5. Fejezet

Ciao Bionda!

5. Fejezet

Nem éreztem a lábaimat. Ami –bármilyen furcsa- haladás volt. Fél órával ezelőtt, mégannyira fájt a lábam, hogy nem tudtam ráállni. Kíváncsi lennék hány kilométert sétáltam ma le a munkában.

- Gitta, ne haragudj, de én nem tudok ma sietni az előző buszra. – Mondtam fáradtan, miközben áthúztam a cipőmet a személyzeti öltözőben.

- Viccelsz? Én nemhogy sietni nem tudok, de jelen pillanatban azt se tudom, hogy egyáltalán fölfogok e tudni állni innen. – csóválta a fejét.

- Na, mi megyünk, akkor majd gyertek! – Intett Eliza és Ritával együtt kimentek az ajtón, mert ugyebár nekik van biciklijük. Nekik nem lopták el egy nap után. Ilyen szerintem csak velem fordulhat elő. Tizenöt perc vánszorgás után, végül majdnem odaértünk a buszmegállóba. Épp átakartunk menni a zebrán, amikor lefékezett mellettünk egy kocsi. Behajoltam, gondoltam biztos segítséget szeretne. Bár nemtudom, hogy tudnék e neki bármiben segíteni, hiszen olaszul nem beszélek, az olaszok meg angolul nem beszélnek általában. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán ismerem a várost. De azért csak behajoltam az ablakon. A kormány mögött egy középkorú, kopaszodó kissé pocakos férfi ült.

- Segíthetek valamiben? – Kérdeztem angolul, amire ő olaszul válaszolt. Csak a „lavorare” és az „oggi” szavakat értettem belőle, ezért arra következtettem, hogy azt kérdezi, hogy dolgozunk e ma. Nem értettem ugyan, hogy miért kérdezi ezt, de válaszoltam neki.

- Igen, onnan jövünk. A gyárból. – mutattam magam mögé, a munkahelyünk felé. A férfi erre megismételte ugyanazt a mondatot, amit az előbb. Egyszerűen nem értettem mit akar. Aztán észrevettem, hogy mozog az egyik keze. A pillantásom lejjebb siklott, és megláttam a „legbecsesebb” testrészét. Ijedtemben majdnem fölsikoltottam. Szerencsére azonban volt bennem annyi hidegvér, hogy karon ragadjam Gittát és futólépésben elhúzzam a kocsi mellől, miközben azt sziszegem neki riadtan, hogy:

- Gyere, már húzzunk innen, át a zebrán!

- Mi van? Mi történt? Mit akart? – Kapkodta a fejét Gitta felváltva rám és a szürke autó után nézve.

- Hivatásos ribancoknak nézett minket.

- Hogy mivan? – Kerekedtek ki Gitta szemei, mire elmeséltem neki amit láttam, és amit értettem abból amit a férfi mondott. – Najó. Ez azért több mint durva.

- De amúgy nem értem. – csóváltam a fejemet. – Az egy dolog, hogy ebben az országban nincsenek szép nők, meg hogy mi különlegesnek számítunk, na de…

- Lora! – szakított félbe Gitta. – Nézz már végig rajtunk! Izzadtak vagyunk, tornacipő van rajtunk, ócska rövidgatya, meg két számmal nagyobb póló. Ráadásul lófarokba van a hajunk. Inkább hasonlítunk tehenészlányokra mint utcalányokra.

- Hát ezért nem értem. – Ráztam a fejem értetlenül, miközben átértünk a túloldalra ls leültünk a buszmegállóban a padkára. Nem telt el fél perc, mikor elhaladt mellettünk egy kocsi, férfi sofőrrel, és hosszasan ránk dudált. Gittával egyszerre sóhajtottunk fel.

