3. fejezet

Ciao Bionda!

3. Fejezet

Olaszországban nem lehet bulizni. Pontosabban, lehet, csak oldd meg, hogy hogyan jutsz el a helyszínre. Ugyanis nem járnak buszok. Míg Magyarországon akár egész éjjel megtudod oldani a közlekedést, hiszen Pesten például vannak direkt ezért éjszakai járatok, és Pécsen is vagy a legkésőbbivel, vagy éppen a legkorábbi busszal mész haza, addig Olaszországban a legkésőbbi busz este nyolckor megy, a legkorábbi pedig reggel hétkor. Vagyis buli szakaszon kívül. Biciklink nem volt, habár azt ígérték az állásinterjún, hogy fogunk kapni. Taxira nem volt pénzünk, ugyanis nagyon bekellett osztani az eurót, amit magunkkal hoztunk. Tehát maradt a lábbusz. Vagyis hogy sétáljunk a buliig. A szállásunk a város szélén helyezkedett el, a legközelebbi disco amit találtunk, az is egy órányi sétára volt tőlünk. De már annyira bulizni akartunk, hogy nem érdekelt. Végtére is, már egy hete itt vagyunk megszámlálhatatlan mennyiségű jó pasi között, és még nem is volt alkalmunk kihasználni. Egész héten csupán egyszer mentünk ki Gittával a városba. A Prato nevű főtérre, este. Ettünk egy fagyit és leültünk a szökőkút mellé. És megláttuk életünk eddigi legjobb szőke hajú pasiját.  Ismétlem: szőke. Kifejezetten nem jönnek be a szőkék. De ez a fiú… sport biciklin ült, és megkerülte néhányszor a padunkat amíg olaszul – majd miután rájött, hogy külföldiek vagyunk, angolul – dobálta nekünk egyik bókot a másik után. A lényeg, hogy most már tényleg ki kell mozdulnunk. Fél literes flakonokba spriteal kevert rosé bort öntöttünk, azt ittuk az út alatt. Mondanom sem kell, hogy a nagy melegbe, nem kellett sok hozzá, hogy az ital megtegye a hatását. A vérem pezsgett, melegem volt, a lábaim azonban táncért sajgottak.

- I wanna dance with somebooodyy! – Énekeltem, egyik kezemben pedig a spriteos rosét lóbáltam, miközben táncoló léptekkel haladtam a kavicsos úton.

- I wanna feel the hit with somebodyyy! – Fejezte be mára ikonikussá váló közös számunkat Gitta. Ugyanis folyamatosan ezt énekeltük. Mindig és mindenhol. Munkában, a buszon, az utcán. Természetesen az Aviici Waiting for Love-javal egyetemben.

- Hát én inkább mást csinálnék most. – szólt közbe Eliza. – Bocsi lányok, de én nagyon kancás vagyok.

Mindannyian ránéztünk. Először is. Ki használ olyan szót, hogy kancás? Én még nem hallottam. Kanos, azt igen. Na de kancás?

- Ami azt illeti én is. – értett egyet Rita. – Kár, hogy van barátom. – Ja, igen! Rita állandóan a barátjáról beszél, aki igazából a vőlegénye, hiszen jövőre lesz az esküvőjük. Igen. Esküvő. Rita csak két évvel idősebb nálam, de jövőre lesz az esküvője. Nekem meg még igazság szerint barátom sem volt.

- Nem szívesen mondom Rita, de az a hely ahová megyünk, tele lesz überhelyes olasz fiúval.

- Igen, tudom. – bólintott. – De tudjátok mit lányok? Ami Padovában történik,…

- Az Padovában is marad. – Fejezte be a mondatot Eliza. Ez innentől kezdve a csatakiáltásunkká vált, és sajnos túlságosan igaznak bizonyult. Persze ebbe akkor még nem gondoltam bele.

