. Ami azt illeti nem sok mindent tudok a nyári munkával kapcsolatban. Azt tudom, hogy Padovában lesz. Amiről még nem nagyon hallottam, és amit én így most amolyan kisvárosnak tudok elképzelni. Viszont azt nem tudom, hogy hol lesz a szállásunk. Vagy a munkahelyünk. A munkánkról is csak annyit tudok, hogy „könyvek disztribúciója” lesz a feladatunk. Amiről a budapesti állásinterjún csak annyit mondtak, hogy könyveket kell majd pakolnunk különböző helyekre. Annyira nem lehet nehéz. Elvégre könnyű fizikai diákmunka néven lett meghirdetve.
Mivel a keresztszüleim este elmentek egy étterembe, ezért én vigyáztam otthon a három unokatestvéremre. Ami azért annyira nem volt könnyű feladat. Vacsora, fürdetés, esti mese olvasás, és végül alvás. Másnap pedig szintén én voltam velük, merthogy ugyebár munkanap volt, tehát ugyanazt elkellett játszani. Ebéd, játék, játék, uzsonna, stb, stb. Percenkét az órámat lestem, hogy legyen már annyi idő, hogy indulni kelljen. Gitta viszont másodpercenként hívott fel, merthogy ő még csak most pakolt be a bőröndjébe. Mármint bőröndjeibe. Merthogy csak kettőbe fértek bele a cuccai. Kettő hatalmasba. A combom mellett, a telefonom ismét rezegni kezdett, jelezve, hogy Gitta valószínűleg nem tudja, hány szoknyát hozzon magával.

- Figyi, te hány cipőt viszel? – Jött a kérdés. Cipő. Nah majdnem eltaláltam.

- Kezdetben kilencet szedtem elő, de anyám lecsökkentette hatra.

- Hatra?? Én nem fogom tudni lecsökkenteni hatra.

- Akkor csökkents a ruhákból.

- A-a. Azt már nem.

- Smink?

- Kizárt.

- Ékszerek?

- Viccelsz?

- Najó. – sóhajtottam. – Akkor marad a cipő. – Adtam ki az ítéletet, mire nyöszörgő hangot hallatott.

- Rendben. Kiszedtem hármat.

- Helyes.

- Folytatom a pakolást, majd még lehet, hogy hívlak. – Tette le. Alig hogy fölálltam azzal a szándékkal, hogy igyak egy kis gyümölcslevet, a telefonom újfent rezgésbe kezdett. Természetesen Gitta nevét írta ki.

- Te hozod a hajgöndörítődet? – szólt bele.

- Ahha.

- Akkor jó. Mert akkor én nem hozom. Nah, majd beszélünk.

- Rendben. – feleltem kuncogva. Ezt még körülbelül ezerszer játszottuk el, mire sikerült bepakolnia. Csigalassúsággal, de végül csak eljött az este, amikor is indulni kellett az állomásra.

- Itt vagytok? – Kérdeztem a telefonban Gittától, az állomáson állva, ide oda nézelődve, hátha meglátom őket.

- Ahha, most jövünk be a bejáraton, szemben a… ohh látlak. – Mondta, azzal kinyomott. Pár másodperc múlva én is megláttam, amint az anyukájával, és két óriási bőrönddel jön felénk. Hullámos, barna haja szétszórt kontyba volt fogva, az arca kipirosodott, és körülbelül olyan fáradtnak tűnt, mint aki most ért vissza egy hegymászó túráról.

- Szi..aszt..ok. – Lihegte és megtörölte a kézfejével a homlokát. A felnőttek bemutatkoztak egymásnak, aztán azon kezdtünk el tanakodni, hogy vajon hol lesz a gyülekező. Merthogy sehol nem láttuk a nemzetközi jegypénztárt. Hosszas tanakodás után aztán arra jutottunk, hogy biztos az alsó szinten van. Igazunk is lett, csakhogy rajtunk kívül, senki nem volt ott. Eltelt két perc, aztán öt és tíz.