- Nem értem. – Ismételtem meg, és amíg vártunk a buszra, igyekeztem nem foglalkozni a dudáló autókkal, meg a bámuló sofőrökkel. Én nem értem mi van az olasz pasikkal, de nagyon ki lehetnek éhezve ha még a legrosszabb formánkkal is beindítjuk a fantáziájukat.

***

- Ti már megint tortellinit esztek? – Jelent meg a konyhában Zsolti és hatalmas vigyorral az arcán nézett rám, amikor meglátta hogy a tűzhely mellett állok, és kavargatom a tésztát.

- Ahha. Mármint ha sikerül. – Húztam el a számat. Amióta itt vagyunk, minden egyes nap tortellintit ettünk. Leszámítva persze amikor elmentünk az étterembe. Nem tudom miért. Olcsó, és egyszerű megcsinálni. Legalábbis azt hittem, hogy egyszerű. A főzés valamiért az én feladatom. Nem beszéltük meg Gittával, egyszerűen így alakult, hogy kettőnk közül én vállalom be a nyilvános leégést. Ami akár szó szerint értendő is lehet, hiszen egyszer más sikerült odaégetnem a tésztát. Egyszer meg kifuttatni a vizet. Hétvégén pedig véletlenül a teafőzőben főztem ki a tortelliniket. Ezeknek pedig a srácok – leginkább Zsolti és Ati – mindig a tanúi voltak. És csoportosan röhögtek rajtam, miközben megpróbálták elmagyarázni, hogy mit hogyan kell csinálnom.

- Ez így nem lesz jó. – Csóválta a fejét Zsolti a tésztával teli lábast nézve.

- Ahj. Már megint miért nem? – Emeltem az égre a tekintetemet.

- Mert háromszor annyi tészta van benne, mint amekkora a lábas. Nézd, a tetejét nem is éri víz. – Nevetett fel.

- Istenem, Lora, tündérvirágszálam! – lépett mögém Ati. – Ezt jól elcseszted.

- Nah kösz szépen. – fújtattam. – Inkább segítsetek. – Mondtam, és Zsolti kezébe nyomtam a fakanalat. És ahogy az lenni szokott, Zsolti ismét átvette az irányítást és magyarázta, hogy hogyan kell megfőzni egy tál tésztát, miközben én folyamatosan bólogattam, próbálva figyelmen kívül hagyni Atit, aki különböző poénokat gyártott a főzőtudományomról. Gitta nagy örömére. A végeredmény persze jó lett. Mármint jó lett volna, ha nem ugyanezt ettük volna már másfél hete. Ennek ellenére jóllaktunk vele. Ám majdnem viszontláttam a vacsorámat, amint Rita fölsikoltott. Ugyanis ez még egy kabóca jelenlétét jelentette. A kabócák megkeserítik a mindennapjainkat a szobában. Kezdjük ott, hogy az egész emeleten csak és kizárólag a mi szobánkat támadják a kabócák. Undorító, szöcske szerű rovarok, akik tücsöknek álcázzák magukat. Fülsiketítően „zenélnek” esténként, a kedvenc helyük pedig a párnád alja, a takaró, a törölköző, és az ember feje. Nap mint nap véres harcot vívunk a kabócákkal, ám ők szüntelenül jönnek. Rita és Eliza agyonszokták őket taposni, vagy leütik őket egy könyvvel. Mi, Gittával egészen más megoldást találtunk ki. Ennek pedig több oka is van. 1: Nem sikerül őket agyoncsapnunk, mert elugranak. 2: Félünk tőlük. Mert nemhogy ugranak, de repülnek is! 3: Túlságosan megutáltuk őket ahhoz, hogy ilyen gyors halállal jutalmazzuk őket. Ezért találtuk ki a „random-kabócapontokat”. Ami azt jelentette, hogy azokat a műanyag tányérokat, amiket még az első napokban vettünk, ráborítottuk a kabócára, -a szoba bármelyik részén volt is- rátettünk valamit nehezéknek, például egy cipőt, vagy egy táskát, és otthagytuk őket. Így másfél hét után már szépen elkezdtek sorakozni a szobában a random kabócapontok. És bár alapvetően állatvédő vagyok, és még tagsági kártyám is van a WWF-hez, sajnos azt kell mondanom, hogy a kabócák nagyon is megérdemelték a sorsukat. Igen. Határozottan.

