Ciao
Bionda!
5. Fejezet
Nem éreztem a lábaimat. Ami –bármilyen furcsa- haladás volt.
Fél órával ezelőtt, mégannyira fájt a lábam, hogy nem tudtam ráállni. Kíváncsi
lennék hány kilométert sétáltam ma le a munkában.
- Gitta, ne haragudj, de én nem tudok ma sietni az előző
buszra. – Mondtam fáradtan, miközben áthúztam a cipőmet a személyzeti
öltözőben.
- Viccelsz? Én nemhogy sietni nem tudok, de jelen
pillanatban azt se tudom, hogy egyáltalán fölfogok e tudni állni innen. – csóválta
a fejét.
- Na, mi megyünk, akkor majd gyertek! – Intett Eliza és
Ritával együtt kimentek az ajtón, mert ugyebár nekik van biciklijük. Nekik nem
lopták el egy nap után. Ilyen szerintem csak velem fordulhat elő. Tizenöt perc
vánszorgás után, végül majdnem odaértünk a buszmegállóba. Épp átakartunk menni
a zebrán, amikor lefékezett mellettünk egy kocsi. Behajoltam, gondoltam biztos
segítséget szeretne. Bár nemtudom, hogy tudnék e neki bármiben segíteni, hiszen
olaszul nem beszélek, az olaszok meg angolul nem beszélnek általában. Arról nem
is beszélve, hogy nem igazán ismerem a várost. De azért csak behajoltam az
ablakon. A kormány mögött egy középkorú, kopaszodó kissé pocakos férfi ült.
- Segíthetek valamiben? – Kérdeztem angolul, amire ő olaszul
válaszolt. Csak a „lavorare” és az „oggi” szavakat értettem belőle, ezért arra
következtettem, hogy azt kérdezi, hogy dolgozunk e ma. Nem értettem ugyan, hogy
miért kérdezi ezt, de válaszoltam neki.
- Igen, onnan jövünk. A gyárból. – mutattam magam mögé, a
munkahelyünk felé. A férfi erre megismételte ugyanazt a mondatot, amit az
előbb. Egyszerűen nem értettem mit akar. Aztán észrevettem, hogy mozog az egyik
keze. A pillantásom lejjebb siklott, és megláttam a „legbecsesebb” testrészét.
Ijedtemben majdnem fölsikoltottam. Szerencsére azonban volt bennem annyi
hidegvér, hogy karon ragadjam Gittát és futólépésben elhúzzam a kocsi mellől,
miközben azt sziszegem neki riadtan, hogy:
- Gyere, már húzzunk innen, át a zebrán!
- Mi van? Mi történt? Mit akart? – Kapkodta a fejét Gitta
felváltva rám és a szürke autó után nézve.
- Hivatásos ribancoknak nézett minket.
- Hogy mivan? – Kerekedtek ki Gitta szemei, mire elmeséltem
neki amit láttam, és amit értettem abból amit a férfi mondott. – Najó. Ez azért
több mint durva.
- De amúgy nem értem. – csóváltam a fejemet. – Az egy dolog,
hogy ebben az országban nincsenek szép nők, meg hogy mi különlegesnek
számítunk, na de…
- Lora! – szakított félbe Gitta. – Nézz már végig rajtunk!
Izzadtak vagyunk, tornacipő van rajtunk, ócska rövidgatya, meg két számmal
nagyobb póló. Ráadásul lófarokba van a hajunk. Inkább hasonlítunk
tehenészlányokra mint utcalányokra.
- Hát ezért nem értem. – Ráztam a fejem értetlenül, miközben
átértünk a túloldalra ls leültünk a buszmegállóban a padkára. Nem telt el fél
perc, mikor elhaladt mellettünk egy kocsi, férfi sofőrrel, és hosszasan ránk
dudált. Gittával egyszerre sóhajtottunk fel.
- Nem értem. – Ismételtem meg, és amíg vártunk a buszra,
igyekeztem nem foglalkozni a dudáló autókkal, meg a bámuló sofőrökkel. Én nem
értem mi van az olasz pasikkal, de nagyon ki lehetnek éhezve ha még a
legrosszabb formánkkal is beindítjuk a fantáziájukat.