- Amúgy… ti csináltátok már nyilvános helyen? – Kérdezte Eliza, akiről mostanra egy egészen új képem alakult ki.

- Igen, én egyszer. – Bólintott Rita. Mi Gittával, csak nemet intettünk a fejünkkel.

- Hát, halljátok. Annál izgibb dolog nincs. És én már ki vagyok. De tényleg. Majdnem fél éve volt, hogy utoljára… - Nem fejezte be a mondatot, helyette egy újabb adagot kortyolt a roséból.

- Hát, nekem meg egy hete. – Vigyorgott győztes mosollyal Rita. Mindketten ránk néztek. Gittával összenéztünk. Patt helyzet. Konkrétan esélyt sem adtak nekünk, hogy bevalljuk: Még egyikünk sem jutott el odáig egy fiúval sem. Biztosra vették, hogy már több pasink is volt. Hát hogy legyen így őszinte az ember?

- Még nyár elején. – Hazudtam. Megint eszembe jutott Domonkos. Vele majdnem megtörtént. Majdnem.

- Nekem már… régen. – Grimaszolt egyet Gitta, majd még egy pillantást lövellt felém. Tudtam, hogy mire gondol, ezzel a pillantással mindent megbeszéltünk.

Ahogy egyre közelebb értünk a bulihoz, én egyre rosszabbul lettem. Tudtam, hogy nem szabad többet innom, éreztem, hogy baj lesz. Ám Gitta résen volt.

- Látom ám, hogy nem fogy abból az üvegből semmi. – mutatott a kezemben lévő műanyag üvegre.

- De, iszom, csak akarok hagyni későbbre is. – füllentettem.

- Nem kell hagynod későbbre. Majd veszünk, ott.

- Jól van. – Bólintottam, és a számhoz emeltem az üveget, hogy egy aprót kortyoljak belőle. Ha megmondanám Gittának, hogy rosszul vagyok, akkor fújhatnánk a bulit. Másodpercenként kérdezgetné, hogy: „Forduljunk vissza? Hánynod kell? Le akarsz ülni? Most komolyan, ne menjünk haza?” És én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy ma jól érezzük magunkat. Ha kisétálom, és nem iszok többet, akkor minden rendben lesz. Már láttuk a buliról kiszűrődő fényeket, és a zene dübörgését, amikor egy mellettünk elbicikliző srác olaszul kezdett hozzánk beszélni.

- Nem beszélünk olaszul, nem értem amit mondasz. – Mondtam neki angolul, és megcsóváltam a fejem.

- Ohh. Honnan jöttök?

- Magyarországról.

- Magyar lányok vagytok? Értem. – Vigyorodott el kajánul. – Táncolni mentek?

- Igen, szeretnénk.

- Akkor gyere! – Mondta, azzal lepattant a biciklijéről, és karon ragadott. Próbált velem latinosan mozogni a zene ritmusára, ám én ezt a fajta táncot nem tudom. A discoban tudok táncolni bármeddig, de a latin tánc, és a lassúzás egyáltalán nem az én terepem.

- Nem tudok táncolni. – Ráztam a fejem.

- Rendben. – Nevetett fel, aztán elengedett, és Ritát ragadta meg. Gitta folyamatosan nevetett, és amíg Ritáékat nézte, addig én észrevétlenül kiöntöttem az üvegemből a piát. Rita egész sokáig bírta a táncot, ám utána azzal a kijelentéssel, hogy: ne haragudj, barátom van! , átirányította a csávót Elizának. Eliza versenyszerűen hastáncol, és több évig társastáncolt. Ez meg is látszott rendesen a mozgásán, amit a srác is észrevett. A táncuk kezdett egyre hevesebb lenni. Őszintén szólva nem akartam kint állni az utcán és nézni Eliza erotikus táncát egy ismeretlen sráccal, azért közelebb mentem és felemeltem a hangomat.