***

A másnap reggel ugyanúgy indult, mint bármelyik másik. Gittával hatkor keltünk, hogy elérjük a buszt. Reggel becsekkoltunk, azonban nem láttam a kávés fiút. Csalódottan ültem az asztalnál és csak az az íncsiklandozó meleg, csokis croissant tudott felvidítani, aminek vaníliás cukor volt a tetejére olvadva és amit a szállásunk melletti pékségben vettünk reggel Gittával. Még meleg volt a kezemben. Az ízlelőbimbóim táncot jártak örömükben, hogy végre nem vajas toast kenyeret, vagy automata szendvicset kell ízlelniük. Amint Lilla megállt mellettünk, a szokásos „Lillás arcát” vágta ránk, majd azt mondta, amit az elmúlt egy hétben többet hallottam tőle, mint bármi mást:

- Ez igen. Tudtok élni. – nézett a croissantokra a kezünkben. Már megszoktam Lilla érdekes beszólásait, de még mindig nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Lilla volt a legviccesebben beszélő ember, akivel valaha is találkoztam. Nem tudnám elmagyarázni, hogy pontosan miért. De ilyen hangsúllyal én még senkit nem hallottam beszélni. Immár egy fokkal boldogabban mentem el újra a spedizione mellett, és csupán megszokásból néztem körbe, hátha látom a kávés fiút. Láttam is. Háttal állt nekem, egy derékig érő kartondobozra támaszkodott, a füle mögül éppen egy tollat vett elő, hogy írjon valamit az előtte lévő papírra. Nem láthatott, hiszen háttal állt nekem ugyebár. Ám a teremben lévő összes fiú, hirtelen felém nézett. Egyikük elnevette magát, és odaszólt valamit a kávés fiúnak, mire az felegyenesedett, majd körbe nézett, amíg a pillantása találkozott az enyémmel. Újra megláthattam azt az elbűvöl féloldalas mosolyt, amire emlékeztem. De nem láttam túl sokáig, ugyanis annyira berezeltem, hogy elkaptam a pillantásom, és mentem tovább előre.

- Azta! – Mondta Gitta, továbbra is hátranézegetve – az a srác konkrétan szólt neki, hogy jössz?

- Úgy tűnik. – Motyogtam.

- Ez király!

- Nem hallottad a nevét? – Tudni akartam a nevét. Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy tudjam a nevét.

- Nem. Nem figyeltem arra amit az a srác mondott. Különben is. Ezek az olasz nevek mind egyformák. Nem is lehet őket megkülönböztetni a szavaktól. – Legyintett. Nekem is ez volt a problémám. Mármint hogy nem arra figyeltem amit az a srác kiabált a kávés fiúnak, hanem hogy amaz felnéz e. És felnézett. Pontosabban rám nézett. Erre a gondolatra a szívem ugrott egy hatalmasat. Jólvan kislány,nyugi. Csak nyugodj le. Mondogattam magamban, még akkor is amikor javában listáztam fent az emeleten. Egyik stóc könyvet pakoltam be a másik után, közben folyamatosan az órát nézve, hogy mikor mehetek szorterre. Az egyetlen munkára amit szeretek. Az a napi kikapcsolódásom itt a gyárban. Amint az óra delet ütött, már rohantam is le, hogy fölváltsam Angelát, azt az olasz lány akinek a helyére jöttem szortírozni, a „Z” standhoz. Dobáltam a könyveket, miközben egyik dalt énekeltem a másik után.