- Biztos hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem elhúzott szájjal.

- Biztos. – Bólintott keresztapukám, jelentőségteljes pillantást vetve, a hatalmas betűkkel kiírt „Nemzetközi jegypénztár” feliratra.

- Akkor lehet, hogy átvertek minket. – vonta meg a vállát Gitta. – Amiben az a jó, hogy legalább tuti nem visznek minket prostituáltaknak. – Mondta a szokásos „Gittás” arckifejezésével. Amióta felvettek minket az olaszországi munkára, a szüleink teljes pánikba vannak, és természetesen mindennek utánanéztek, ami a hellyel, a céggel, a vezetőkkel, és bármivel, ami a munkával kapcsolatos. Gittával jót nevetünk rajtuk, és néha még rá is raktunk egy lapáttal. Például amikor olyan célzásokat tettünk nekik, hogy azért nem árt, ha megnézik az összes Taken filmet, mielőtt elmegyünk Olaszországba. Ők annyira nem találták viccesnek. Ide oda járkáltam a pénztár előtt, nézelődve nem e jön valaki. De senki nem jött, és már komolyan kezdtem aggódni, hogy talán mégis csak rossz helyre jöttünk, vagy esetleg átvertek minket.

- Ti is a Padovai nyári munkára mentek? – Hallottam meg Gitta anyukájának hangját. Fölkaptam a fejem, és láttam, hogy két szőke lánnyal beszélget, akik hasonlóan sok táskával és bőrönddel állnak, az arcukon megkönnyebbült mosollyal néznek ránk.

- Igen. Ti is? – Válaszul vigyorogva bólogattunk. – Hál’ istennek, már azt hittük rossz helyre jöttünk. – Mondta a hosszú, szőke hajú, kissé teltebb, molett alkatú lány. Egy nagy kő leesett a szívemről, hogy akkor most legalább biztos, hogy jó helyen vagyunk. Ami be is bizonyosodott pár perc múlva, amikor is megérkeztek a többiek, és a munka magyarországi vezetője, Laci, elmondta az új információt, miszerint a buszunk már beállt, és felmehetünk bepakolni a csomagokat. Amire ugyan nem került azonnal sor, mert nagyon sokan voltunk – mint utóbb kiderült menetrendszerinti járaton – ráadásul a jegyünket is át kellett venni a jegyirodában. Több órának tűnt, mire végre bepakolhattuk a csomagjainkat a buszba és felszállhattunk rá. A csoporttársainkat megnézve, a két szőke hajú lányon kívül, senki nem volt annyira szimpatikus. Volt két velünk egyidős srác, akik első ránézésre nem voltak túl bizalomgerjesztőek. Ráadásul egyetlen egy kisméretű bőrönd, meg egy váll sporttáska volt náluk! Amit fogalmam sincs hogy csináltak, tekintve, hogy a jelenlévő összes lánynál minimum két darab bőrönd és két darab táska volt. Ismétlem: Minimum! Az egyik fiú amolyan duci, kopasz gyerek volt, a másik barna bőrű, ronda fullcap-el a fején, és lógó nadrággal a derekán. Volt egy idősebb pár, egy fura, vörös hajú lány, aki mér így, hogy egy szót sem szólt, sem tűnt teljesen százasnak, meg egy mi korunkbeli testvérpár, egy srác és egy lány.

- Na? Akkor megcsináljuk az első bejegyzést a video naplóba? – Nézett rám csillogó szemekkel Gitta. Még a nyár közepén, Balatonon találtuk ki, hogy az egész Olaszországban töltött hónapról fogunk vezetni videónaplót, amit majd jó lesz visszanézni, ha idősebbek leszünk. Elővette azt a telefonját, amit direkt Olaszország miatt hozott. A HTC-jét, csak zene hallgatásra hozta, azt féltette Padova utcáin ide oda vinni. Megnyomta a videó felvételt, és előrenyújtotta a karját, hogy mind a ketten benne legyünk a képben.