- Eliza! Andiamo! – Andiamo, olaszul indulást jelent. Ma még készülődés közben találtuk ki, hogy „andiamo” lesz a titkos szavunk arra az esetre, ha valamelyikünk mindenképpen el akarna menni, vagy az egyikőnk gáz csávóval lenne. De Eliza vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte. Aztán a következő pillanatban már az ismeretlennel smárolt, az utca közepén.

- Hékás! Andiamo van, Eliza! – Kiáltotta Rita is. Még további három andiamo kellett hozzá, hogy Eliza utánunk jöjjön. Az arca döbbent volt és azt hajtogatta, hogy menjünk, menjünk!

- Ezt nem hiszem el. Lányok, ez halál komolyan elővette nekem a farkát! – Mondta lesokkolt arccal.

- Hogy mi van? – Kerekedtek ki a szemeim.

- Komolyan mondom. Én nem értem… mégis mit gondolt?! – Nem akartam elhinni, hogy ilyen egyáltalán létezik, és nem is akartam elképzelni, ami azt illeti. Inkább csak még gyorsabban szedtem a lábamat, hogy minél előbb érjünk oda a buliba. A kapunál biztonsági őrök állták el az utunkat. Valamit mondtak nekünk olaszul, mire közöltük velük, hogy csak angolul beszélünk. Természetesen a következő kérdés az volt, hogy honnan jöttünk, mi pedig válaszoltunk, hogy Magyarországról. Meglepett pillantásokat kaptunk válaszul.

- Mutassátok a személyiteket. – Mondta aztán angolul. Kinyitottam a táskámat, de rossz előérzetem volt. Aztán csak kerestem, kerestem de nem találtam.

- Lányok… én nem hoztam személyit.

- Mi az hogy nem hoztál? – Nézett rám Gitta.

- Hát az, hogy nincs itt.

- Te eljöttél személyi nélkül? – Kerekedtek ki Eliza szemei. Elhúztam a számat, és bólintottam.

- Nincs nálad valami más? Diák, vagy ilyesmi? – Kérdezte Rita. Kutatni kezdtem a pénztárcámban. A Padova Passomon kívül, semmit nem találtam. A Padova Pass, igazából buszbérlet. Egy kártya, amin az érvényességi időn, a nevemen és egy rólam készült fényképen kívül, semmi nincs. Vagyis a kártyával semmit nem tudok igazolni. De mivel nem volt más választásom, nagy kiskutya szemekkel a biztonsági őrre néztem.

- Elfelejtettem elhozni a személyimet, és csak ez van nálam. – Az őr elvette tőlem a kártyát, majd körülbelül öt percig méregetett. Valamit beszélt a társával, ez alatt az idő alatt pedig a szívem a torkomban dobogott. Az nem lehet, hogy egész héten erre vártam, elsétáltunk idáig, és egy centire a bulitól hazaküldenek. Az őr ismét rám nézett, majd visszaadta a kártyát.

- Bemehetsz. – Intett aztán, én meg egy hatalmas vigyorral megköszöntem, és azonnal besiettünk a kapun, mielőtt meggondolják magukat. A hely fantasztikus volt. Nagyon elitnek látszott, és az egész terület egy csodás kertben volt elhelyezve. De hatalmas volt. Nem is tudtuk hova menjünk először.

- Szerintem elsőnek menjünk, nézzük meg a discót. – Javasolta Rita, mi meg egyetértettünk. A disco területén rengetegen voltak. A zene hangos dübörgését a hasamban éreztem. A tömeg két oldalán körbe, amolyan állvány húzódott végig. Pont olyan, amire fellehet állni táncolni. Ám senki nem táncolt. Fura. Magyarországon az ilyen táncolós állványokért, harc szokott lenni.

- Szerintetek nem szabad arra felállni, vagy miért nem táncol ott senki? – Kiabáltam Gittáéknak.

- Nemtudom. Szerintem álljunk fel. – Kiabálta vissza Gitta.