- Jó kedved van. – Lépett mellém Ádám, Ági pasija, aki ilyenkor a mellettem lévő soron leltározott. Vagyis lézerpisztollyal számolgatta a dobozokat, meg rakodta őket a polcokra.

- Nem különösebben. – ez hazugság volt. – Mindig éneklek. – ez mondjuk igaz.

- Igen, azt vettem észre. – Nevetett fel. – Meg azt is, hogy ha te vagy itt, meghülyül az a gép. – Mutatott az előttem lévő monitorra, amin rengeteg sorszám, meg könyvcím volt.

- Nem is! – ellenkeztem.

- Dehogynem. Mindig leáll, meg blokátód van. De nem baj az, akkor legalább nekem is kevesebb a munkám. Csak így tovább! – Vigyorgott rám, aztán vissza ment a sorára. Nah már most a blokátó, az az, ha valamilyen oknál fogva túl sok könyvhordó kocsi – carelló – torlódik fel egymás után, és leáll a rendszer. Például ha lassan pakolom a könyveket. Vagy mert rossz a gép. És esküszöm, hogy rossz a gép. Ezzel a Z standnál lévő géppel mindig van valami, és mindenki azt hiszi, hogy az én hibám. Pfff. De nem problémáztam rajta sokat, tovább énekeltem és táncoltam. Éppen a Mamma miára nyomtam teljes erőbedobással, amikor egy fordulattal újabb adag könyvet akartam volna kivenni a dobozból és megláttam. Teljes életnagyságban, tőlem pár centire sétált el a kávés fiú, a kezem pedig megállt a levegőben a könyvekkel együtt. Mi az, hogy a kezem! Az egész testem lefagyott, a szám pedig „o”-t formált, annak jeléül, hogy  hirtelen bennem ragadt a következő Abba versszak. Amint a srácban tudatosult, hogy én vagyok az, féloldalasan elmosolyodott, és odasétált mellém.

- Ciao! – Köszönt, miközben lazán nekitámaszkodott egy oszlopnak, egyik karját a hatalmas doboz raklapjára téve, amiből én pakoltam ki a könyveket. Elkellett telnie pár másodpercnek, mire észhez tértem, és rájöttem hogy továbbra is úgy bámulok rá mint egy idióta, és köszönnöm kéne.

- Hi!...akarom mondani, Ciao! – Gondolatban szitkozódtam egy sort. Muszáj mindig ezt csinálnom?

- Szóval… mondcsak szöszi. Honnan származol? – Ahh’ köszönöm szentséges mindenszentek! Beszél angolul.

- Magyarországról.

- Váó. – bólintott elismerően. – Melyik városból?

- Budapest. – Őszintén szólva, csak szeptemberben költözöm fel Budapestre, de minek avassam be ilyen lényegtelen információkba.

- Tanulni jöttél ide, vagy csak dolgozni?

- Csak dolgozni. – Mutattam a kezemben lévő könyvre. Minek mutattam a könyvre? Nyilvánvaló, hogy itt dolgozom…istenem…

- És tetszik a meló?

- Nem panaszkodom. – Vontam vállat. Vajon látta, hogy táncoltam? És ha látta, akkor vajon az éneklésemet is hallotta?

- Na és van neved is, szöszi? – Kérdezte hatalmas, zölden csillogó szemekkel. Nagyon remélem, hogy nem pirultam el. Azt tudtam, hogy itt az olaszoknál nagy szám ha valakinek szőke haja van, de attól, hogy szöszinek hív… még különlegesebbnek érzem. Elmosolyodtam, és miután gyorsan lesütöttem a szemem zavaromban, újra ránéztem.

- Lora.

- Tessék?- Kérdezett vissza.

- Lora.

- Lora. – Ismételte utánam, úgy kiejtve a szót, mintha még soha életében nem hallotta volna ezt a nevet. Talán így is volt. – Én Valerio vagyok. – Mondta laza testtartással a doboznak dőlve, miközben a homlokába hullt pár szőke hajtincse. Oké, ne is reménykedjek. Biztos, hogy elpirultam. Órákig lettem volna képes nézni a szemeit. Napokig. Évekig. Egy életen át.