***
- Ti már megint tortellinit esztek? – Jelent meg a konyhában
Zsolti és hatalmas vigyorral az arcán nézett rám, amikor meglátta hogy a
tűzhely mellett állok, és kavargatom a tésztát.
- Ahha. Mármint ha sikerül. – Húztam el a számat. Amióta itt
vagyunk, minden egyes nap tortellintit ettünk. Leszámítva persze amikor elmentünk
az étterembe. Nem tudom miért. Olcsó, és egyszerű megcsinálni. Legalábbis azt
hittem, hogy egyszerű. A főzés valamiért az én feladatom. Nem beszéltük meg
Gittával, egyszerűen így alakult, hogy kettőnk közül én vállalom be a nyilvános
leégést. Ami akár szó szerint értendő is lehet, hiszen egyszer más sikerült
odaégetnem a tésztát. Egyszer meg kifuttatni a vizet. Hétvégén pedig véletlenül
a teafőzőben főztem ki a tortelliniket. Ezeknek pedig a srácok – leginkább Zsolti
és Ati – mindig a tanúi voltak. És csoportosan röhögtek rajtam, miközben
megpróbálták elmagyarázni, hogy mit hogyan kell csinálnom.
- Ez így nem lesz jó. – Csóválta a fejét Zsolti a tésztával
teli lábast nézve.
- Ahj. Már megint miért nem? – Emeltem az égre a
tekintetemet.
- Mert háromszor annyi tészta van benne, mint amekkora a
lábas. Nézd, a tetejét nem is éri víz. – Nevetett fel.
- Istenem, Lora, tündérvirágszálam! – lépett mögém Ati. – Ezt
jól elcseszted.
- Nah kösz szépen. – fújtattam. – Inkább segítsetek. –
Mondtam, és Zsolti kezébe nyomtam a fakanalat. És ahogy az lenni szokott,
Zsolti ismét átvette az irányítást és magyarázta, hogy hogyan kell megfőzni egy
tál tésztát, miközben én folyamatosan bólogattam, próbálva figyelmen kívül
hagyni Atit, aki különböző poénokat gyártott a főzőtudományomról. Gitta nagy
örömére. A végeredmény persze jó lett. Mármint jó lett volna, ha nem ugyanezt
ettük volna már másfél hete. Ennek ellenére jóllaktunk vele. Ám majdnem
viszontláttam a vacsorámat, amint Rita fölsikoltott. Ugyanis ez még egy kabóca
jelenlétét jelentette. A kabócák megkeserítik a mindennapjainkat a szobában.
Kezdjük ott, hogy az egész emeleten csak és kizárólag a mi szobánkat támadják a
kabócák. Undorító, szöcske szerű rovarok, akik tücsöknek álcázzák magukat.
Fülsiketítően „zenélnek” esténként, a kedvenc helyük pedig a párnád alja, a
takaró, a törölköző, és az ember feje. Nap mint nap véres harcot vívunk a
kabócákkal, ám ők szüntelenül jönnek. Rita és Eliza agyonszokták őket taposni,
vagy leütik őket egy könyvvel. Mi, Gittával egészen más megoldást találtunk ki.
Ennek pedig több oka is van. 1: Nem sikerül őket agyoncsapnunk, mert elugranak.
2: Félünk tőlük. Mert nemhogy ugranak, de repülnek is! 3: Túlságosan megutáltuk
őket ahhoz, hogy ilyen gyors halállal jutalmazzuk őket. Ezért találtuk ki a „random-kabócapontokat”.
Ami azt jelentette, hogy azokat a műanyag tányérokat, amiket még az első
napokban vettünk, ráborítottuk a kabócára, -a szoba bármelyik részén volt is- rátettünk
valamit nehezéknek, például egy cipőt, vagy egy táskát, és otthagytuk őket. Így
másfél hét után már szépen elkezdtek sorakozni a szobában a random
kabócapontok. És bár alapvetően állatvédő vagyok, és még tagsági kártyám is van
a WWF-hez, sajnos azt kell mondanom, hogy a kabócák nagyon is megérdemelték a
sorsukat. Igen. Határozottan.