- De ott egy biztonsági őr. –Mutatott fel az állványra Eliza. És valóban ott állt a szélén egy biztonsági őr.

- Szerintem nem szabad felmenni. – Rázta a fejét Rita. Elgondolkoztam, aztán megvontam a vállam.

- Én felmegyek. – Gitta azonnal követett. Felálltam és a biztonsági őrre néztem, aki nem szólt semmit. Ezek szerinte nem járok tilosban. Eliza is feljött, végül nagy nehezen Rita is követett minket. És elkezdtünk táncolni. Nem vagyunk könnyűvérű lányok, de ha buliról van szó, a táncba mindent beleadunk. Akárcsak bármelyik magyar lány. A teremben minden egyes szempár ránk szegeződött. Míg a nők olyan pillantással méregettek minket, mint akik azon gondolkodnak, vajon hogyan és hányféleképpen rángassanak le minket a „színpadról”, addig a férfiak leesett állal, csorgó nyállal és olyan tekintettel követték minden egyes mozdulatunkat, mintha szomjazók lennének a Góbi sivatagban, mi pedig egy kancsó jéghideg víz lennénk. A példánkat mások is követték, és páran felálltak a szemközti állványra. Ám a figyelem középpontjában továbbra is mi voltunk. A DJ valamit kiáltott olaszul, majd egyenesen ránk mutatott. Egy percre rá pedig megjelent a hely hivatalos fotósa, és perceken keresztül minket fényképezett. Bizony. Ilyen ha a magyar lányok, bevetik magukat.

- Menjünk, nézzük meg a többi termet! – Kiáltotta Rita. Lementünk a „ piedesztálunkról” és a külső termek felé vettük az irányt.

- Várjatok, először menjünk el mosdóba. – Kértem a lányoktól, mire megkerestük a mosdót. Amint egy nő meghallotta, hogy magyarul beszélünk, odasietett hozzánk.

- Nahát! Sziasztok! – Köszönt nekünk.  

- Szia! – Örültünk meg a hirtelen jött magyar beszéd hallatán.

- Ez nagyon furcsa, képzeljétek, láttam amikor bejöttetek a disco részlegbe, pont azt gondoltam, hogy: Ez igen, ők akár magyarok is lehetnének! – Mosolygott ránk, mi pedig mind a négyen felnevettünk. Körülbelül öt percig beszélgettünk a fiatal nővel, amikor ajánlotta nekünk a salsa termet, ezért úgy döntöttük, hogy megnézzük. Ám én egyre rosszabbul lettem. Muszáj volt leülnöm.

- Rosszul vagy? – kérdezte aggodalmasan Gitta.

- Ahha. – bólogattam. Körülbelül fél óra fel-le sétálgatás, és egy liter víz megívása kellett ahhoz, hogy kijöjjön a szervezetemből, aminek ki kell jönnie, aztán végre jól lettem. De vagy fél óráig öblítettem a számat hideg vízzel, és Gitta a táskájából egy rágót is adott. Hátha rám talál ma még a „szerelem”. Az este további részében megnéztük a salsa termet, meg a táncoktatást, ahol két modell kinézetű pasi tanított tánckoreográfiát Pitbulltól az El taxira. Hihetetlenül élveztük. Aztán végül visszamentünk a disco részlegre. Mögöttünk egy fiú társaság táncolt, és én kiszemeltem magamnak egy srácot. Ám igaznak bizonyult a pletyka, amit a többiek az olasz fiúkról mondtak. Hogy iszonyú lassan lépnek egy lánynál. Vagy fél óráig táncoltam a srác előtt, mire végre magához húzott. És további fél óra kellett, míg megtörtént a csók. Semmi különös nem volt a csókjában. Tipikus, részeg, buli csók volt. Ám most egy olasszal.