- Blokato! – Szakított ki romantikus képzelgéseimből egy idegesítő gépiesített női hang. A kezemben lévő könyvre néztem, aztán a futószalagra, ahol egymásba torlódva álltak az üres carellók. Basszus, annyira elvonta a figyelmem, hogy elfelejtettem pakolni a könyveket. Közben pedig a női hang szüntelenül harsogta, hogy Blokato! Blokato!  Valerio felnevetett, aztán amikor kérdőn ránéztem, megköszörülte a torkát, hogy elrejtse jókedvét.

- Akkor… én most megyek is. Nehogy aztán bajba kerülj miattam. – kacsintott rám. – Majd még látjuk egymást szöszi. – Azzal megfordult és már el is tűnt a szemem elől. Nehogy bajba kerüljek miatta? Ezekkel a gyönyörűséges zöld szemekkel, én bármilyen bajba belekeverednék.

- Köszi a blokátót Lora! – Kiáltott oda Ati, miközben bemászott a futószalagok közé, hogy helyrehozza a rendszert.

- Ahha, nincs mit. – Mondtam oda sem figyelve. Alig vártam, hogy mehessek ebédszünetre, hogy elújságoljam a hírt Gittáéknak. Engem Eliza váltott, így amikor a Z standhoz jött, hogy leváltson, a sajátomnál kétszer vékonyabb hangon kezdtem bele a mesélésbe.

- Liza, képzeld! Idejött hozzám beszélni a kávés fiú!

- Uhh tényleg? – Villantott ezer wattos mosolyt.

- Ahha. – Bólogattam hevesen, és nekiálltam, hogy minél részletesebben elmeséljem. Amint végeztem a sztorizással, már siettem is, hogy begyűjtsem Gittát. Akit meg is találtam, M-ezésről kifele jövet.

- Istenem, hogy én mennyire utálom ezt a munkát. – Mondta idegesen, amint halló távolságon belülre kerültünk.

- Én is. Vagyis én nem. Mármint nem mindig. Szóval figyi… beszéltem a kávés fiúval. Vííí!

- Hoooogy mi? – Kerekedtek ki a szemei.

- Ahha, odajött mikor szortereztem és…

- Várj. Állj. Előbb a nevét akarom tudni! Mi a neve?

- Valerio.

- Valerrrioo! – Mondta színpadiasan, és még a kezével is gesztikulált hozzá. Erre hangosan felnevettem.

- Nah mesélhetem tovább?

- Ahha, persze, de közbe menjünk fel az öltözőbe, mert elfelejtettem lehozni pénzt, és akarok csokit az automatából.

- Oké. Szóóóval. – És csak beszéltem és beszéltem, egészen addig, amíg el nem mentünk spedizione mellett.

- Ciao Bionda! – Intett nekem, azzal az imádni való mosollyal az arcán. Aztán a mosolya elmélyült és hozzátette: Lora. 

- Ciao Valerio! – Köszöntem vissza, nem törődve azzal, hogy a haverjai árgus szemekkel és idióta vigyorral követik minden egyes lépésemet.

- Egyem meg, milyen cukin mondja a neved.

- Ugye? Szerintem is. – Értettem egyet.

- Istenem de irigyellek. Van egy olasz románcod!

- Öööö… azért ne túlozzunk. Egyszer beszéltünk. Egyszer.

- Még! – Emelte fel a mutató ujját Gitta, aztán legyintett egyet. – Majd meglátod, higgy nekem. Mit látok meg? Egyáltalán nem tudtam figyelni arra amit mond. Képzeletben újra lejátszottam azt az imádnivaló féloldalas mosolyt, a csillogó zöld szemeket, és azt, ahogy azt mondja: Ciao bionda!