- Sziasztok! – mosolygott bele a kamerába. – Ez az első bejegyzésünk. Most ültünk fel a buszra, szóval útban vagyunk Padovába.

- Igen, igen. Kezdődik az Olasz meló. – Szóltam közbe, egy filmes poént elsütve. Még elmondtuk mennyire várjuk, hogy odaérjünk, meg hogy majd még jelentkezünk, aztán elköszöntünk. Ahogy az általában lenni szokott, én öt perccel később neki is láttam megenni az egyik szendvicsemet, amit keresztanyukám csomagolt. Közben zenét hallgattam, és próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Aki kitalálta a „kibírhatatlanul kényelmetlen” szókombinációt, valószínűleg valami ilyesmi szituációban vehetett részt. Ugyanis azt, hogy mi Gittával milyen pozitúrákban voltunk képesek elaludni az ülésen, kezünk, lábunk összegabalyodva, megkellett volna örökíteni. Amikor megállt a busz egy benzinkútnál, végre kinyújtóztathattuk a lábunkat, és mindkettőnknek sietős dolga lett volna a női mosdóba, így hát lementünk a buszról. Csakhogy a női mosdó előtt akkora sor állt, hogy mire helyünk lett volna a WC-ben, a busz talán beér Padovába.

- Most mit csináljunk? – fordultam Gittához.

- Nemtudom. Keressünk egy bokrot. – Mondta, én pedig egyik szemöldökömet felhúzva néztem körbe a benzinkúton. Sehol egy bokor. – Na gyere menjünk. – Intette a fejével, és el is indult előre fele. A sötét éjszakát csak a benzinkút fényei világították be valamelyest, azonban ebben a sötétségben is észrevettük a kamionokat, nem messze előttünk. Gitta úgy döntött, ezt e jelenetet meg kell örökítenünk, és gyorsan elhadarta, hogy pisi akcióban vagyunk. Én meg bégetést hallottam.

- Te is hallod? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy még mindig megy a videófelvétel.

- Mit? – hagyta abba Gitta a beszédet, és fülelt.

- Ezt a bégetést. – Válaszoltam furán. A bégetés egyre hangosabb lett. A hang irányába mentünk, és rájöttünk, hogy a két kamion tele van bárányokkal. Akik megállás nélkül bégetnek az éjszaka közepén. Annyira vicces volt, hogy a végén már a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Amitől persze a sürgős dolgunk, egyből még sürgősebb lett. A kamionok egy építkezés előtt voltak. Mi pedig bemásztunk a hatalmas homokhegyek és sárbuckák közé, hogy elvégezzük a dolgunkat. Mint kiderült, Gitta egy mackónadrágot is hozott magával a pisi akcióra, azzal a céllal, hogy áthúzza, hogy a buszon kényelmesebb legyen. Ez a művelet pedig kifejezetten vicces látványt nyújtott, ahogy fél lábon a sárban ugrálva próbálta felvenni a mackónadrágot.

- Oh oh. – mondtam

- Milyen oh oh? Miért oh ohzol? – kérdezte kétségbeesetten.

- Az a két fura srác erre tart. – Néztem a csoportunk két tagjára, ahogy egyre közelebb jönnek. Gitta mint egy őrült, kezdte felvenni a nadrágját, lopakodó üzemmódban kisiettünk a kamionok mögül, majd mintha mi sem történt volna, elsétáltunk a két dohányzó srác mellett, vissza a buszba, ami perceken belül folytatta is útját Olaszországba. Egész úton alig aludtam egy órácskát. Többnyire zenét hallgattam, vagy ettem, vagy próbáltam valamennyire kényelmesen ülni. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a busz megáll Velencében. Hatalmas halászhajók, és hidak mindenütt. A tenger kék lepedőként terül el a város körül, a nap épp felkelőben volt, és narancssárgára, meg vörösre festette az eget. Nagy szemekkel pislogtam ki az ablakon, amikor húsz perc múlva, a busz megállt. Megérkeztünk Padovába.