***
A másnap reggel ugyanúgy indult, mint bármelyik másik. Gittával
hatkor keltünk, hogy elérjük a buszt. Reggel becsekkoltunk, azonban nem láttam
a kávés fiút. Csalódottan ültem az asztalnál és csak az az íncsiklandozó meleg,
csokis croissant tudott felvidítani, aminek vaníliás cukor volt a tetejére
olvadva és amit a szállásunk melletti pékségben vettünk reggel Gittával. Még
meleg volt a kezemben. Az ízlelőbimbóim táncot jártak örömükben, hogy végre nem
vajas toast kenyeret, vagy automata szendvicset kell ízlelniük. Amint Lilla
megállt mellettünk, a szokásos „Lillás arcát” vágta ránk, majd azt mondta, amit
az elmúlt egy hétben többet hallottam tőle, mint bármi mást:
- Ez igen. Tudtok élni. – nézett a croissantokra a
kezünkben. Már megszoktam Lilla érdekes beszólásait, de még mindig nem tudtam
mást csinálni, csak nevetni. Lilla volt a legviccesebben beszélő ember, akivel
valaha is találkoztam. Nem tudnám elmagyarázni, hogy pontosan miért. De ilyen
hangsúllyal én még senkit nem hallottam beszélni. Immár egy fokkal boldogabban
mentem el újra a spedizione mellett, és csupán megszokásból néztem körbe, hátha
látom a kávés fiút. Láttam is. Háttal állt nekem, egy derékig érő kartondobozra
támaszkodott, a füle mögül éppen egy tollat vett elő, hogy írjon valamit az
előtte lévő papírra. Nem láthatott, hiszen háttal állt nekem ugyebár. Ám a
teremben lévő összes fiú, hirtelen
felém nézett. Egyikük elnevette magát, és odaszólt valamit a kávés fiúnak, mire
az felegyenesedett, majd körbe nézett, amíg a pillantása találkozott az
enyémmel. Újra megláthattam azt az elbűvöl féloldalas mosolyt, amire
emlékeztem. De nem láttam túl sokáig, ugyanis annyira berezeltem, hogy elkaptam
a pillantásom, és mentem tovább előre.
- Azta! – Mondta Gitta, továbbra is hátranézegetve – az a
srác konkrétan szólt neki, hogy jössz?
- Úgy tűnik. – Motyogtam.
- Ez király!
- Nem hallottad a nevét? – Tudni akartam a nevét. Majd’
megölt a kíváncsiság, hogy tudjam a nevét.
- Nem. Nem figyeltem arra amit az a srác mondott. Különben
is. Ezek az olasz nevek mind egyformák. Nem is lehet őket megkülönböztetni a
szavaktól. – Legyintett. Nekem is ez volt a problémám. Mármint hogy nem arra
figyeltem amit az a srác kiabált a kávés fiúnak, hanem hogy amaz felnéz e. És
felnézett. Pontosabban rám nézett.
Erre a gondolatra a szívem ugrott egy hatalmasat. Jólvan kislány,nyugi. Csak
nyugodj le. Mondogattam magamban, még akkor is amikor javában listáztam fent az
emeleten. Egyik stóc könyvet pakoltam be a másik után, közben folyamatosan az
órát nézve, hogy mikor mehetek szorterre. Az egyetlen munkára amit szeretek. Az
a napi kikapcsolódásom itt a gyárban. Amint az óra delet ütött, már rohantam is
le, hogy fölváltsam Angelát, azt az olasz lány akinek a helyére jöttem
szortírozni, a „Z” standhoz. Dobáltam a könyveket, miközben egyik dalt
énekeltem a másik után.
- Jó kedved van. – Lépett mellém Ádám, Ági pasija, aki
ilyenkor a mellettem lévő soron leltározott. Vagyis lézerpisztollyal
számolgatta a dobozokat, meg rakodta őket a polcokra.
- Nem különösebben. – ez hazugság volt. – Mindig éneklek. –
ez mondjuk igaz.
- Igen, azt vettem észre. – Nevetett fel. – Meg azt is, hogy
ha te vagy itt, meghülyül az a gép. – Mutatott az előttem lévő monitorra, amin
rengeteg sorszám, meg könyvcím volt.
- Nem is! – ellenkeztem.