- Menjünk el valahova. – Súgta a fülembe angolul, miután elmondtam, hogy nem beszélek olaszul. Bólintottam, ő pedig megfogta a kezem és magával húzott. A mosdók fele mentünk, én pedig megijedtem. Ha ez most a vécébe visz, az nem lesz jó. Abba nem vagyok benne. De szerencsére nem oda vitt, hanem a salsa terem mellett egy padra.

- Gondoltam itt jobban tudunk majd beszélgetni. – Mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. Ám alig beszéltünk. Iszonyú kínos volt. Mint egy ciki első randin. Közben Gitták is odajöttek hozzánk, majd az ő haverjai is. Ám a srác – aki az Alessandro névre hallgatott – nem volt túl szószátyár. Nagyon kínosan éreztem magam, és visszaakartam menni a lányokhoz.

- Szerintem a barátaink már keresnek minket. Mi lenne ha visszamennénk a táncparkettre, aztán ott még úgyis találkozunk, meg táncolhatunk.

- Oké, rendben. Azért megadod a számod?

- Persze. – Válaszoltam, és beírtam a számomat. Maximum majd nem veszem fel ha hív. Visszamentem táncolni a lányokhoz, akik nem nagyon értették hogy hagyhattam magára Alessandrót. Az este folyamán azonban annyi nyomi pasi vett célba, hogy alig bírtam őket lerázni és mindegyiknek azt mondtam, hogy Alessandro a barátom, ezért nem táncolhatok velük. Ez a többségnél be is jött. Kivéve egynél. Aki nem hitte el, hogy Alessandro a pasim, ezért bizonyításképp odamentem Alessandróhoz, és egyszerűen lesmároltam. Szegény nem nagyon értette, hogy mi van, de szerencsére visszacsókolt. Elmagyaráztam neki, hogy ne haragudjon, csak egy pasit próbáltam lerázni, majd visszamentem a lányokhoz. Akik azonban azonnal visszaküldtek Alessandróhoz. Ami nem volt túl jó ötlet. Ugyanis drága Alessandro barátunk öt perc tánc után közölte, hogy egy kicsit hadjam magára a barátaival. Aztán egyszerűen felszívódott. Lelépett. Lekoptatott. Elég rossz érzés volt, de annyira végülis nem hatott meg a dolog. Így legalább tudtam táncolni a lányokkal. Zárásig maradtunk. És bár zárásig azért voltak természetesen pasiproblémáink. Leginkább Elizának. Aki összegabalyodott egy sráccal, aki előtte engem próbált felszedni, csak nekem nem jött be. Elizának viszont annál inkább. Nekem a srác haverja tetszett, azonban közülük senki nem tudott angolul. Nem is értem Eliza hogyan kommunikált vele. Aztán végre valahára hazaindultunk. Azonban fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk. A hazaút ugyanis halálos volt. Esküszöm fogalmam sincs, hogy hogyan bírtam ki. A lábamba nyilalló fájdalmat, minden egyes lépésnél, nem is tudom leírni. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire álmos, fáradt és szomjas voltam. A cipőnket néha levettük, néha felvettük, de sehogy sem volt jobb. Sírni akartam volna. A vak sötétben aztán egyszercsak észrevettünk egy kutat. Mint a szomjazó állatok, úgy vetettük oda magunkat. A hideg vizet, isteni ajándéknak éreztem. Ám a lábamon ez sem segített. Tovább kellett mennünk. Esküszöm, ha csak öt perccel tovább tart az út, én lefekszem egy árokba és ott alszom el. Reggel hatra sikerült hazagyalogolnunk. Otthon éppen csak annyi erőm volt, hogy levegyem magamról a ruhámat, aztán beestem az ágyba és fél másodperc alatt elaludtam.

~~~

Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtónk. Kinyitottam a szemem, és az ajtóban Laci – aki első nap segített hozni a csomagjaimat – állt.

- Hazaértetek? Akkor jó. – Mondta, azzal fogta magát és kiment.

- Ez a Laci volt? – Kérdezte álmosan pislogva Gitta.

- Ahha.

- És mit akart?

- Hogy hazaértünk e. – Mondtam furcsálló arckifejezéssel. Látszott, hogy Gitta sem érti, de annyira nem izgatta magát, egyszerűen visszahajtotta a fejét a párnára és tovább aludt. A hétvégénk nagyszerűen telt. Először is elmentünk Jesolora, a tengerpartra. Fehér, fekete csíkos topot vettem föl, ami a hasamat szabadon hagyta, és a tengerkék és fehér színű, chiffon anyagból készül hosszú tengerparti szoknyát, ami olyan volt minden egyes lépésemnél, mintha a tenger habos hullámai kísérnének. A hajam tengerparti hullámokban omlott a hátamra, napszemüveget tettem föl, és már készen is álltam az indulásra. Azt már megszoktam, hogy itt Olaszországban mindenki megbámul minket. De az, amikor szembejött velünk egy nő, és amikor ránk nézett kitágultak a szemei, majd vetett ránk egy keresztet, azért durva volt. Én nem tudom mit gondolt, hogy mik vagyunk és hova megyünk, de konkrétan semmi különös nem volt bennünk, egyszerűen sima nyári ruhába voltunk. Az út azonban, amíg eljutottunk Jesolo Beachre, elég nehézkes volt. Senki nem tud angolul beszélni. Senki. Így a nehezen vett vonatjegyet sem tudták nekünk elmagyarázni. Ezért nem csekkoltuk be, erről csak később tájékoztatott minket egy biztonsági őr. Aztán összesen négy vonatról szállítottak le minket, ugyanis több ugyanolyan vonat indult ugyanoda, ám nem ugyanazon az áron. Mire végre fölszálltunk egy vonatra, lekéstük a csatlakozást egy kisvárosban. A busz az orrunk előtt ment el, ezért a következővel kellett mennünk. Aztán rossz helyen szálltunk le, és egy hajszál választott el attól, hogy elmenjen a busz nélkülünk, amikor is észrevettük, hogy ez bizony még nem Jesolo. Ezért amikor végre valahára megpillantottuk a tengerpartot, úgy rohantunk be, mint az őrültek. Én extrán őrült üzemmódban, ugyanis én hosszú hetek óta, most először mehettem vízbe, mert már a tetkóm meggyógyult annyira, hogy fürödhessek. A sós víz lágyan simogatta a testemet, a nap melegen sütötte a bőrömet, a homok pedig csiklandozta a lábujjaimat. Csodálatos volt. Ezért, bár már azt hittem nem is érünk oda és eléggé lement a hangulatom az odaút miatt, boldogan fejeztem be a napot. Vasárnap este is kiültünk a Pratora, sétálni és fagyizni. Újult erővel kezdhettük meg a mindenki által gyűlölt hétfőt.

***

Bár az égvilágon semmi kedvem nem volt dolgozni, azért mint minden reggelben, most is volt valami jó. Spedizione. Alig vártam, hogy megint elmenjünk a spedis fiúk előtt. Szerencsére Alessandro a buliból nem hívott, és őszintén szólva elegem van az egyszeri, ittas éjszakába nyúló kalandokból. Amikor biztos lett, hogy Olaszországban fogok dolgozni, mindig egy olyan Római ikervakáció féle sztorit képzeltem el. Motorozunk a naplementében és hasonlók. Épp ezen gondolkoztam, miközben Gittával mentünk át a konyha felé, a spedis fiúk mellett.

- Nah igen, és ugye most hétvégén lesz Ferragosto, úgyhogy elmehenénk, a… ohh nézd! Ő hívott meg minket kávézni. – Intett a fejével előre, én pedig ránéztem arra a bizonyos „kávés fiúra”. És a szívem kihagyott egy ütemet.