- Dehogynem. Mindig leáll, meg blokátód van. De nem baj az,
akkor legalább nekem is kevesebb a munkám. Csak így tovább! – Vigyorgott rám,
aztán vissza ment a sorára. Nah már most a blokátó, az az, ha valamilyen oknál
fogva túl sok könyvhordó kocsi – carelló – torlódik fel egymás után, és leáll a
rendszer. Például ha lassan pakolom a könyveket. Vagy mert rossz a gép. És
esküszöm, hogy rossz a gép. Ezzel a Z standnál lévő géppel mindig van valami,
és mindenki azt hiszi, hogy az én hibám. Pfff. De nem problémáztam rajta sokat,
tovább énekeltem és táncoltam. Éppen a Mamma
miára nyomtam teljes erőbedobással, amikor egy fordulattal újabb adag
könyvet akartam volna kivenni a dobozból és megláttam. Teljes életnagyságban,
tőlem pár centire sétált el a kávés fiú, a kezem pedig megállt a levegőben a
könyvekkel együtt. Mi az, hogy a kezem! Az egész testem lefagyott, a szám pedig
„o”-t formált, annak jeléül, hogy hirtelen bennem ragadt a következő Abba versszak.
Amint a srácban tudatosult, hogy én vagyok az, féloldalasan elmosolyodott, és
odasétált mellém.
- Ciao! – Köszönt, miközben lazán nekitámaszkodott egy
oszlopnak, egyik karját a hatalmas doboz raklapjára téve, amiből én pakoltam ki
a könyveket. Elkellett telnie pár másodpercnek, mire észhez tértem, és rájöttem
hogy továbbra is úgy bámulok rá mint egy idióta, és köszönnöm kéne.
- Hi!...akarom mondani, Ciao! – Gondolatban szitkozódtam egy
sort. Muszáj mindig ezt csinálnom?
- Szóval… mondcsak szöszi. Honnan származol? – Ahh’ köszönöm
szentséges mindenszentek! Beszél angolul.
- Magyarországról.
- Váó. – bólintott elismerően. – Melyik városból?
- Budapest. – Őszintén szólva, csak szeptemberben költözöm
fel Budapestre, de minek avassam be ilyen lényegtelen információkba.
- Tanulni jöttél ide, vagy csak dolgozni?
- Csak dolgozni. – Mutattam a kezemben lévő könyvre. Minek
mutattam a könyvre? Nyilvánvaló, hogy itt dolgozom…istenem…
- És tetszik a meló?
- Nem panaszkodom. – Vontam vállat. Vajon látta, hogy
táncoltam? És ha látta, akkor vajon az éneklésemet is hallotta?
- Na és van neved is, szöszi? – Kérdezte hatalmas, zölden
csillogó szemekkel. Nagyon remélem,
hogy nem pirultam el. Azt tudtam, hogy itt az olaszoknál nagy szám ha valakinek
szőke haja van, de attól, hogy szöszinek hív… még különlegesebbnek érzem.
Elmosolyodtam, és miután gyorsan lesütöttem a szemem zavaromban, újra ránéztem.
- Lora.
- Tessék?- Kérdezett vissza.
- Lora.
- Lora. – Ismételte utánam, úgy kiejtve a szót, mintha még
soha életében nem hallotta volna ezt a nevet. Talán így is volt. – Én Valerio
vagyok. – Mondta laza testtartással a doboznak dőlve, miközben a homlokába
hullt pár szőke hajtincse. Oké, ne is reménykedjek. Biztos, hogy elpirultam. Órákig lettem volna képes nézni a
szemeit. Napokig. Évekig. Egy életen át.
- Blokato! – Szakított ki romantikus képzelgéseimből egy
idegesítő gépiesített női hang. A kezemben lévő könyvre néztem, aztán a
futószalagra, ahol egymásba torlódva álltak az üres carellók. Basszus, annyira
elvonta a figyelmem, hogy elfelejtettem pakolni a könyveket. Közben pedig a női
hang szüntelenül harsogta, hogy Blokato! Blokato! Valerio felnevetett, aztán amikor kérdőn
ránéztem, megköszörülte a torkát, hogy elrejtse jókedvét.
- Akkor… én most megyek is. Nehogy aztán bajba kerülj
miattam. – kacsintott rám. – Majd még látjuk egymást szöszi. – Azzal megfordult
és már el is tűnt a szemem elől. Nehogy bajba kerüljek miatta? Ezekkel a
gyönyörűséges zöld szemekkel, én bármilyen bajba belekeverednék.
- Köszi a blokátót Lora! – Kiáltott oda Ati, miközben
bemászott a futószalagok közé, hogy helyrehozza a rendszert.
- Ahha, nincs mit. – Mondtam oda sem figyelve. Alig vártam,
hogy mehessek ebédszünetre, hogy elújságoljam a hírt Gittáéknak. Engem Eliza
váltott, így amikor a Z standhoz jött, hogy leváltson, a sajátomnál kétszer
vékonyabb hangon kezdtem bele a mesélésbe.
- Liza, képzeld! Idejött hozzám beszélni a kávés fiú!
- Uhh tényleg? – Villantott ezer wattos mosolyt.
- Ahha. – Bólogattam hevesen, és nekiálltam, hogy minél
részletesebben elmeséljem. Amint végeztem a sztorizással, már siettem is, hogy
begyűjtsem Gittát. Akit meg is találtam, M-ezésről kifele jövet.
- Istenem, hogy én mennyire utálom ezt a munkát. – Mondta idegesen,
amint halló távolságon belülre kerültünk.
- Én is. Vagyis én nem. Mármint nem mindig. Szóval figyi…
beszéltem a kávés fiúval. Vííí!
- Hoooogy mi? – Kerekedtek ki a szemei.
- Ahha, odajött mikor szortereztem és…
- Várj. Állj. Előbb a nevét akarom tudni! Mi a neve?
- Valerio.
- Valerrrioo! – Mondta színpadiasan, és még a kezével is
gesztikulált hozzá. Erre hangosan felnevettem.
- Nah mesélhetem tovább?
- Ahha, persze, de közbe menjünk fel az öltözőbe, mert elfelejtettem
lehozni pénzt, és akarok csokit az automatából.
- Oké. Szóóóval. – És csak beszéltem és beszéltem, egészen
addig, amíg el nem mentünk spedizione mellett.
- Ciao Bionda! – Intett nekem, azzal az imádni való mosollyal az
arcán. Aztán a mosolya elmélyült és hozzátette: Lora.
- Ciao Valerio! – Köszöntem vissza, nem törődve azzal, hogy
a haverjai árgus szemekkel és idióta vigyorral követik minden egyes lépésemet.
- Egyem meg, milyen cukin mondja a neved.
- Ugye? Szerintem is. – Értettem egyet.
- Istenem de irigyellek. Van egy olasz románcod!
- Öööö… azért ne túlozzunk. Egyszer beszéltünk. Egyszer.
- Még! – Emelte fel a mutató ujját Gitta, aztán legyintett
egyet. – Majd meglátod, higgy nekem. Mit látok meg? Egyáltalán nem tudtam
figyelni arra amit mond. Képzeletben újra lejátszottam azt az imádnivaló
féloldalas mosolyt, a csillogó zöld szemeket, és azt, ahogy azt mondja: Ciao
bionda!
Csak 1 szó: imádom!! Annyira jó hogy elirányítottál ide :D én már most beleszerettem Valerioba pedig még csak "egyszer beszéltünk" annyira imádom ezt a történetet is hogy már magammal képzelem el ezt az egészet mert egy jó író arról ismerekszik meg, hogy az olvasó annyira beleéli magát a történetbe, mintha a saját sorsáról lenne szó. És te ezt az elszakadást hozod el ezekkel a szavakkal a való élettől és most csak ömlengeni tudok, amit még tudnék folytatni egy évig :D szóval inkább most hagyom abba xd
VálaszTörlésSzioo
Köszönöm szépen, tényleg nagyon jól esik, hogy így gondolod :)
VálaszTörlésSzuper lett! Már alig vártam az új rèszt ès persze a kávès srác nevèt ;) Mikor lesz kövi? Már nagyon várom :)
VálaszTörlésKöszi szépen, örülök, hogy tetszett, megpróbálok sirtni a következőbel. Csütörtöktől vasárnapig bármikor várható! :)
Törlés